FEZEN 1. nap – Helloween reunion, Epica, Delain koncertbeszámoló

Talán az egyetlen részben-tematikus napja volt a székesfehérvári FEZEN fesztivál 21. kiadásának nyitónapja. Bár a FEZEN már évek óta millió színpaddal, és emellett két nagyszínpaddal operál, többféle szubkultúrát is megszólít, ezért általában mindig nagy a “tömegkeveredés”, a 25-i kezdőnapon a Harman nagyszínpad közönségét körülbelül végig ugyanazok a fanok tölthették meg.

A metal dallamosabb vonalának bemutatását a holland, a formát kicsit poposra vevő Delain kezdte. Sajnos a hatalmas meleg kicsit rontott az élményen, a színpad tájolásához képest túl korai volt a kezdés. Ez persze nem a zenekar hibája, ők így is igyekeztek magukból a maximumot kihozni, a tündéri Charlotte Wessels többször is magyarul szólt a közönséghez, és egészen profin énekelt. Persze a többiekre sem lehetett panasz, a srácok, és a gitáros Merel Bechtold (aki távolról egy iskoláslányt formáz a maga 26 évével, aranyosan állt a kezében a gitár) nagyon odatették magukat. Martjn Westerholt zenekara átmozgatott mindenkit, és a tömeg egyre csak nőtt és nőtt. Nem ismertem a zenekar összes dalát, de elég sok emlékeztetett azért különféle Nightwish-dallammenetekre, hangszerelésekre (volt egy kis Sahara meg egy kis Master Passion Greed, de nembajaz). Az egyre lelkesebben csápoló tömeg egy része azért persze a We Are The Others című slágert várta, amivel egészen a koncert végéig húzták az agyunkat, de talán a lezárásnak, utolsó ugrálásnak talán az egyik legalkalmasabb is. Riszpekt a zenekarnak, hogy 14 dalt ígyis lenyomtak!

Napnyugta előtt nem sokkal eljött a várva-várt pillanat, felcsendült az Epica intrója az Eidola, amiből tapasztaltabb Epicások már tudhatták, hogy az Edge of the Blade következik, és így is volt. Ekkor jöttem csak rá, mennyire zseniális koncertkezdés ez a dal, kellően tempós, Simone felvonulására tökéletesen alkalmas, és beindítja a bulit rendesen. Ez a nóta megalapozta a teljes showt, ugyanis végig nagyon mozgalmas volt minden a koncert alatt – külön ki lehetne emelni Coen Janssen-t, aki a fél koncertet végigrollerezte szintetizátorával. Marha magas volt a színpad, tehát a tetejére nem láttam fel, de úgy tűnt, mintha külön kis sín lenne neki felépítve, amivel tud össze-vissza rohangálni, tologatni a szintit (persze mindezt játék közben). Később, a Sancta Terra alatt még a 2+ méteres színpadról le is ugrott, végigpacsizott a közönséggel, elrohant a kordon előtt, az egyik elsősorozó fan kamerájával még videózott is egy kicsit, majd feladatta magát crowdsurfölni (még mindig játék közben). Egyrészt tuti unják már a Sancta Terra háromezerszer történő eljátszását, másrészt nagyon jófej és közvetlen tőle ez a sokféle kommunikáció, bohóckodás, harmadrészt azért biztosan előre megírt showelem is, de persze kit érdekel? 🙂

A setlist persze  a legutóbbi albumra, a The Holographic Principle-re koncentrált, de minden éra fanja azt hiszem, bőven ki volt elégítve, az összes többi albumról is előkerültek a legnagyobb slágerek. Simone végig tökéletesen énekelt, bár azért meg volt támogatva samplerrel – persze egy Essence of Silence-t nem is tud egymagában úgy elénekelni, hogy abból hirtelen sokadmaga legyen, állandó kórustagokat meg nem hurcolhat magával a zenekar, így meg legalább megvolt a “körülvesz a zene” hatás. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy mint több más koncert is most a FEZEN-en, nagyon halkan szólt, kakaó bőven jöhetett volna még. Ha a vokális tálentumoknál maradunk, persze meg kell említeni Mark Jansen-t is, aki még mindig tökéletes természetességgel váltogat hörgés és károgás között, mintegy “önmagának válaszolgatva”, imádjuk. Ja, és ez a pasi egyszerűen nem öregszik, bár ugyanez elmondható Simone-ról is. Mi a holland csodaszérum?!

Nem fogom letagadni, hogy nekem a legnagyobb örömöt a régebbi érás, epikus, igenhosszú dalok lejátszása adta – a Consign to Oblivion és a The Obsessive Devotion külön-külön is a tíz perces játékidőt nyaldossák, mégis már a setlist oszlopos tagjai, respect a zenekarnak – igazi nyakkitörős élvezetet adnak ezzel fanoknak. A koncert egyik legszebb, már-már szemnedvesítő pontja volt a nem túl gyakran játszott Once Upon a Nightmare lejátszása, ami nemcsak azért volt nagyon szép, mert a zenekar kérésére rengetegen bekapcsolták a telefonjuk vakuját világítani, hanem épp az alkonyat legutolsó pillanatait kapták el a dallal – északon már sötét, nyugaton pedig még pont egyfajta narancssárgás-lilás árnyalatú ég nagyon az emlékezetembe égett – mindez egy csodás, érzelmes ballada alatt. Nem akarok túlságosan érzelgős lenni, de tényleg nagyon megható volt. A már említett CoT előtt még egy utolsó közösenugrálásra invitált minket a zenekar a Beyond the Matrix szintén csodás dallamaira, amire nagyon megmozdult a nép. Egyszerre tud az Epica művészi, fennkölt, szép és metalos lenni. A csapat többször is megköszönte ottlétünket, szép estét kívánt – ráadásul Simone-nak köszönhetően (vagy hát közvetetten magyar gyökerekkel rendelkező férjének) végig tökéletes magyarsággal!

Mi is csak megköszönni tudjuk ezt a szuper élményt, és várjuk őket vissza, akkor remélhetőleg már az új albummal!

Bár kijelenthetjük, hogy a két frontcsajos zenekar bulija alaposan bemelegítette a színpadot, és vele együtt a közönséget is, az este fő attrakciója, a Helloween bulija még hátra volt. A német legendákra az Epica után nem is kellett sokat várni, hiszen szinte óramű pontossággal, tíz órakor ahelyett, hogy sötétbe burkolózott volna a színpad, megjelentek az első fények, nem sokkal később pedig a jól ismert zenekari intro is felcsendült, ami már önmagában is valószínűleg komoly hidegrázást okozott a rajongók többségének.

Kicsit sem túlzás azt állítani, hogy az idelátogatók – fogalmazzunk így – rocktörténeti pillanatnak, avagy koncertnek lehettek fül- és szemtanúi, hiszen Michael Kiske és Kai Hansen hosszú évtizedek után csatlakozott ismét a zenekarhoz, hogy egy re-union turné keretében idézzék fel a Keeper… időszakot, és annak emblematikus nótáit. Mivel a csapat már a tavalyi évben megjárta Prágát, legutóbb pedig egészen közel, Pozsonyig jöttek, jogosan támadhatott fel a rajongókban a remény, hogy előbb-utóbb itthoni pályán is láthatunk egy igazi “tökös” bulit, ez pedig némi várakozás után valósággá is vált.

Na de térjünk is vissza a koncerthez, hiszen az intro alatt/után nemhogy besétáltak, hanem egyenesen őserővel robbantak be a színpadra, olyan energiahullámot árasztva a közönségre, amit ritkán tapasztalni koncerteken, viszont az ilyen élmények hossző időn keresztül aktívan élnek az ember lelkében és fülében egyaránt. A hangosításra alig lehetett bármi féle panasz (ezt egyébként a Delain-Epica páros is igazolta), így tökéletesen élvezhettük a nyitó, Halloween nótát, majd az utána következő Dr. Stein-I’m Alive kombót. Kell ennél bivalyabb indítás? A zenei élményen túl egyébként remek volt látni a tagok közti összhangot, Hansen és Michael Weikath remekül hozták a legendás riffeket, és formájukat, Markus Grosskopf bőgője pedig remekül dörgött a háttérben.

Természetesen a legnagyobb attrakciót a két énekes, Kiske, és Andi Deris közös színpadi jelenléte okozta, akik az egész este folyamán tanúbizonyságot tettek arról, hogy évtizedek ide, évtizedek óta, rajtuk maximum küllemben fog az idő, hiszen a hangjuk semmit, vagy csak jelentéktelen mennyiségben kopott a hosszú évek múlásával, de akkor is inkább az előbbi. Egész végig remekül kiegészítették egymást, a szövegrészleteket egymásnak adogatva az is bebizonyosodott, hogy a legendák perfekt módon működnek két torokkal is. Ahogy azt előzőleg sejteni lehetett, a setlist nagy része a Kiske-időszakból került ki, így a Keeper… időszak méltó módon került megidézésre, azonban olyan nóták is helyet kaptak, mint a Sole Survivor, Are You Metal?, vagy a Power, ami talán kevesebb embert mozgatott meg, bár ezekre is komoly tombolás ment a sorokban.

Egy átvezető erejéig a zenekar egykori, fiatalon elhunyt dobosának, Ingo Schwichtenberg-nek is emléket állítottak, a kivetítőn egy dobszoló erejéig őt láthattuk, így ezért külön kalapemelés a csapatnak, talán erre mondják, hogy emberségből maximálisan jeles…

A koncert vége felé közeledve előkerültek azok a klasszikusok is, amelyek nélkül nem képzelhető el Helloween buli, ilyen volt a Future World, vagy I Want Out, de említhetnénk még a How Many Tears-t is. Természetesen volt közönségénekeltetés, és jókedvű viccelődés a színpadon, melyeket időnként kicsit hosszúnak, és laposítónak éreztünk, ami a buli feszességének a rovására ment, de a műsor értékéből egy ezreléket sem vett el. A színpadképre sem lehetett panaszunk, igazi “Helloween-stílust” láthattunk, mely a koncert végén egy hatalmas konfettiesőben ért véget, néhány, óriás Halloween-tök gumilabdával, melyeket egytől-egyig a közönségre “bíztak”.

Hogy mit mondhatnánk? Elsősorban azt, hogy felejthetetlen volt, a csapat pedig igazolta, hogy valószínűleg eszük ágában sincs letenni a gitárt a szoba sarkába a közeljövőben, annyira formában vannak. Lemezfronton csend van jelenleg, ám ezen nincs mit csodálkozni, tekintve a turnét. Hogy koncert és turné tekintetében mit tartogatnak a tarsolyukban, egyelőre szintén titok, de valószínűleg nem vagyunk egyedül, akik örülnének, ha ezt a kibővült felállást még sokáig köszönthetnénk a színpadon, és újra viszontláthatnánk őket itthon. Bárhogy is alakul, mi mindenesetre elmondhatjuk, hogy felejthetetlen élményben volt részünk, ha pedig megismétlődik, az csak a hab lesz azon a bizonyos tortán. Addig is pedig happy-happy Helloween…

Cikk: Tancsik Mátyás, Vica

Képek: Dani

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/