Faminehill – Ascend (2019)

ELŐADÓ: Faminehill
ALBUM: Ascend
SZÁRMAZÁS: Magyarország
MEGJELENÉS ÉVE: 2019
STÍLUS: Metalcore
HONLAP: https://www.facebook.com/faminehill/
ÉRTÉKELÉS: 9/10

 

A kazincbarcikai Faminehill hazánk azon kevés zenekarai közé tartozik, akik a metalcore műfajban olyan szinten tudnak minket képviselni, amire a világ bármely más országa is büszke lenne. Ennek tanúbizonysága a 2019. április 5-én megjelent Ascend című album.

A Faminehill elég komoly feltörekvő bandának számít, amit az is bizonyít, hogy az eddigi közel hat éves pályafutásuk alatt olyan zenekarokat vezettek fel hazai és külföldi bulikon, mint a Bury Tomorrow, Kingdom Of Giants, Hands Like Houses, Burning Down Alaska, Texas In July vagy a Canvas. Mindezt tették úgy, hogy a most megjelent album előtt mindössze két EP-t adtak ki, a Heart is The Strongest Bone 2013-ban, és a What Have We Done To Each Other 2015-ben – amiket ugyanúgy érdemes meghallgatni, mint a mostani LP-t. Ráadásul vidéki zenekarként az ember joggal gondolhatja, hogy nehezebb helyzetben van, a srácoknak viszont úgy néz ki, ez mégsem akadály.

Az album igen erősen belekezd a maga 32 percébe, a címadó Ascend című dal nyit, és megmutatja mire számíthatunk a maradék időben, és a srácok a későbbiekben nem nagyon tévednek el. Szinte az összes dal tempós, a Burden például a végén olyat megy, hogy az ember önkéntelenül is elmosolyodik az elégedettségtől. Szóval a dalok pörögnek és nyomják az embert elejétől a végéig, de mégsem egyforma és unalmas a dalok sora, mindegyikben van valami más, ami kiemelkedik, vagy leköti és megfogja az embert. Az album közepére berakott Everchanging című átvezető (interlude) pedig talán a legjobbkor jön, kicsi szünetet adva a hallgatónak, hogy végképp ne érezze, hogy megcsömörlik a durvulástól. Az ezt követő Everlasting pedig vissza is zökkenti az embert a menetelésbe. A záró, másfél perces Illusion dalocska pedig szépen leszedi az ember fejét zárásként, csak hogy biztosan az maradjon az emberben, hogy „Ez aztán igen…”. Szóval azt kell mondjam, igazából nem lehet kiemelni egy dalt sem az albumról, mert mindegyik jó. Ez van.

Tehát, van ebben az albumban minden, ami garantálja az embernek, hogy ne unatkozzon, hiszen olyan jól alkalmazza a durva és a dallamos, tiszta metalcore elemeket a hangszerek és az ének tekintetében egyaránt, ami példaértékű. Nem esik túlzásokba sehol, mindenből pont annyi van benne, és pont akkor amikor, és amennyinek lennie kell, úgyhogy tényleg le a kalappal. Ráadásul a legjobb helyeken fűszerezi meg a zenét egy-egy poliritmikus betét vagy pár elektronikai elem, esetleg lassabb, pengetős átvezetés. Rockov Milán brutál vokálja és Stefán Tamás tiszta éneke pedig valami furcsa, ám jól működő szimbiózisban teszi még izgalmasabbá a lemezt.

Igazából nem nagyon lehet fogást találni az albumon – nem mintha szándékosan keresné az ember –, talán egyedül azt, hogy a 32 perc nem elég. Üzenet a fiúknak: legközelebb kérünk még legalább két trekket, köszi! Szóval a srácok letettek az asztalunkra egy olyan anyagot, ami méltó folytatása az eddigi munkásságuknak, és 100%-ban kijelenthető, hogy megállja a helyét a nemzetközi színtéren is. Ha nem tudnám, hogy a Faminehill magyar zenekar, akkor biztos minden pénzemet rá merném tenni arra, hogy ez a korong egy befutott, erős gyökerekkel rendelkező amerikai banda produktuma, nem pedig kicsiny országunk terméke, ahol a metalcore nem rendelkezik akkora múlttal. Ez nem csak azért bók a srácoknak, mert a hangszeres- és énektudásuk teljesen profi, vagy mert a zenei világuk kifejezetten érett, és bátran odaállhatnának akár a külföldi legnagyobbak mellé, hanem mert maga a zene hangzása és az anyag minősége is kifogásolhatatlan. Úgyhogy jár a plusz taps Simon Istvánnak és a No Silence Sound Studionak is a mixelésért és a maszterelésért! Konklúzió: a hazai metalcore jelenlegi felemelkedését tükrözi a Faminehill, a bandát mindenképpen érdemes követni, és a srácok minden kétséget kizáróan meg is érdemlik a figyelmet.

Írta: Bányai Gábor “Bányu”

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/