Ensiferum – Two Paths (2017)

500x500-000000-80-0-0


Előadó
: Ensiferum

Album: Two Paths

Származás: Finnország

Megjelenés éve: 2017

Stílus: Epic folk death metal

Honlap: http://www.ensiferum.com

Értékelés: 7.5/10

 

Két ösvény címmel jelentettek meg 2 év csend után a finn kardhordozók albumot – vajon mire utal ez a cím, vagy van-e egyáltalán mélyebb jelentése? Szólhat-e arról, ami a szövegekben is meg van említve, hogy egy harcos lehet büszke, (diadal)ittas, vagy épp a halál, és az elfelejtés vár rá? Vagy a lemez kettősségére, és kétféle irányvonalra, mindkét út megjárására vonatkozik? Ugyanis az első, ami rögtön feltűnik az album hallgatásakor, az a hörgés lecserélése tiszta énekre, méghozzá elég sok dalban. És nem csak ez az egy furcsaság van – oké, hogy sok tiszta énekekel operáló dal van, amikből egy párat felvettek hörgéssel is, hanem ezenfelül az eddig normálisnak tartható hörgéssel előadott dalok kapták zárójelben a dalcím mellett az “alternative” jelzőt. Akkor most már a hörgés az alternatív, és a tiszta ének lesz az Ensiferum új eszköze?

332_photo

Ezt természetesen nem kell az egész albumra vonatkoztatni, vannak hörgésre épülő, sőt, kimondottan a klasszikus Ensiferumot idéző dalok is, mint a King of Storms és a Way of the Warrior.  Az előbbiben a csörtetős ritmus (ha ezt a dalt is nagyon párhuzamba akarnám állítani egy régebbi nótával, talán leginkább a Deathbringer from the Sky, vagy az Iron lenne az) keménységét a szimfonikus betétek ellenpontozzák, és ebben található a kedvenc (bár rövid) gitárszólóm, ami a dal további színesítésére, poweresen duelezik a harmónikával. Ja igen, a harmónika – még egy újdonság a lemezen, ugyanis Netta Skog (ex-Turisas) a zenekar hivatalos, állandó tagja lett (és azóta sajnos ki is lépett), az ő hangszere, pedig a billentyűs Emmivel ellentétben a harmónika, és a megszokott Ensiferum-hangzás érdekében nem váltott. Ezzel egyébként semmi baj nincsen,  szerintem sok mindent nagyon jól el tud játszani harmonikáján, és így is szuperek lettek a dalok, és külön ilyen “organic” érzést ad a daloknak, amikor konkrétan a harmónika billentyűinek kattogását is lehet hallani.  A Way of the Warrior-ban elég világosan visszaköszön a szeretett Twilight Tavern téma, azt hiszem, ezzel a dallal direkt nagyon biztosra mentek, igazi közönségfogó dal. A nóta a csatározás vidámabb pillanatait, hangulatát írja le, a beemelt Kalevala-idézetben a harcosok pedig már meg is részegültek.

Ennek az antidala kvázi a Two Paths, ahol a harc árnyoldalát mutatja be, egy nagyon borongós szövegen át, nagyszerű gitáros intróval, nagyszerű basszusgitár-belépővel (Sami Hinkka bőgőszólamai egyébként többször kényeztetik füleinket), sőt, az album slágertételének, a Feast With Valkyries-nek is felcsendül a fődallama, a gitár előadásában. Ami viszont igencsak sokkol a dalban, az az először jelentkező férfi tiszta, szólóének. Lehet, hogy csak személyes dolog, de nekem nagyon képzetlennek, kigyomlálatlannak, kicsit erőltetettnek tűnik Markus Toivonen éneke.

Egy másik dalcsoport, a “furcsa dalok csoportja” alapvetően két elemből áll: nem sok “ensiferumos” van sem a Don’t You Say-ben, sem a God is Dead-ben, egyiknek sincs sok köze a heroic folk metalhoz, a Don’t You Say-ről hamarabb hinném, hogy egy Skyclad dal. Persze ez nem baj, mert alapvetően egy jó dal. Kicsit itt is inkább irritáló a gyengécske énekteljesítmény, de az biztos, hogy akinek erre a számra nem kezd el járni a lába, az valószínűleg elfelejtette bekapcsolni a hangfalat. A God is Dead egyértelműen a lemez legpörgősebb nótája, a második kedvencem az albumról, ennek még az ének is jól áll (de ugyanúgy nagyszerű az “alternatív” verzió), a harcmetálhoz ennek sincs köze, de legalább ivós nóta. A legkedvencebb kedvencem pedig az oltári nagy sláger, a vikinges témájú Feast with Valkyries. Itt bonatkozhat ki igazán Netta, nemcsak, hogy a felvezető harmónikának van nagy szerepe,  hanem a dalt is a csodálatos énekdallamai viszik el a hátukon, a férfi-csordakórus által elénekelt menetelős refrén pedig minden folk metal szerelmesnek tuti fülig emeli a száját, és itt is kiválóan díszít az ének alatt néha tisztán megfigyelhető basszusgitár.

Úgy tűnik, folytatódik az az útkeresés, amit az Ensiferum az Unsung Heroes albummal elkezdett: az US volt talán az eddigi legformabontóbb albumuk, a One Man Army kezdett visszatérni a régebbi Ensiferum-formulához, de több ínyencséget is tartalmazott, a Two Paths pedig ismét új utakat nyit a zenekar művészeti önkifejezésében.

Bár már Netta nélkül, de a srácok biztosan nagyon nagy bulit fognak csapni a nyár egyik első szabadtéri buliján, május 8-án a Barba Negra Trackben az Ex Deo és a Wind Rose társaságában.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/