Én már nem aggódom az Eluveitiért – Gondolatok a koncert után

Ismét arra került a sor, hogy elzarándokoljunk az egyik kedvenc helyünkre, a Barba Negra Music Club-ba. A rengeteg szép emlék az, ami odaköt, és a rengeteg ide lekötött zseniális banda pedig az, ami újra és újra visszahív – engem, meg ahogy a 2019. december 6-i példa mutatja, egy teltháznyi embert. Hogy hogyan lett teltház?

Gyakorlatilag simán, az egyik vezető folk metal banda, a svájci Eluveitie nem más, mint a több, mint húsz éves olasz Lacuna Coil és a moldáv Infected Rain társaságában látogatott el Magyarországra. Mivel most az energiánk elsősorban az interjúra koncentrálódnak, ezért csak pár villámgondolatot írunk az egyébként elképesztően sikeres estéről.

Az Infected Rain már egy nagyon jól sikerült, nagy érdeklődést vonzó koncertet tudhatott maga mögött a Rockmaratonos fellépésükön, nemcsoda, hogy mire egy-két dalt letoltak, gyakorlatilag nem lehetett megmozdulni a színpad és a pult között, már a bemelegítő banda alatt erősen éreztette magát a teltház. A gond csak annyi volt, hogy Lena-ék csapata olyan szinten rosszul szólt, hogy még a rajongók sem tudták kivenni, éppen melyik dalt játsszák. Hatalmas nagy kár, pedig a zenéjük erős, és a showmanship is a helyén van.

 

A Lacuna Coil nem valami gyakori vendég errefelé, úgyhogy nem is csoda, hogy hatalmas volt irántuk az érdeklődés. A korábbi, gótikusabb témájú dalaik, és az idei, Black Animára keresztelt korong egészen mélyre hangolt modern metalba folyó számai kimondottan jól megfértek egymás mellett élőben is, nem éreztem semmi ellentétet vagy furcsaságot, amikor ezeket vegyítették. Azt annyira nem tudom hova tenni, hogy az egyik legsikeresebb daluk egy feldolgozás, és élőben is tolják, de a rajongók imádják, csak úgy, ahogy imádtam én a korai gótikus feeling visszahozását, a mélyre hajlongó headbangeléseket és a közönség “Heaven’s a lie” közös-ordítását.

Végre elérkezett az Eluveitie, bár hirtelen nem tudtam, mi fog történni, ugyanis nemcsak, hogy Wardruna szólt a színpadra lépés előtt (istenemdeimádom, jöjjenek már!), hanem maga a koncertkezdés is egy ilyen fehér lepelbe öltözős rituálé volt, valami elképesztő, nem teljesen evilági (legyen mondjuk kelta túlvilág) hangulatot teremtve.

A buli zseniális volt, tény, hogy a legtöbbet azoknak adta, akik ismerik és szeretik az Ategnatost, ugyanis ez volt a rendes lemezbemutató, tényleg a korongra fókuszáló setlisttel (Ategnatos, Ambiramus, Breathe, Deathwalker, Rebirth, The Slumber, Worship), és pár nagyonkötelező klasszikussal, mint természetesen az Inis Mona, és az Inis Mona 2, a ThouIsandfold (nem zeneileg értem, de ugyanúgy vált klasszikus, a nevükkel gyakorlatilag egybenőtt dallá). A Call of the Mountainst mondjuk szerintem már rég ki lehetne hagyni, annál sokkal jobb dalokat írnak, viszont szimpatikus volt, hogy “in our language”, azaz svájci németül adták elő, előre kisebbségi nyelvek! Az igazi énekteljesítményt viszont akkor tapasztaltuk meg, amikor Fabienne Erni lenyomott egy olyan szólóéneket, hogy konkrétan elakadt a szavunk, és csak ámulattal néztük ezt a rendkívül fiatal, de annál tehetségesebb énekesnőt. A Havocnak is külön nagyon örültem, bár sajnos a circle pit nagyon, de nagyon nem jött rá össze, csak egy sima pogó, az viszont a jobb fajtából, rengeteg mozgással bár, de egymásra rettentően figyelő emberekkel.

Bár voltak fenntartásaim az “új” Eluval kapcsolatosan, és nagyon nehéz is ezeket hátrahagyni, nem probléma nélküli nem arra gondolni, hogy ez gyakorlatilag egy Chrigel Glanzmann & the kids nevű Eluveitie tribute zenekar, de ami a múlté, az a múlté, és ez a koncert sokkal inkább abba az irányba terelt, hogy ők bizony az elmúlt három évben valóban egy zenekarrá értek, akik szeretik és kiegészítik egymást, és nagyon jól működnek együtt. A régi dalok és az újak is ütnek, a színpadi kiállás szuper, és bár aranyos a korkülönbség, az ember az íres, melodeathes dallamokat hallva erről is könnyen elfeledkezik, szóval… …én már nem aggódom az Eluveitieért.

Írta: Vica

Fotók: TM