Eluveitie – Ategnatos (2019)

ELŐADÓ: Eluveitie
ALBUM: Ategnatos
SZÁRMAZÁS: Svájc
MEGJELENÉS ÉVE: 2019
STÍLUS: Modern folk metal
HONLAP: http://www.eluveitie.ch/
ÉRTÉKELÉS: 8.5/10

Ezt a lemezkritikát rögtön két ellentétes állítással fogom kezdeni. Az Eluveitie új albumán elég sok az újrahasznosított gitárriff és népzenei téma is, de ennek ellenére is az egyik legizgalmasabb anyag, amit a csapat kiadott a kezei közül, főleg, ha a Slania utáni korszakot nézzük.

Úgy tűnik, jót tett az Eluveitinek a vérfrissítés, és a “fiatal gyerekek” felvétele a zenekarba. Az Eluveitieből mindig is jöttek-mentek a tagok, ilyen számos tagság mellett nem ritka a balhé, de pár évvel ezelőtt Chrigel Glanzmann minden bizonnyal igencsak összeszólalkozott több zenészével is. Amikor Merlin Sutter-t eltanácsolta a bandából, több zenésztársa is úgy volt vele, hogy “ha ő megy, én sem maradok”, úgyhogy Glanzmann kb. teljesen új brigádot kereshetett maga mellé, jó sokáig csendben is volt a csapat. Játszottak azóta ezzel az új felállással Magyarországon egyébként, és nekem nagyon úgy tűnt, mintha egy tribute zenekart néznék, amiben Chrigel vendégénekel, vagy valami ilyesmi. Ennek után gondolom nem csoda, ha közel sem támasztottam magas elvárásokat az új csapat irányába.

Ez kb. egész pontosan abban a másodpercben változott meg, amikor az új albumot pörgetve elértem a második-harmadik dalig. A klipes Rebirth és az Ambiramus egyébként nem volt közöttük, e kettő közül pedig csak az elsővel kapcsolatosan volt ambivalens (hah) a véleményem. A Rebirth eleinte nem tetszett, izzadtságszagúnak tűnt, és nem állt össze a fejemben, de mára már teljesen megszerettem. Az Ambiramus viszont az Eluveitie-fanok egy nagy részével talán ellentétesen, engem rögtön megvett kilóra. Általában én szoktam lenni az, aki sápítozik, ha egy zenekar elmegy más irányba, viszont az Ambiramus refrénjének önfeledt vidámsága első hallásra teljesen megragadott és magával vitt, és a megtekert furulyadallamok sem rosszak alatta, meg a The Corrs-os éneklés az átkötőben is kimondottan kellemes. Az Ambiramus harmadik nagy előnye az, hogy a három perc hosszúságot sem üti meg, és ez így tökéletes, nem vitték túlzásba, mert egy 2 témára épülő mulatósdalt rohadtul nem szükséges öt percesre nyújtani (Dalriada, I’m looking at you).

Alapvetően azért tartom nagyon izgalmasnak ezt az albumot, mert annak ellenére, hogy 60 perces, szóval hosszú, nem találni rajta kettőnél több hasonló felépítésű számot, igazából majdnem mind egy kicsit másfajta zenét, lelkületet, hangulatot képvisel. A spanyolviaszt természetesen nem találták fel, de úgy gondolom, ez a sok éves kihagyás az előző lemez után pontosan arra volt jó, hogy folyamatosan írják a dalokat, és folyamatosan kikukázzák a kevésbé jól sikerülteket, és ezt így tovább, éveken át. Legalábbis nekem úgy tűnik, elég szigorú lehetett a rosta, és ezen a korongon már tényleg csak a legerősebb tételeket őrizték meg.

A régi elemeket (tradicionális ír furulya- és egyéb népi témák, metalcore riffek, hörgés, tempó) pár újjal is megtoldották. Bár az elmúlt időben volt pár nőiének-dominanciás dal (Call of the Mountains, Rose for Epona, szerintem szörnyen unalmas mindkettő, és valószínűleg én vagyok a világon az egyetlen, ahol ebben a projektben egyszer sem szívlelte Anna Murphy énekhangját), most sokkal inkább jelenlévőnek, karakteresnek, megfelelő módon felhasználtnak érzem az éneket. A női vokált a kiváló énekesi tehetséggel rendelkező Fabienne Erni tolmácsolásában hallhatjuk, és amúgy sokszor elég popos hatású, a lemez legeslegizgalmasabb hegedűmentetét tartalmazó (köszönjük Nicole Ansperger!Threefold Death-ben mondjuk, a Black Water Down meg valami female fronted pop metal is lehetne a női énekes rész alapján, de az összes többi rész tömény folk metal, szóval amúgy teljesen rendben van mindkét dal.

 

A lágy, tényleg rádióbarát ének a hörgés mellé bújik oda nagyon szépen, és ha önmagában stílusidegennek lehetne titulálni, egyszerűen akkor sincs nincs bennem az a bökő érzés, hogy kilóg. Nem lóg ki. Nem maradhatnak el a szokásos “jajj ezt a népi dallamot ismerem” típusú feldolgozások/betétek sem, mint például a Ai Vist Lo Lop ÉS az Óró Sé do Bheatha Bhaile a The Raven Hill-ből, vagy egy jó kis valamilyen ír reel a Deathwalker-ben (egyszerűen még nem jöttem rá, mi is ez, pedig biztos ismerem, aki tudja, írja majd meg!) , bár azt hiszem, a címadó Ategnatos-ban a Dog Eat DogWho’s The King-re emlékeztető rész talán nem feltétlen ide sorolandó.

A The Raven Hill amúgy egy nagyon jó kis falusi népi ünnepély hatását keltő dalocska, már előre látom, ahogy koncerteken mindenki akár a szöveg tudása nélkül is nagyon szívesen fogja együtténekelni, kimondottan jól áll a dalnak, hogy a verzék első felében a gitár kicsit félreáll a furulyának, tekerőlantnak. Persze nem minden dal ennyire tánci-táncis, aki a düh kiadására vágyik, stílszerűen elindíthatja a Mine is the Fury c. dalt, amely kellőképp megfelel erre a célra, gyors és lassú tempóváltásaival, igazán modern gitárhangzásával. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol meg kell említenem a kis konkrét önnyúlást is.  A Cry in the Wilderness riffje lehetne a Sempiternal Embers is, szinte nehéz nem erre asszociálni, majdnem 1:1-ben újrahasznosították, a The Slumber refrénje pedig, sajnos, nem lehet szépíteni, de a The Call of the Mountains refrénje is, csak az előbbinek sokkal jobb a furulyatémája (és mintha még a Herr Mannelig egyik része is felcsendülne a nótában). Az ilyen kötelező furulyarész egyébként minden dalban megvan, még a nagyon kemény Worship-ben is. Ez amúgy a második felében meglepő módon egy Eluveitie-re egyáltalán nem jellemző hangsorral operál, igazi üde színfolt az amúgy meglehetősen hosszú kiadványon, és még a Lamb of God-os Randy Blythe is vendégszerepel rajta.

Az Eluveitie nem  újította meg műfajt, de azt hiszem, az ő rajongóik nem is várják ezt tőlük, az elvárás sokkal inkább az, hogy magas minőségű, hasonló dalokkal rukkoljanak elő, és ez viszont sikerült teljes mértékben teljesíteniük – természetes, harmonizáló, ötletesen megalkotott egyvelegét adni a népzenének és a modern metalnak.  Persze vonhatnék le azért pontot, mert sok az ismétlődő téma, de ha csak az alapján értékelnénk zenét, hogy ahhoz hasonlót sem hallottunk még soha az életben, hát, akkor gondban lennénk.

Megsüvegelendő Jens Bogren munkája, aki azt hiszem, az Amorphis albumok után, és ezzel immáron véglegesítve, a kedvenc produceremmé nőtte ki magát, az ő keze alatt ért az anyag tökéletesen öntött-kevert arannyá. Most már nem is tudom, minek örülnék jobban – ha a Rockmaratonos koncerten a Slania-t játszanák el, vagy erről az albumról szemezgetnének. Talán inkább a nosztalgiafaktor és az “eccerazéletben”-alkalom miatt az elsőnek, de már most nem tudom összeszámolni, hány személyes- és közönségkedvenc van kialakulóban az Ategnatos-ról.

Írta: Vica

Köszönjük a Nuclear Blast-nek!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/