Előszedtük: Sonic Syndicate – Only Inhuman vs. Confession

ELŐADÓ: Sonic Syndicate

ALBUM: Only Inhuman | Confessions

SZÁRMAZÁS: Svédország

MEGJELENÉS ÉVE: 2007/2018

STÍLUS: Modern metal

HONLAP: https://www.facebook.com/SonicSyndicateBand/

ÉRTÉKELÉS: 9/10 | 1/10

 

Amikor modern metalról beszélünk, akkor jó eséllyel azért tesszük, mert az adott zenekar nehezen bekategorizálható, körülvonalazható egy stílusba. A modern metal igen tág fogalom, ami nagyon sok „szomszédos” stílustól emel ötleteket, és használ fel motívumokat, amiknek  a kombinációja fogalmazza meg a modern metalt. Elég csak egy pillantást vetnünk olyan zenekarokara, mint az Amaranthe, DivideD, és mondjuk az Ann My Guard. Jól mutatja, mennyire is szerteágazó ez a meghatározás, persze ha nagyon akarjuk, rá tudjuk mondani, hogy electro melodic hardcore szimfo metal, de szerintem mindenkinek egyszerűbb a “modern” jelző.
Ebbe a stílusbesorolásba tartozik a mostani alanyom, a Sonic Syndicate is. Ezért lesz érdekes ez a zenekar, mert története során elég nagy utat tett meg a modern metal szinterén. Jól mutatja, hogyan tud az egekbe emelkedni egy lelkes kezdő zenekar, és hogyan tud olyan mélyre süllyedni, (ohhh bocsánat, lehet valakinek így jobban tetszik a zenekar), mint egyetlen djent gitáros hangolása SE.

De kezdjük az elején. Mondhatni, családi vállalkozásként alakult 2002-ben a Fallen Angels (nagyon trú) zenekar Richard és Roger Sjunnesson, és unokatestvérük, Robin Sjunnesson közreműködésével. Gondolom ők is érezték, hogy ez a név nem tartogat túl sok jót a bandának, ezért 2 évvel az alakulás után át is keresztelték Sonic Syndicate-re. Kezdetben is volt pár tagcsere, de hellyel-közzel 2005-re állandósulni látszott a formáció és megjelent a debütáló albumuk, az Eden Fire. Röviden-tömören annyit lehet mondani az albumról, hogy meglehetősen kellemes csalódás, és egy nagyon jól összerakott, tempós, pörgős anyag lett. Nagyon jól kihasználja a modern metal adta szabadságot, és rengeteg helyről merít. Van itt melodikus gitártéma, hörgés, tiszta ének, prütymüty, nu metalos riffek, meg igazából minden, ami élvezhetővé tehet egy ilyen zenét. És nem is akármennyire.
Egy évvel később már a Nuclear Blast kiírásán vettek részt, ahol 1500 jelentkezőből ők voltak a 3 banda egyike, akik szerződést kaptak a kiadótól. 2007 májusában meg is jelent a második albumuk, az Only Inhuman, és a szárnyalás csak ezután következett. Seperc alatt a mennyekbe kerültek, és olyan zenekarokkal turnézták körbe a fél világot, mint az Amon Amart, Caliban, Haven Shall Burn,  Soilwork, Dark Tranquility meg az a finn szimfó metál, amibe az a csaj énekel, az a nájtvis vagy mi. Ráadásul elég hamar a Wacken színpadán is találták magukat, miközben a két énekesük (jah igen, két férfi énekessel operálnak) a Nuclear Blast All-starban tevékenykedtek, és a basszeros lányuk, Karin Axelsson az újságok címlapján pózol (mai napig megvan a posztere amit még annó újsághoz adtak :D). De beszéljünk  a lényegről: miért is szerettük ezt az albumot annyira?

Már a kezdet is bődületesen erős, az Aftermath egyből a képedbe tolja, hogy miről is lesz szó a korongra rögzített hangversenyen. Telis-teli modern hangzással, kissé gépies, de kegyetlenül dinamikus témáival azonnal megfog. Nagyon jó arányban van elosztva a hörgős és a tiszta ének. Érdekes, mert semmi egetrengető újítás nincs, de ettől még nagyon kreatív és addiktív.

Aztán van ez a Psychic Suicide dal… igazából ugyan azt le lehetne írni ide, amit az előbb, de mégis teljesen más. Hasonló, de másjellegű dallamokkal operál, miközben megtartja azt a jellegzetes hangzásvilágot, ami már-már védjegye lett a zenekarnak. Iszonyat jó kontrasztot ad itt is a tiszta és hörgős ének váltakozása, amitől még erőteljesebbnek, vagy éppen kifejezőbbnek tűnnek. Itt is a szanaszét torzított gitár, és a tisztább ritmus adja az alaphangot, bár ez elmondható az egész albumról.

Na és akkor van ez a Denied szám, ami kétségtelenül a legnépszerűbb dal lett a zenekar életében. Szó se róla, nagyon okosan lett felépítve a dal szerkezete. Talál benne érdekességet a jártas metálos, és a mezei rocker is. Könnyed, viszonylag könnyen emészthető dallam jellemzi, de azért oda-oda szúr a hörgés, hogy tudd, mit is hallgatsz. A refrén is könnyen követhető és megjegyezhető. A gitárszóló sem egy egetrengető valami, de nagyon beleillik a teljes egészbe. Maximálisan kihasználják azokat a klisének mondható elemeket, amiknek kötelezően kell szerepelnie egy ilyen dalban, hogy sláger lehessen.

Ráadásként még egy feldolgozásszámot is belegyömöszöltek a CD-tokba, és nem is akármilyet. Szerintem mindenki ismeri az orosz „leszbikus” csajokat, a t.A.T.u-t. Na az ő All About Us számukat hörögték át egy picit metálosabbra. Külön nem részletezném, mert a dalt szerintem mindenki ismeri, aki nem barlangban lakott a kétezres években, de azt mindenképp jó tudni, hogy kegyetlen jól áll a fémesítés ennek a dalnak, és kifogástalanul meg is valósították ezt a srácok.

Kár tagadni, aki fogékony erre a stílusra, az biztos hogy imádja/imádta ezt az albumot. Ebbe aztán mindent beleraktak, amit csak lehetett, és érződik az egészen, hogy nem csak egy gépezet részei, hanem teljes beleéléssel készültek a számok. Nekem is az egyik legmeghatározóbb album volt abban az időben, és vállalhatlan módon rongyosra hallgattam. Kétségtelenül ez volt a zenekar legnagyobb dobása.  Sokadik kritikám, amibe a kliséket hozom fel pozitívumnak, miközben elég ellentmondásos a két fogalom. De úgy gondolom, hogy manapság már nem sok újítást lehet hozni a zenébe, hanem inkább a meglévő dolgokat tudják a zenélésre vállalkozók kimaxolni. És a legtöbb mai zenekar, akiket hallgatok, azok vérprofi szinten űzik ezt a sportot.

Mondjuk azért a 2008-ban megjelent Love and Other Disasters album se mondható kapufának. Sőt… pontosan ugyan azt a színvonalat hozza, mint a korábbi anyagok. Kicsit talán vadabb, kicsit talán több szerepet kapnak az énekesek, de összességében megmaradt az addigra már világhíres Sonic-stílus. Ráaádsul ezen az albumon van a szerintem két legjobb Sonic dal is, a Power Shift és a Jack of Diamond is. Kiforrott, profi munka az egész lemez, és bebizonyították, hogy nem véletlen jutottak el ilyen rövid idő alatt a legnagyobbak mellé. Férfiolvasóinknak talán még érdekes lehet az az infó is, hogy ebben az évben választotta meg Karint a Revolver magazin „Hottest Chick in Metal”-nak.

Sajnos ebben az évben a sok-sok siker mellett egy nagyon komoly probléma is felütötte a fejét. Énekesük, frontemberük, stílusteremtőjük, Roland kilépett a zenekarból, a turnékkal járó életvitelre hivatkozva. Ez volt az a pont, amikortól datálhatjuk a Sonic Syndicate rohadásának kezdetét.

Nem sokkal később meg is találták a „pótlást” Nathan James Biggs személyében. Első nekifutásra nem tűnt vészes választásnak, de tény, hogy markánsan eltért a hangja Rolandétól. Nem is oylan sokkkal később meg is jelent az első single az ő hangjával, a Burn This City. Nem kimondottan szar, de a jó sem ilyen. Zeneileg egészen rendben van, de az ének nagyon nem passzol szerintem, megbontja a harmóniát, amit már megszokhattunk. Túl magas, túl más karakter, túlságosan elüt. Gondoljunk csak bele, milyen volna a Spasm Ricky Martinnal a fronton. Jójó, nem volt ennyire rossz a helyzet, de na… Persze, az album előtt még jött a Revolution Baby klipes dal, ami adott egy kis reményt a fanoknak, hogy nem kell még temetni a zenekart, bár ez sem volt az igazi, de legalább a videó jól mutatott. Kevesen gondoltuk volna akkor, hogy ez volt a zenekar utolsó vállalható produktuma. Nem sokkal ezek után Richard, a másik meghatározó énekes is kilépett a zenekarból és csatlakozott az ezidő alatt megalakuló The Unguided zenekarhoz, ami magába foglalta az ex-sonic tagokat, és tovább is vitte az eredeti vonalat(nézzétek meg, mert tényleg nagyon jó). Kis idő elteltével már csak egyetlen tag maradt a zenekarban az eredeti felállásból, nem más, mint Robin.

Ami ezután következett, az leginkább a 14 éves korom teljes lefejezése lett és az egész oda futott ki, hogy 2016-ban megjelent a Confession című lemez, ami az utolsó szeg volt a zenekar koporsójába.
Nem is tudom, mit lehetne írni erről a valamiről. Hivatalosan Sonic Syndicate a zene, de ez kb. annyira fedi a valóságot, mintha a haverokkal ordibálnátok a kocsmában a Vodka szövegét, és azt mondanátok, hogy ti vagytok a Korpiklaani. Tényleg nehéz szavakba önteni azt a csalódottságot és dühöt, amit érzek ezzel a zenekarral kapcsolatban. Van ez az album, és minden egyes másodperce fáj.
Itt ez a self-titled Confession c. szám egyből a legelején. Nincs azzal semmi gond, hogy úgy kezdődik egy metal dal mintha valami tuc-tuc buliba lennél, csak ezzel az a baj, hogy ordas nagy nyúlás, és még csak nem is a metal színtérről. Tudom, vannak stílusok ahol normális, mitöbb, elvárt ez a herélt énekstílus, de ez biztosan nem az a közeg. Vállalhatatlanul nyomin hangzik, amit tetéz az elektro prütymüty, amivel a gitárt akarták kiváltani, vagy legalábbis kompenzálni az ötlettelen megoldásokat.

A második szám, az It’s a Shame, nem is lehetne találóbb címmel ellátva. Az intró konkrétan egy drum and bass előadótól nyúlás, de nem ám az a kulturált „olyan mintha” stílusban, hanem a gusztustalan mód lemásolt, 10 másodperc alatt áthangszerelt másolás. It’s a shame. Persze ebből is hiányzik már a lendület, meg úgy minden, ami valamikor jó volt ebben a zenekarban. Szinte teljesen el lett hagyva a hárs ének, és felváltotta a Back Street Boys-os suttogva éneklünk izé.

Az I Like It Rough az első olyan szám, amibe bármi szikráját látni az akarásnak. Van benne némi villanygitár meg dob, de ez sem váltja meg a világot. Erőtlen, középszerű és unalmas.

Igazából nem is tudom, miért húzom magam sokadjára ezen a témán. Egy teljesen más zenekar lett a Sonic, miután kiléptek az énekesek. Más stílus, más emberek, más célközönség. Amivel így önmagában semmi gond nem lenne, csak azt tartom undorító dolognak, hogy ezt a nyálas ganét akarják Sonic Syndicatenek eladni, ahelyett, hogy nevet váltanának, vagy valami. Konkrétan több a D’n’B elem az albumon, mint bármi más, amit rock/metalnak lehet titulálni. Nyilván nincs semmi gondom a D’n’B-vel, sőt kifejezetten szeretem, de szerintem egy liquid zene sem fogja magát metalnak titulálni, csak azért, mert az egyik számot valóban dobbal vették fel. Egyszerűen felbasz, hogy ennyire ki kellett herélni ezt a bandát, és ilyen látványosan tönkrevágni. Vagy hogy polkorrekten fogalmazzak „más célközönségnek eleget tenni”. Azért az sokat elmond, hogy Wacken után, ma már random klubokban lépnek fel 20 ember előtt, akiknek a fele a többi fellépő zenekar, meg családtagok.

Őszintén nagyon sajnálom, hogy ez lett a végzete ennek az ígéretes, és nagyon jól összerakott zenekarnak, akiket nagyon-nagyon imádtam. Egyedül az vigasztal, hogy az Unguided hellyel-közzel kárpótol ezért, mert viszonylag korrekt módon hozzák a régi Sonic minőséget.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/