Dark Easter Metal Meeting fesztiválbeszámoló

– Ó, nagyon köszönöm, hogy jöttetek, fantasztikus volt a fellépés!

– Hát én köszönöm, hogy eljöttetek minket meghallgatni, nagy megtiszteltetés volt!

– És mikor terveztek jönni hozzánk?

– Hát… ő… például most itt vagyunk…

– …úgy értem, hogy hozzánk Magyarországra…

– Ja, hogy Magyarországra! Ja, hogy te magyar vagy, ó, hát ott imádunk fellépni, ott mindig fantasztikus a közönség! Pont tegnap beszéltem Attilával, és októberben fogunk jönni!

 

A fentebbi beszélgetés a Dark Easter Metal Meeting-nek helyszínt adó Backstage központi helyiségének vécéje előtt, egy kisebb tumultus kellős közepén volt Ørjan Stedjeberg mesterrel, alias Hoest-tel, a Taake agyával és énekesével. Nem túl gyakori az ilyen beszélgetés, aki próbálta, tudja… De honnan is jött az ötlet, hogy pont Münchenbe utazzunk húsvétkor? A Dark Easter Metal Meeting egy kétnapos minifesztivál München közepén, ami a müncheni főpályaudvartól két metrómegállónyira, a Backstage nevű helyszínen kerül megrendezésre. Maga a Backstage igazából három koncerthelyszínt foglal magába: a legnagyobb a volt Petőfi Csarnoknál talán egy picivel nagyobb Werk, mellette – talán légvonalban 15 méternyire – található a Barba Negránál kisebb Halle, és emellett a karzattal ellátott, nagyjából Kék Yuknyi befogadóképességű Club. Itt általában kétezer jegyet szoktak eladni, ami létszám tekintetében ideális – de nézzük csak a dolgokat folyamatában.

Budapestről Münchenbe kijutni igazából nem egy nagy cirkusz, mind tömegközlekedéssel, mind autóval egy laza fél nap alatt abszolváltható a feladat. Én autóval mentem pénteken, ráadásul délután, ami egy ideális döntésnek bizonyult: aki nem vett ki szabadságot csütörtökre, az vélhetően csütörtök este indult el – ha éppen abba az irányba volt mehetnékje –, aki még erről is lecsúszott, az péntek reggel futott neki a távnak, úgyhogy tulajdonképpen péntek délutánra már mindenki a végcélban volt, így teljesen üres autópályán hasítottam. Münchenben ekkorra szállást találni tulajdonképpen a lehetetlennel határos, de nem azért, mert arrafelé amúgy nincsen hotel; a Backstage-dzsel szemben található a Holiday Inn, itt lakik az összes zenekar és azok a hallgatók, akik nagyjából már most elkezdék lefoglalni a szállásokat a jövő évi Dark Easter Metal Meeting-re. Gondolom, nem kell részletesen ecsetelni, hogy ez a fesztivál előtt már fél évvel is milyen szobaárakat jelent, illetve a szobák hány százaléka szabad – innentől meg szabad a gazda. Célszerű olyan szállást keresni, amelyik emberi áron van, és lehetőleg tömegközlekedéstől – pláne autótól – függetlenül el lehet jutni a helyszínre. A helyszín – mint említettem – három koncerthelyiségből áll, mindegyikhez számos sörkivételi pont csatlakozik, tehát szomjan maradni meglehetősen nehéz. A legfrekventáltabb területen egy nagy lakókocsi biztosítja a zeneélvezés során megéhezők ellátását, így aki kedveli a bajor kolbászokat, illetve rajongója a búzasöröknek – mint a jelen sorok írója –, az már tudhatja, hogy olyan nagyon rossz helyre nem került. A beléptetés is pontosan ugyanúgy történik, mint egy általános fesztiválon: karszalag és a csomagok átvizsgálása, ugyanazokat a dolgokat nem szabad bevinni, mint egy normális esetben.

Hogy végülis miért esett a döntés erre a fesztiválra? Hát ennek számos oka van; az egyik, hogy München különösebb cirkusz nélkül elérhető Budapestről – ez már egy nagy előny. Hogy búzasört végtelen mennyiségben lehet a környéken kapni, ráadásul a legjobb fajtákból, nos, ez már csak megerősíti a döntést. Ami azonban a legfőbb érv, az a line-up összeállításának a filozófiája: minden nap a fő színpadon játszik egy-egy headliner –  ezek jellemzően a death vagy black metal közismert és szeretett nevei –, ezentúl pedig a német és skandináv másod- vagy harmadvonal black metal zenekarai lépnek fel. Igazából a kétnapos Dark Easter Metal Meeting ebben a formában sokkal jobb ajánlat, mint egy tízszer ekkora ötnapos fesztivál: ott nagyobb tömegigényt kell kielégíteni, tehát aki konkrétan black metal-t, vagy ennek valami rokonát szeretné hallgatni, az nagyon sok esetben egy csomó olyat is kap, amit amúgy nem kért. Teljesen általános, hogy a nagy nyári fesztiválokon fellép valami rohadt jó black metal-t játszó zenekar reggel, utána következik két csapat ugribugri hülyegyerek, akik kétakkordos zenei tudásukat hangerővel és torzítással pótolják, majd ezek után jön két baromi jó extrém zenekar – természetesen a fesztivál két átellenes sarkában, de legalább egyszerre –, aztán standby a hajnali kettőkor fellépő következőig, amikor az ember már nincs feltétlenül műélvezetre alkalmas állapotban, ki ezért, ki azért. Itt sokkal koncentráltabb a felhozatal, nem kell sok-sok pufferzenét meghallgatni csak azért, hogy az ember használhatót is kapjon. Természetesen mindenhol vannak jobb és gyengébb fellépők, de a Dark Easter Metal Meeting-en nagyon alaposan válogatnak, és tulajdonképpen még gyengének minősíthető fellépő sem volt – meglehetősen erős a mezőny, teljesen függetlenül attól, hogy egy főállású, több tízezer CD-t eladó zenekarról beszélünk, vagy pedig olyanról, akiket csak a közvetlen családtagok és a haverok hallgatnak. Szintén az előnyök közé tartozik a fesztivál mérete: a legnagyobb dugó esetén is az egyik koncertterem színpadának elejétől a másik koncertterem színpadának az elejéig egy negyedóra alatt el lehet jutni. Persze azért itt sincs kolbászból a kerítés: sajnos a kétezer fő nemcsak azt jelenti, hogy profitábilis a fesztivál, hanem azt is, hogy időnként nagyon sokan vagyunk. Hogy miért is?

A Backstage nagyon szép logikus rendszerben működik már jó ideje: kapunyitás után kezd a legkisebb színpad, majd végez, ezután öt perccel indul a közepes színpad, és amint ott is befejezte a fellépő, akkor öt perc múlva indul a muri a nagyszínpadon. Innentől váltásban vagy a nagyszínpadon szól valami, vagy pedig a közepesen és a kicsin egyszerre, és ez így megy délután fél háromtól hajnali egyig. Ebből két dolog következik. Az egyik az, hogy a fellépők egyharmadáról teljesen biztosan le fogsz maradni. Koncert közben a kisszínpadtól a közepes színpadig eljutni tulajdonképpen lehetetlen – illetve lehetséges, ha az egyik helyen meghallgatod az első két számot, aztán a tömegben átkukacolsz a másik színpadig, és ott meghallgatod a másik fellépő utolsó két számát. A felváltva működő színpadok működési rendje egy másik dolgot is magával von: a nagyszínpad elé kétezren férnek, a közepes elé nagyjából ötszázan-hétszázan, a legkisebb elé meg kábé kétszázan, tehát ha mind a kétezer ember úgy dönt a nagyszínpad előtt, hogy ők most a közepes és a kisszínpadon lévőket szeretnék meghallgatni, akkor nagy a baj, ugyanis ennyien nem férnek be. Ez tökéletesen látszik is amúgy: nagyon sokszor az van, hogy a bejáratnál úgy tömörülnek az emberek, hogy nemcsak behallgatni lehetetlen a koncerthelységbe, de még benézni is – viszont szerencsére ilyen istentelen dugó általában csak a bejáratoknál szokott lenni, ha ezen az ember valahogy átverekszi magát, akkor bentebb már egy csomó esetben bőven van hely. Úgyhogy itt annak a ritka jelenségnek lehetünk számos esetben a tanúi, hogy a színpad felé közeledve ritkul a hallgatóság. További előny, hogy ez Németország, itt ha az ember szeretne előremenni – teljesen függetlenül attól, hogy lóbálok-e egy kamerát a kezemben vagy sem –, szépen és kulturáltan előreengednek, sőt, amikor fotózni szerettem volna, akkor nagyon sokan maguktól álltak odébb és tolták előre, hogy menjek-menjek, csináljam a dolgomat. Ami a német hallgatóság előnye, az egyben a hátránya is: úgy tűnik, hogy a Lajtától nyugatra azért sokkal konszolidáltabban hallgatnak zenét a rajongók – itt mozgás tulajdonképpen szinte csak a Taake alatt volt, az összes többi zenekart mindenki karbatett kézzel, a bólogatva-támaszkodva-sörözgetni várta végig. Amiről még nem szóltam, azok az egyéb lehetőségek. A profil letisztult, itt dumálni lehet, inni, zenét hallgatni, és ha nagyon akarsz, akkor vásárolni. Volt egy kis rész a nagyterem mellett, amit póló, CD és poszter árusításra rendeztek be, alapterületben kábé akkora, mint a Kék Yuk koncerthelyisége. Itt a fesztiválhoz tartozó ereklyékből lehetett vásárolni, a fellépők pólóit és CD-it vehetted meg, illetve – minő meglepetés –, pólókiárusítást csináltak, ahol öt eurós darabáron lehetett egészen jó példányokat zsákmányolni. A környezetvédelemmel kapcsolatban itt is megtették azokat a lépéseket, amik sajnos még sok fesztiválon hiányoznak: a söröspohár visszaváltós, aminek eredményeképpen nem nagyon lehetett szemetet találni a fesztivál területén.

 

Ezután a szép hosszú bevezető után lássuk csak sorban, hogy mi is történt. A legfontosabb természetesen a menetrend elkészítése, mármint először a menetrend fizikai valójában történő legyártása (mint a vasúti vagy buszmenetrendnél), majd ezek után annak kitalálása, hogy az ember pontosan mit is szeretne hallgatni. Igazából nem probléma, ha átfedés van, az ember már előre tudja, hogy melyik ujjába is harapjon, és igazából azért annak a tükrében is elég jól lehet válogatni, hogy több zenekar turnén van – volt olyan fellépő, amelyik a fesztivál után két nappal már itt Pesten játszott, őket akár Pesten is meg lehet nézni. Ezt a képet tovább tudja árnyalni, hogyha bármilyen egyéb, nem zenehallgatáshoz köthető tevékenységet kívánsz végezni, például vécére mész, eszel-iszol, vagy esetleg – hozzám hasonlóan – interjúalanyok után rohangálsz, és interjúkat készítesz. Tehát szombaton reggel Péter barátommal frissen-fitten-kisimultan fölkeltünk, ezek után átsétáltunk a szállástól mintegy ötven méterre lévő kávézóba, ahol frissen csapolt búzasört és kávét reggeliztünk, majd ezek után visszamentünk a szállásra enni valamit.

 

A reggeli és az ebéd fontosabb, mint azt az ember elsőre gondolná. Régebben, középiskolás koromban, amikor meglehetősen csóró voltam, akkor az összes ilyen jellegű koncertre tulajdonképpen szendviccsel mentem, és szépen lassan újra vissza kellett térjek ehhez a megoldáshoz. A briteknél fesztiváloztam egy párat, ott teljesen ehetetlen, rettenetes, félig nyers miniadagokat osztogattak egy Michelin-csillagos étterem árában, úgyhogy oda mindig vittem valamit magammal. A Backstage-ben meg egy nagyon érdekes problémával szembesültünk, ugyanis az egyetlen darab ételkivételi műnél – ahol tavaly pontosan öt perc alatt lehetett kaját kapni –, most általában pofára háromnegyed órás sor állt, amit egész egyszerűen nem voltam hajlandó végigállni. Elősorban nem is az akkreditáció miatt, hanem én zenét hallgatni jöttem ide, és nem a hamburgeremre vagy a bratwurst-omra várni. Úgyhogy ebből az lett, hogy a szálláson jól bereggeliztünk, nagyjából egy órával később jól be is ebédeltünk, csomagoltunk magunknak két-két szendvicset – amit a fotóstáskában remekül lehetett tárolni –, aztán irány a fesztivál.

Száz szónak is egy a vége, nézzük csak, hogy pontosan mi is történt, és kik is voltak a fellépők. Az első nap nyitásra megjelentünk, és egy sör elfogyasztását követően már kezdett is a kisteremben a Dead Alone (gyógyszernévben utazók számára Dedalon). A bajor blackened death metal-t játszó zenekar szép lassan a tizernötödik születésnapja környékén jár és ránézetire nagyon jó és hangulatos zenét játszottak – volna, ha a Club-ban a keverés rendesen működött volna. Szerencsére ez a ritka kivételek egyike volt, de a Dead Alone meglehetősen gyengén szólt, de ennek ellenére is  határozottan javaslom őket további ismerkedésre.

 

Amint ők végeztek a Club-ban, a Halle-ban kezdett az Erfurtból származó Décembre Noir, akik egy kicsit dallamosabb, doom-os és death-es irányból közelítettek a műfajhoz. Nekem nagyon nem akart összeállni a zene: igazából szóltak, volt dallam és volt ritmus – időnként nagyon intenzív –, jól láthatóan mindenki beleadott apait-anyait, de számomra nem igazán akart egyként megszólalni az erfurti társaság.

 

A Décembre Noir után volt öt percem átrohanni, hogy a Gehenna-t meghallgassam. A norvég blackened death metal-t játszó társaság nagyon nagy bulit tartott, jól is szóltak, és addigra már a potenciális hallgatóság döntő többsége is betalált, tehát nem a töküres nézőtérnek játszottak. Én még nem láttam őket élőben, de nagyot mentek és nagy hangulatot csináltak a nap kezdő zenekaraként a nagyszínpadon.

 

A következő slot-on erősen kellett gondolkozni, hogy a Goath vagy az Urn legyen a kiválasztott. A népszerűségét tekintve az Urn mellett döntöttem, és nem bántam meg: a finn társaság leginkább a black’n’roll stílusba passzírozható zenét játszik, azaz punk-os, thrash-es elemekkel kombinált black metal-t. Számos olyan példát ismerünk, amikor ez a kombináció hallgathatatlan végeredményt hozott, ugyanis a használt műfajok hátrányait remekül ötvözte bármilyen előny, avagy a fentebbiek műfajok pozitívumai nélkül – ennek az Urn a tökéletes ellentetje, itt a punk primitív lendületessége és a black metal erőszakos intenzitása tökéletesen találkozott. Az énekes-basszusgitáros (Jarno Hämäläinen, alias Sulphur) pedig önmagában is egy karakter volt: napszemüvegben, egy egészen rettenetesen ortopéd cipőben és egy papi ornátusban lépett fel.

 

A következő program adta magát: futás vissza a nagyszínpadhoz, merthogy kezd az Advent Sorrow. Őket igazából nem nagyon ismertem, a zenekarnév megvolt, de élőben még nem láttam őket. Akárcsak a többi fellépő, ők is nagyok mentek – igaz, hogy a zenekar egyelőre még csak egy stúdióalbumon van túl, de az ausztrálok teljes profizmussal nagyon jó légkört teremtettek abban az ötven percben, ami nekik jutott aznapra.

 

A következő koncert nem is volt kérdéses, ugyanis a Sear Bliss lépett fel a Halle színpadán – tehát az Advent Sorrow feléről már jöhettem is el, hogy az első sorban élvezhessem Nagy Andrásék előadását. A beállása során mindenki felkapta a fejét a nézőtérről jövő magyar bekiabálásokra; a Halle tele volt, nagyon élveztek a hallgatók a zenét, nagy-nagy tapsot kaptak a végén (Two Worlds Collide, Forbidden Doors, Seven Springs, Eternal Battlefields, A Mirror in the Forest, Birth of Eternity, Shroud, 1100 Years Ago). Nem sokkal később egyébként Andrásék dedikálni mentek, ahol kicsit csalódottan ücsörögtek teljesen egyedül a kirakott asztalok mögött – próbáltam megnyugtattam őket, hogy tavaly a Naglfar-hoz is kábé ugyanennyien  jöttek dedikálni.

 

Amit a Sear Bliss lement, felpörögtek az események, a nagyszínpadon kezdett a svéd Necrophobic. Őket sem volt lehetőségem még élőben látni, de ebből a szempontból ez az év különleges lesz, ugyanis a szlovákiai Gothoom-on is össze fogok velük futni. Megjelenésre és stílusra nekem egyaránt a német – azóta sajnos feloszlott – Mystic Circle jutott eszembe. Ha levennénk a hangot, akkor tulajdonképpen klasszikus szegecses-bőr heavy metal felszerelésbe öltözött figurák előadását látnánk, de ez a meglehetősen gyors blackened death metal-lal párosítva egészen egyedi, eredeti és ördögi végeredményt hozott. Nagyon jók voltak, jól is szóltak, jót is játszottak, úgyhogy csak bátorítani tudok mindenkit, hogy júliusban a Gothoom után Budapesten fellépő Necrophobic koncertjét még csak véletlenül se hagyja ki.

 

A Necrophobic után rohangálás és pánikszerű szervezés kezdődött: aznap estére egy Tsjuder-interjú volt lebeszélve, amivel kapcsolatban csak két dolog nem volt tiszta: az egyik, hogy az interjú fizikailag hol is lesz – a backstage-be nem engednek be, kint meg nagy a tömeg –, illetve hogy az amúgy corpsepaint-ben félmeztelenül játszó Jan-Erik Romøren-t hogyan is fogom civilben megismerni és megtalálni. Ráadásul ekkor már rohadt éhes voltam, továbbá a Sear Bliss-dedikálás is megkezdődött, úgyhogy sajnálatos módon azt a döntést kellett hogy meghozzam, hogy nem megyek Thulcandra-ra. Ez azon kevés esetek egyike, amikor az embernek az egyik szeme sír, meg a másik is: a Thulcandra azért a német black metal méltán jegyzett és értékelt zenekara, nem is véletlenül – ugyanúgy Steffen Kummerer a zenekar mögötti agy, ahogy az Obscura mögött is. Az elmondások alapján Thulcandra-n teltház volt, tulajdonképpen levegőt is alig lehetett venni, de állítólag a nagy ovációt inkább szólt Steffen-nek mintsem a Thulcandra aznapi zenei produkciójának. Amíg a Thulcandra játszott, addig sikerült Jan-Erik-et elkapni a színpadon beállás közben, és vele az interjú időpontját lebeszélni, majd némi egyezkedést követően a fesztivál szervezője – aki addig erősen tiltakozott az ellen, hogy én a backstage-nek akárcsak a közelébe is menjek – rábökött a Tsjuder szobája melletti helységre, hogy ‘na, oda üljetek be, meg fogod találni, ott van a nagy kávégép, ott jobban tudtok dumálni’.

 

A nagyszínpad soron következő fellépőjét, a Tsjuder-t nem fogom bemutatni. Mint általában, most is valami hihetetlen intenzitással és alig felfogható lendülettel játszottak, az emberek megőrültek tőlük – én meg különösen az általam imádott negyedik számtól, a Ghoul-tól voltam odáig (The Daemon Throne, Helvete, Kill for Satan, Ghoul, Demonic Supremacy, Sacrifice, Antiliv). Addig is meglehetősen erős volt az aznapi program, de a Tsjuder-ék tulajdonképpen összecsomagolták a közönséget, föltakarítottak velük az egész helységet, aztán izzadságtól csatakosan levonultak. Jan-Erik-kel abban maradtunk, hogy a fellépésük vége után húsz perccel találkozunk – én őszintén szólva kicsit szkeptikus voltam, de a megbeszélt időpontban kinyílt a színpad melletti kisajtó, és azon kisétált Jan-Erik frissen-fitten-megmosakodva-megfésülködve, egy üveg búzasörrel a kezében, hogy ‘akkor mehetünk is’. Nagyon jót beszélgettünk, nagyon szimpatikus és nyílt arc, és ismét olyan érzésem volt mint Moyses Kolesne esetében: ha én nem akartam volna menni, akkor valószínűleg még mindig ott ülnénk a backstage-ben és beszélgetnénk.

Ameddig a Jan-Erik-kel történő interjú és jópofizás ment, addig tulajdonképpen a kis és a közepes színpadon az utolsó előtti kör ment le, valamint a Tiamat is túlvolt repertoárjának a döntő hányadán (In a Dream, Clouds, Smell of Incense, A Caress of Stars, The Sleeping Beauty, Forever Burning Flames, The Scapegoat, Whatever That Hurts, The Ar, 25th Floor, Do You Dream of Me, Visionaire, Vote for Love, Divided, Gaia). Mivel a Tiamat döntő többségéről így is-úgy is lemaradtam, már fotózni sem tudok, az utolsó két fellépő – az Endezzma és a Midnight – meg nem érdekel annyira, meghoztam a logikus döntést: irány haza és alvás.

 

Másnap a szokásos algoritmus futott le: kelés késő délután, búzasör és kávé fogyasztása reggelire, majd bezabálás és szendvicsgyártás, és már indultunk is, mert dolgunk volt, ugyanis fél háromkor kezdett a Convictive. A szintén német társaság black metal-t játszik, de bármilyen corpsepaint vagy egyéb cirkusz nélkül, és – hab a tortán – női énekessel. A fiatal, kislányos arcú szőke hölgyből olyan hörgés tört elő, amit azért nagyon sokan megirigyelhetnék – vélhetően a családi veszekedések esetén neki lesz igaza. Az egyszerre dallamos és zúzós zenéjük nagyon kellemes volt, és a látvány sem volt utolsó, gondolok itt a minimum 120 kilós basszusgitáros arckifejezésére, aki a csuklyáját magára húzva, egy bazinagy fordított kereszttel nyomott pulóverben, unott fejjel pengette a pocakja alá lógó hangszert. Nagyon jók voltak, csak javasolni tudom őket – és már lehetett is futni a Karg fellépésére.

 

A Karg egy egyszemélyes osztrák zenekar, akik alapvetően post black metal-ban utaznak. Igazából nem sok kellett volna ahhoz, hogy egy fantasztikus fellépés legyen, de valahogy nem akart az egész összeállni – akárcsak az előző napon a Décembre Noir fellépésénél –, úgyhogy gyorsan át is vonultam a Werk-be a nagyszínpadhoz, ahol már erősen melegített az est első zenekara, a norvég Helheim. Ők igazából egy pici területet foglalnak el valahol a death és a black metal között, megfűszerezve az Amon Amarth-ból ismert viking metal között. Dallamos, lendületes zenét hallhattunk egy profi előadásban, úgyhogy öröm volt őket újra a színpadon látni.

 

A Helheim fellépését követően egyből egy jelentős dilemmával sikerült szembesülni: Thormesis vagy Possessed legyen-e a következő az étlapon. Végülis drákói döntést sikerült hozni: a Thormesis egyharmadát hallgattam meg, ezek után átküzdöttem magam a kisterem elejéből a közepes terem elejébe, hogy meghallgassam a Possessed végét. Ez a választás megérte, a bajorországi Thormesis szintén a pogány beütésű black metal vonalat nyomja, és egy nagyon jó, nagyon lendületes, energiával teli fantasztikus fellépést adtak –  az egyetlen apró probléma csak az, hogy ennek sajnos több mint a feléről sikerült lemaradnom, de azok alapján, amit belőlük láttam, csak és kizárólag javasolni tudom a Thormesis hallgatását. Ugyanebben az időben a közepes színpadon a Possessed játszott death-es elemekkel fűszerezett black metal-t; hivatalosan csak egy CD-jük jelent meg 2017-ben, de ezzel együtt egy nagyon energikus, nagyon profi zenekar benyomását keltették, aki hihetetlen erővel és lendülettel mosták át a hallgatóság agyát.

 

Teljesen logikus döntés lett volna ezek után a Harakiri for the Sky fellépését meghallgatni a Werk színpadán, azonban sajnos egy rövidebb szünetet kellett tartani: erre a napra is volt egy interjú tervezve – Marcel-lal, a Nocte Obducta énekesével-gitárosával-agyával –, és ezzel kapcsolatban kellett még egy kicsit szervezkedni. Marcel-éknek nem volt éppen a legjobb éjszakájuk – nagyjából késő este derült csak ki, hogy valami kavar van a szállásfoglalással, így este 9-10 környékén kezdhettek el szállást keresni maguknak aznap éjszakára, úgyhogy nagyon frissek és fittek voltak.

 

Ameddig az interjút szerveztem és Marcel után rohangáltam, addig a Harakiri for the Sky nagyjából be is fejezte működését, így sajnos teljesen lemaradtam róluk – úgyhogy irány a Halle, a Waldgeflüster fellépése. A zenekar neve németül ‘erdei suttogás’-t jelent; ők szintén helyi zenekar, müncheni központtal, és tulajdonképpen egyetlen ember, Winterherz (Jan van Berlekom) csinálja az egész zenét. Természetesen élőben öten lépnek fel, és mint általában, Jan már csak egészen minimális szerepet vállalt az élő fellépéseken: nem zenélt egyáltalán, csak énekelt. A Waldgeflüster lett a fesztivál egyik felfedezettje, akiket nagyon erősen és határozottan javaslok tovább meghallgatásra: atmoszférikus, kicsit post black metal-t játszanak, és itt a hangorkán apránként lebontja-szétszedi apró darabokra a hallgatót, a kicsi részeket folyamatosan átöblíti-átmossa, majd az ily módon megtisztult elemekből újraépíti. Véleményem szerint ez a zene egyik célja, úgyhogy egy szó mint száz, tessék Waldgeflüster-t hallgatni.

A következő programon nem kellett sokat gondolkoznom, jött a Taake. A Taake-nek ez minimum a negyedik fellépése, amit az elmúlt két évben láttam, és ezek sajnos meglehetősen vegyes színvonalon mentek le. Félreértés ne essék, a zenei részével semmi bajom nincs, nagyon tetszik, sőt egyes dalokat az avatott fülek már-már az Emperor szintjére kalibrálnak. Az élő megvalósítással sem szokott gond lenni, a vendégzenészek mindig a maximumot hozzák – a fellépések színvonalában való ingadozást általában Hoest mester működése szokta okozni annak függvényében, hogy mit is csinál magával a fellépés előtt és alatt. Az utóbbi pár felépítéséből nem egyszer már a színpadi produkció előtt teljesen használhatatlan állapotban volt a májsztró, ezek után erre még ráivott annyit, amitől egy elefánt is megdöglik, majd hárompercenként beszedett valami apró pirulát – gondolom köhögés ellen, a torkára –, és ez a fellépésre is rányomta a bélyegét. Itt most összesen ha egy üveg sört megivott, akkor fölé lőttem, és amikor sikerült vele a koncertjük után pár mondatot beszélni, akkor is teljesen józannak és használhatónak tűnt. Lényeg a lényeg,  az elvonókúra nagyon jót tett a fellépésnek, a Taake legjobb koncertjét láttam – és ezt az örömhírt különösen annak a tükrében hangsúlyozom, hogy Hoest mester elmondása alapján októberben újra Magyarországon köszönthetjük őket (Nattestid ser Porten vid 1, Nattestid ser Porten vid 2, Nordbundet, Du ville ville Vestland, Havet i huset, Fra Vadested til Vaandesmed, Hordalands Doedskvad 1).

 

Amint a Taake végzett, jelentős dilemma elé kerültem, ugyanis ugyanabban a slotban futott a Firtan és a Nocte Obducta. Ez volt az egyetlen olyan eset, amikor nagyon nem így kellett volna, hogy legyen: a Firtan-ról nagyon sok jót hallottam, szívesen megnéztem volna őket élőben is, de meg kellett hoznom azt a döntést, hogy a német black metal zászlóshajóját, a Nocte Obducta-t nézem meg. Számos kritikus elmondta, hogy a Nocte Obducta esetében egyetlen dolog kiszámítható, ez pedig a konstans kiszámíthatatlanság. Ez pozitív és negatív értelemben is rányomja bélyegét a német punk szcéna irányából érkezett társaságra, első körben a frontember, Marcel működésére. A Nocte Obducta albumai mintha mind-mind egy-egy külön zenekar munkái lennének, tulajdonképpen egészen minimális hasonlóság van köztük, bár azért ismerős stílusjegyek minden alkalommal felfedezhetők. Nem mindennapi a felhozatal, akivel együtt játszanak, például az énekes Torsten, aki a szintén meglehetősen közismert Agrypnie-t a hátán (és pontosan egy éve lóg nekem egy interjúval). A Nocte Obducta igazából nem volt csalódást keltő, de nem hozta a kezdeti elvárásaimat. A zenéjük annyira széles spektrumot ölel át, hogy igazából nehéz egy mindent lefedő repertoárt összerakni – bár ezzel együtt szerintem teljesen korrekt és vállalható volt, amit és ahogy játszottak. Ugye ez Németország, tehát ha úgy gondolod, hogy a fellépő a színpadon korábban vagy később kezdett mint kellene, akkor be kell állítanod az órádat, mert rosszul jár. Kábé ilyen pontossággal működött minden: Marcel-ék tudták, hogy az intro nem számít bele a fellépésbe, tudták, hogy hány percig tartanak a dalok, amiket játszanak, és azt is tudták, hogy gyorsabban fognak játszani, mint a CD-n. De valahogy elszámolták a matekot, és bő négy perccel a vége előtt jöttek rá, hogy egyrészt van még négy percük, viszont a  Nocte Obducta számai 8-10 perc hosszúak, tehát még egy dal már nem fog beleférni – na így lett a zárótétel egy Misfits-feldolgozás (Intro, Niemals gelebt, Es fliesse Blut, Trollgott, Töchter des Mondes, Solange euer Fleisch noch warm ist, Operation: Traumreise, Liebster, Fick die Muse).

 

Innentől a következő két óra a Nocte Obducta lelkivilágának megértésével és Marcel interjúzásával telt. Az Unleashed-ről boldogan lemondtam, ugyanis valahogy a zenéjüket nem sikerült megkedvelnem. Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, az Unleashed kellős közepén kezdődött a maratoni interjú; Marcel arról ismert, hogy meglehetősen részletesen, hosszan, időnként redundáns elemektől sem mentesen válaszol egy-egy kérdésre, és ha az embernek tizenöt kérdés van a tarsolyában, akkor bizony 60 percig interjúzik. Mint minden interjúnak, így ennek is volt egy formális és egy informális része – az utolsó válasz után az ember nem elrohan, hanem még beszélget, meg-megkérdezgetve azokat az apróságokat, amik már az interjúban nem szerepelnek; ugye ez az egyetlen lehetőség, amikor tulajdonképpen kötetlenül lehet pofázni a kedvelt zenésszel. Kicsit kapartam a falat, ugyanis a Marcel-lel való interjú a lehető legrosszabbkor volt – erre a  teljes Lik és Dornenreich fellépés ment rá.

 

Amint végeztünk, addigra már egy bő félórája a Tryptikon ment a nagyszínpadon. Isten látja bűnös lelkemet, de nekem a Tryptikon működésével nem sikerült megbarátkoznom, pedig minimum fél tucat kísérletet tettem rá – számos fesztiválon közkedvelt headliner-ek, de én valahogy nem tudom felvenni a fordulatszámot. Itt is próbálkoztam, és ismét elbuktam – becsületből végigálltam a fellépésük végét, de igazából továbbra sem érzem úgy, hogy ezt a zenét teljesen megértettem volna.

 

A másnapi indulásra való tekintettel az ivászatot ekkor már befejeztem, így csak egyetlen kérdés volt: a Tryptikon végén húzás haza aludni, vagy pedig várjuk meg az utolsó jelöltet, a német-lengyel vegyes házasságból született Darkened Nocturn Slaughtercult-ot. A hanganyag ígéretes volt, és úgy voltunk vele, hogy végülis aludtunk eddig eleget, nézzük csak meg a fellépőt – és szerintem a fesztivál legjobb döntését hoztuk meg. A Darkened Nocturn Slaughtercult egy kutyaközönséges black metal zenekar lehetne, ha nem teljesülnek két kritérium. Az egyik, hogy a zene intenzitásában és erejében még a Taake-t is felülmúlja, ami azért nem egy elhanyagolható teljesítmény; tulajdonképpen ilyen erőbedobással, ilyen intenzíven, ekkora átéléssel zenét játszani nagyon ritkán látni bárkit is a színpadon. Amit még fontos kiemelni, az az énekes-ritmusgitáros hölgy, Yvonne Wilczynska (Olienar), aki minden női black metal fellépőről alkotott sztereotípia élő cáfolata. Először is jól láthatóan jelentős hangszertudással és zenei gyakorlattal rendelkezett – másképpen szólva nem alibizni állt ki egy gitárral a nyakában. Színpadi működése és énekprodukciója nagyjából egy megveszett banya ámokfutására emlékeztetett, és – a szó legpozitívabb értelmében – valami egészen hajmeresztő hatású volt. A magas, egészen éles károgó énekhang, ami a rongyok bebugyolált, kifestett arcú, időnként vérben ázó, majdnem térdig érő hajú szőke némberből tört elő, valami egészen hihetetlen dimenzióját nyitotta meg a műfajnak. Nem volt haverkodás meg melléduma – szépen felálltak, és az ötven percet olyan intenzitással játszottak végig, hogy szerintem a mai napig regenerálódnak. A Waldgeflüster mellett ők voltak a fesztivál másik felfedezettje, és azzal együtt, hogy szegényeket utolsónak rakták, teltház volt a fellépésükön. Olyannyira, hogy az első sornak a közelébe sem lehetett jutni, és ez volt az egyetlen olyan fellépés, ahol erőszakos jelenetnek voltam tanúja: annyian akartak közvetlenül az énekesnő elé beállni, hogy már lökdösődés-pofozkodás lett a vége. De természetesen a fellépés elcsitította az indulatokat, és mindenki boldogan és kiegyensúlyozottan távozott.

 

Végetért a buli, mindenki elindult a szállására – még gondolkoztam egy utolsó söröm, de világos sört minek igyak Münchenben, a búzasör meg este nyolcra elfogyott. Ez az utóbbi jelenség Bajorországban teljesen értelmezhetetlen, nagyjából olyan, mintha kifogyna a Szaharából a homok, vagy Szaúd-Arábiában az olaj. Meg is kérdeztük a felszolgálót, hogy ezt a nem mindennapi jelenséget hogyan sikerült összehozni, ő meg csak pislogott, és körbemutatott: ‘hát ezek isznak megállás nélkül, mint az állatok’.

 

Ha az eddigiekből még nem derült volna ki egyértelműen, azok számára, akik szeretnének egy alapvetően black metal köré szerveződött mély merítést kapni elérhető távolságban, emberi árakon, kiemelkedő felhozatallal egy barátságos családias kétnapos bulin, annak csak és kizárólag javasolni tudom Dark Easter Metal Meeting-et. Figyelem, csak 351 nap, és kezdődik is a buli 2020 április 11-12-én!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/