Crystal Lake – Helix

Előadó: Crystal Lake
Album: Helix
Származás: Japán
Megjelenés éve: 2019
Stílus: Metalcore, Progressive Metal
Honlap: http://crystallake.jp/
Értékelés: 8.5/10

 

Jelen időnkben megszámlálhatatlan mennyiségű metalcore zenekar létezik, mivel a modern zenei stílusok közül kijelenthető, hogy ez a legnépszerűbb és leghallgatottabb műfaj. Ilyen viszonylatban nehéz nem cseppnek lenni a tengerben, a Crystal Lake együttese mégis próbálja beverekedni magát az élvonalba. Meghallgattuk, hogy a 2019. február 15-én megjelent Helix albummal milyen jövő elé néz a zenekar.

A banda Tokióban alakult még 2002-ben és jelenleg három fix tagból áll. Ryo Kinoshita énekes, Shinya Hori és Yudai Miyamoto gitárosok mellett Gaku Taura dobos és Bitoku Sakamoto basszusgitáros az élő produkciók során egészíti ki a felállást. Az eddigi útjuk során rengeteg nagy névvel turnéztak együtt, mint az Emmure, Born Of Osiris, We Came As Romans, While She Sleeps, Parkway Drive, Attila, a jelenlegi albummal pedig az August Burns Red és Miss May I bandákkal turnéznak az USA-ban. Szóval nem kispályások a srácok, bár a nagy áttörést nem sikerült egyelőre elérni, aminek oka lehet az a fránya földrajz is, mivel Japánból nehéz meghódítani Észak-Amerika vagy Európa színpadait. De a srácok töretlenül haladnak előre, az utóbbi években szinte évente hoztak ki új albumot, ennek a folyamatos törekvésnek az eredménye a mostani Helix.

Ám mielőtt belekezdünk, még térjünk ki arra, hogy különösen izgalmas egy japán zenekart hallgatni, mivel szinte az összes bandára igaz, hogy a muzsikájuk egyáltalán nem unalmas (Dir En Grey, Blood Stain Child, Maximum The Hormone, Fact, stb.). Valószínűleg a japán zenei elemek miatt, vagy eleve a mentalitásukból fakadóan nehezen tudnak tucatzenét produkálni, legalábbis olyat, ami az ázsiai országon kívül élők számára az. Szóval a japán zene általában pörgős-pattogós, dallamos, pozitív kisugárzású, néha a klipekben lányok-fiúk táncolnak cukin. Nos ez a Crystal Lake-re részben igaz, mivel pörgős, pattogós, dallamos is, de a műfaj sajátosságából adódóan kevésbé pozitív, plusz cukin sem táncolnak a klipjeikben. Vannak viszont egyedien súlyos és technikás gitármegoldások, a metalcore és hardcore műfajokra jellemző vokál, kiegészülve élvezhető dallamokkal, és ha már a technika hazájából származik a banda, hát legyen már benne néhol elektronika is. Na, ilyen alapokra építve, nézzük az új korongot!

Nos, amikor megnyomja az ember a Play gombot egy új lemez lejátszásához, mindig van benne egy enyhe izgalom. Ebben az esetben ez az izgalom hamar elmúlt, konkrétan minden érzelem elmúlt, mert megsemmisültünk. A dal konkrétan a letépi az ember fejét, szubatomi részecskékre szedi szét, összeütközteti őket, majd ősrobbanás következtében újra összeállítja valami füstölgő masszává és visszateszi a helyére. Ugyanis az intrónak számító és címadó Helix ennyivel indul: „I am the one above all Every living thing will spiral into dust – Helix”, aztán jön a totális megsemmisülés. Az Aeon egy olyan durva, brutális, mégis precíz mestermű, hogy a meghallgatása után én már el is döntöttem, hogy ha túlélem, akkor 10/10 lesz a lemez. A dal témája az ember és a technika harca, illetve inkább az, hogy a végső megoldás, ha behódolunk a technológia istenének, elhagyjuk a testünket és jóformán transz-humán útra térünk. Van ám a dalhoz klip is, ami csak fokozza a fokozhatatlant, igazi orgia így ez az egész a magamfajtának. Az viszont 100%, hogy a srácok túl sok Dir En Grey-t hallgattak az elmúlt időben.

Nos, ezután én már úgy voltam, hogy jöhet bármi, nem érdekel… aztán persze azért kicsit visszazökkentünk az eredeti vonalra. Végig jellemzi a lemezt, hogy a hangzás nagyon jó, a gitárok nagyon jól és mélyen szólalnak meg, az ének meg talán az egyik legjobb az eddigiekhez képest, sokkal többször szólal meg Ryo földöntúli hörgése. Ami még fontos, hogy az összes szám súlyos, talán egy gyenge szám van, ami feleslegesnek is mondható, ez pedig a Just Confusing, egy kis rap is adatott bele, ami sokat nem ront, de nem is javít az összképen, én leginkább egy interludenak veszem az egészet, nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy „dal”.

De a többi szám erős mint a bivaly, az egyik kedvencem a Hail To The Fire, egy komplett megőrülés az egész, ami némi törzsi elemet is tartalmaz, lehet lengetni a ZOMBA! feliratú zászlót (amúgy a mai napig nem sikerült kiderítenem mit jelenthet… nem hinném, hogy a Tolna-megyei Zomba községet vette alapul a zenekar, mindenesetre menő lenne, ha a falunapon erre a Crystal Lake számra vonulnának be a Zombai Hagyományőrzők Egyesület néptáncosai). Ezt a vonalat erősíti a +81, egy igazi bulizós, circle pit nóta, nem is akármilyen refrénnel. Ilyen még a Lost In Forever, ami egy slágeres dal, nem hiába erre készült a fiúk egyik klipje.

Habár a lemez az első aprítástól eltekintve kábé ugyanazt a megszokott „Crystal Lake-es” érzést hozza, ez az album mégis sokkal stabilabb és kiforrottabb, plusz több benne az erő és az újításra való törekvés, ami mindenképpen pozitívan sült el. Tudom, azt mondtam az elején, hogy 10/10 lesz a lemez, azért a végére csak zuhant egy picit bennem a dolog, mert a srácok lényegében nem szakítottak le valami újat az innováció fájáról,  hanem maradtak a klasszikus metalcore elemeknél, melyet inkább színesítettek. Tehát lényegében a Crystal Lake metalcore, de hála az égnek nem egy futószalagon lehozott zenekar, megvan a saját egyéniségük és egyediségük, mint ahogy ennek az albumnak is. Ha van olyan metalcore, amit meg akarsz hallgatni 2019-ben, akkor ez legyen az.

Plusz egy kihagyhatatlan kedvcsináló a zenekarhoz a korábbi Cubes albumról:

Írta: Bányai Gábor “Bányu”

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/