Children of Bodom: Hexed

Előadó: Children of Bodom
Album: Hexed
Származás: Finnország
Megjelenés éve: 2019
Stílus: death metal/melodic death metal
Honlap: https://www.cobhc.com/
Értékelés: 7/10

 

 

A finnországi death metalos Children of Bodom alakulatára, na meg persze zenéjére napjainkra már messziről sem lehet ráakasztani a “children” jelzőt-elég, ha a nevükben megmarad-hiszen 1993 óta igazán felnőttek, és ezalatt elsősorban nem a zenészek életkorára célzok, hanem világszinten elért eredményeikre, lemezeikre, pluszban pedig arra a komoly kiteljesedésre, ami huszonhat év munkájába telt. A legelső bemutatkozó, Something Wild lemezük megjelenésével egy csöppnyi túlzással akár azt is leírom, hogy korszakalkotó úttörők lettek, hiszen ha gyökereiben nem is, de valamilyen szinten mégis újradefiniálták a death metal kifejezést, a soron következő lemezek pedig már csak ráadásokként szolgáltak ahhoz az úthoz, amin elindultak. Mára tényleg túlzás nélkül alig találunk olyan csapatot irányzattól függetlenül, akiknél ne keletkezett volna repedés a gépezetben, és ne történtek volna hosszabb-rövidebb kihagyások, tagcserék, így nem kivétel ez alól a Bodom sem, ám valljuk be, elég jó tendenciát mutatnak tagcsere fronton , így egy elég stabil felállású bandáról regélhetünk, ha finn barátainkról esik szó.

Mi tagadás, az én látóteremből az évek alatt hol totál kiestek, hol huzamosabb időre visszakerültek (az új lemezeket azért rendre végighallgattam), és pont így voltam az utolsó, négy évvel ezelőtti anyaguknál is, ami viszont egyben egy alapos gyorstalpalót is jelentett, hogy bepótoljam a kimaradt, vagy mellőzöttebb időszakokat, így nem csoda, hogy a hirtelen jött fellángolásban alig vártam a folytatást, és mint ahogy most kiderült, akkor kicsit elhamarkodottan. Négy évet kellett várnunk az újabb nagy dobásra, amiért esetükben nincs helye méltatlankodásnak, hiszen visszatekintve eddig is két-három évente tehettünk új korongokat a polcra. Az előbb leírtak most hatványozottan igazzá válnak, hiszen az idei Hexed valójában is egyenes folytatása a négy évvel ezelőtti, (mára már) nagy tesónak. Mindenképp érdemes  megjegyeznünk még a történet teljességéhez Roope Latvala helyátvételét, Daniel Freyberg személyében, hiszen a Hexed az újdonsült gitáros stúdió-bemutatkozásának is megfelel, koncertkörülmények közötti bizonyításra meg három év után már talán nincs szükség…

Érdekes kettősség, hogy a srácok különösebben a kezdetektől fogva nem számítottak durván útvonalelhagyónak, mert minden lemezen egy az egyben visszaköszön a jól ismert “bodomos” íz, így persze nyilvánvalóvá válik, hogy egy, és jól bevált tematikára építkeznek, amit látszólag eszük ágában sincs elhagyni, vagy inkább kísérletezősebb, ingoványos útra tévedni, de valahogy mindezt úgy sikerül időről-időre újjágyúrniuk, hogy nem mégsem vesszük fintorogva a kezünkbe őket, mondván, önismétlővé váltak.

A Hexed hallgatása közben ezek a gondolatok munkálkodtak bennem, ugyanis a sokadik hallgatásra is nehezen tudom eldönteni, melyik irányba billen erősebben a mérleg nyelve, vagy inkább valahol egy ideje a kettő között stagnál, ez pedig leírásban valahogy úgy mutatna, hogy legalább annyi pozitívumot hallok ki belőle, mint negatívat, jót és rosszat egyaránt. Fogalmam sincs, a Latvala-Freyberg csere mennyire írta át az elképzeléseiket az új albumot illetően, de én valahogy szentül tudok hinni ebben, ugyanis a Bodomtól ha nem is sokszorosan, de valamivel szokatlanabb, egyoldalúbb témákat tolnak már a berobbantó This Road alatt is, mindennemű felvezetés, csekély intro, egy-két basszusfutam nélkül, hogy szinte arcul üt az indítás, és feszes is marad, de sajnos azzal a hibával, hogy a  komolyabb riffelgetések, gitárpárbajok elmaradnak. Észrevétlenül egy-egy korrekt szinti-futam azért kicsúszik Wirman ujjai alól, rendbe tenni a dolgokat, de a hangsúly egyértelműen ezúttal a gitárokra helyeződik. Mind emögött ha nem is igazán, de megmarad a régisulis-Bodom vonal, hiszen a lemez közepén elég rendesen beindul a csavarás, sőt, egyre több billentyűzés, és basszus-előtérbe kerülés is tetten érhető, de valahogy nehezen indulnak el a mellékvágányról. Laiho persze most is remekel, Freyberggel karöltve szinte minden számban találkozhatunk úton-útfélen egy odalépősebb szólózgatással, amik tempósan, maratoni sebességgel szólnak, így jól illeszkednek a kíméletlenül darálós környezetbe.  Persze vannak rettenetesen megszerethető, és első hallásra bólogatós percek ezúttal is, ilyen a Kick in a Spleen, vagy a címadó Hexed, de bátran idesorolom a Platitudes And Barren Words-öt is, ahol azért már szép számmal operálnak merészebb vezetésekkel.

A tizenegy szám meglepően gyorsan elrepül, a számok sincsenek túlnyújtva a maguk három-négy perces hosszával, így nem fenyeget az a veszély, hogy hamar megunnánk, vagy nyugisabb napszakokban vennénk csak elő. Lássuk be, nehéz egy olyan piacra új portékát dobni, ami innen is onnan is kezd a végletekig kiveséződni, így ehelyett inkább érdemesebb a meglévő sémák előszedésére, csiszolgatására törekedni. Nem tudom eldönteni, milyen érzések vezérelték a csapatot a Hexed munkálatai közben, illetve mi volt a cél, ha csak nem annyi, hogy kicsit önmagukról szerették volna levakarni az egyébként még őket nem is nagyon fenyegető rozsdaréteget. Jelen esetben talán kicsit a visszájára fordult az újítás, de ahogy már említettem, a hibái ellenére is lehet pörgetni ezerrel, mivel van erőssége bőven, még akkor is, ha van benne némi sietség-érzés. A régi rajongók valószínűleg ezt is ugyanúgy szeretni fogják, ám azt is teljesen megértem, aki ennél többet, vagy mást várt, ugyanis a Bodom-frontján komoly pálfordulás idén nem történt. Eleinte a hat pont felé hajlott a virtuális ceruza, de egy motiváló hetest mindenképp megérdemelnek.

Írta: TM

 

 

 

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/