Két évvel ezelőtt már tulajdonképpen járt az autó motorja, amikor lemondták a Dark Easter Metal Meeting-et. Ez kétszeresen volt jelentős csapás: először is 363 napon keresztül készültem arra, hogy széles e határ egyik legjobb black és death metal-specifikus koncertjére eljussak, és az utolsó pillanatban történő lemondás – érthetően – kicsit megmászta az idegeimet. A másik ok ennél sokkal prózaibb volt: München a búzasörök hazája, és a két évvel ezelőtti körre egy kis sörfőzde meglátogatása volt betervezve. Ez a kis sörfőzde – nevezzük Unertl-nek – lélegzetelállító söröket készít, és mivel már erősen fogynak a készletek, úgy voltam vele, hogy hajrá, akkor most meg lehet ejteni a beszerzést.

A fesztivál lelövésével együtt a sörbeszerzés lehetősége is semmivé foszlott. Tavaly már február környékén látszott, hogy ebből a buliból sem lesz semmi – az ember ilyenkor kötelező jelleggel reménykedik, de tulajdonképpen ezt el kellett engedni. Az idei fesztivál megrendezése sem volt teljesen egyértelmű, de ahogy közeledett a húsvét időpontja, úgy sokasodtak a pozitív hírek. A kezdés előtt pár órával alapvetően pozitívan állt a meccs: az autó jelenleg egy mozgó sörszaküzletre emlékeztet, az interjúzandó zenekarok beizzítva, sörök a hűtőbe bekészítve, és egyenlőre – kop-kop-kop – úgy tűnik, hogy minden tökéletesen és a tervek szerint halad.

Mint mindig, úgy az idén is fantasztikus felhozatallal jelentkezett a Dark Easter Metal Meeting; kifejezetten gyenge vagy kerülendő zenekar általában nincs is, és számos esetben az a kérdés merül föl, hogy az átfedésben lévő koncertek közül melyiket is hagyja ki az ember – és ez az, amit sokadmagammal imádunk a Dark Easter Metal Meeting-ben. Itt nagyjából kétszer annyi a minőségi death és black metal zenekarok száma, mint egy átlagos fesztiválon, cserébe nem kell órákat keringeni a színpadok között és nem kell huszonöt ugribugri hülyegyerek-zenekart meghallgatni azért, hogy hajnali háromkor két, egymástól egy órányira lévő színpadon valami minőségi zene szóljon. Persze ennek ára is van – itt nem az Emperor vagy az Abbath lesz a headliner, de hát valamit valamiért.

Első nap

Az első nap a szokásos rituálékkal kezdődik: kelés nem túl korán – de legalább rohadt későn –, ezek után kávé és búzasör reggelizése, majd azonnali ebéd. A lazulás nagyjából eddig a pontig tart – ha az ember tényleg szeretné meghallgatni azokat a fellépőket, akik miatt idáig eljött, akkor – bármennyire is hihetetlen –, innentől elég feszes lesz a program, ráadásul sajtósként a zenekarok interjúzása és ennek előkészítése is a feladatok hosszú listáján van. Kapunyitás egykor, és a fő koncerthelység, a Werk délután kettőkor tárta ki kapuját, hogy a hallgatóság feltankolhasson a rendelkezésre álló világos, sötét, sima és búzasörökből – majd meg is kezdődött a Hate fellépése. Mindez nagyon hirtelen volt, a semmibe egyszer csak berobbantak a lengyelek, akik nagyon zúzós deathened black – vagy ha jobban tetszik, blackened death – metal-lal kezdték az estét. Vérprofi, tökéletesen összeszokott gépezet működött a színpadon, de igazából erre az ember már csak a fellépés legvégén tudott koncentrálni. Hosszú hónapok, mondhatni évek kihagyása után már az is egészen fantasztikus volt, hogy duplázót lehet hallani, ráadásul élőben, akár perceken keresztül is. Ha a Hate feladata a társaság bemelegítésre volt, akkor ezt tökéletesen csinálta: a második szám környékén már jelentős ugrálás volt, és mindannyian nagyon sajnáltuk, amikor bő negyven perc után le kellett hogy jöjjenek a színpadról.

Ezek után választási lehetőség kínálkozott; én úgy döntöttem, hogy belenézek a Maahes fellépésébe, és ezek után megyek át a Waldgeflüster-re. A Maahes még nem játszott Magyarországon, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, hogy mit is fogok hallani, de igazából sajnálatos módon a technika – illetve a technika hiányosságai – győzedelmeskedtek a fellépők erőfeszítései felett, és a Club kicsiny színpadán nagyon keményen dolgozó fiúkból tulajdonképpen az égadta világon semmit sem lehetett hallani egy nagy adag zajon kívül. Elég nagy baj ez, de nem nagyon lehetett lamentálni, úgyhogy irány a Halle és a Waldgeflüster. Annak ellenére, hogy az első fellépés volt aznap – nagyjából délután fél négy környékén – a Halle masszívan teltházas volt, és mindannyian nagyon élveztük a magával ragadó post black elemekkel dúsított black metal-t. Nem csak nekem tűnt fel, de valami történt a keveréssel az elmúlt években, ugyanis a Halle színpada is – akárcsak a Werk-é – kristálytisztán szólt, sőt, nem volt fülsértően hangos, ami igazából pozitív változás az elmúlt évekhez képest. A Waldgeflüster zenéjét szerintem nagyon sokan ismerik olvasóink közül – rövid akusztikus részekkel és dallamos betétekkel dúsított black metal, amelyet szerencsére volt lehetőségünk élvezni az elmúlt években.

Számomra az est egyik fénypontja az Imperium Dekadenz volt. A post black elemekkel dúsított black metal-juk kiemelkedő minőséget képvisel a műfajban, és az egész társaság is roppant szimpatikus volt úgy összességében (sőt, aznap estére még egy interjú is le volt beszélve velük, amivel kapcsolatban egy későbbi cikkben jelentkezünk). Az Imperium Dekadenz egy alapvetően két fős társaság – két nagyon közeli cimbora, akik mindketten játszanak minden olyan eszközön, ami a black metal világában használatos, így tulajdonképpen a zeneírással kapcsolatban nehézség vagy fennakadás nincs. Az élő megszólaltatás már egy kicsit trükkösebb, de annak idején egy kiadós piálás során – és ezt nem én mondom, hanem a zenekar – összehaverkodtak a háromfős Vargsheim-mel, és azóta tulajdonképpen az összes élő fellépésük a Vargsheim-mel kéz a kézben történik. Az Imperium Dekadenz egészen fantasztikus fellépést produkált, és talán a Belphegor-ral fej fej mellett az egyik legerősebb mutatvány volt az este során – de ne szaladjunk ennyire előre. Amit a hallgatóság is nagyon élvezett – és a zenészeket is teljesen feldobta – az az a pozitív légkör volt, amit ez az este sugárzott.

Még el sem haltak az Imperium Dekadenz utolsó hangjai, amikor már futni kellett a Mork-ra. Ha az ember alaposabban megnézegeti a műfaj fellépőit, akkor bizonyos őstípusokat képes felismerni – na az egyik ilyen alaptípus a negyvenkilós norvég zenész, ebből tíz kiló a rajta található szőr, ami alapvetően nyaktól fölfelé koncentrálódik, miközben fellépő barátunk kizárólag rongyokba burkolózva osztja meg velünk zenei gondolatait. Az első benyomásom – a nemzetiségtől függetlenül – az volt, hogy egy Tsjuder-re többé-kevésbé hajazó zenét hallgatok, de aztán kiderült, hogy tévedtem. Igazából sokkal komplexebb, sokkal dallamosabb volt az egész produkció; a fellépést a gitáros-énekes-frontember-zeneszerző-szövegíró Thomas Eriksen vitte a vállán, aki egy gitáros segítségével szólaltatta meg a közös szerzeményeket, és egy finoman szólva is egységsugarú basszusgitáros adta hozzá kíséretet. Számomra ők voltak az est egyik felfedezettje, és igazából az a fő tanulság, hogy a Mork hallgatásába további energiákat kell fektetni.

Ettől a ponttól fogva a precízen kidolgozott és finomra hangolt menetrend teljes mértékben felborult: Gaahl lemondta a fellépését, úgyhogy az Imperium Dekadenz interjúja visszacsúszott ebbe az idősávba, és sietni kellett a fiúkkal, mert mindannyian kíváncsiak voltunk a Vargsheim fellépésére. Azt a produkciót, amit a Vargsheim előadott, mindenképpen maximális figyelemmel kell kísérni. Egyrészt ugye ők voltak az Imperium Dekadenz hatvan százaléka, tehát ez aznap már a második fellépésük volt. Ezen túl egy olyan slusszpoént is lehetett látni, hogy az Imperium Dekadenz szólógitárosa a Vargsheim dobosaként folytatta az napi tevékenységét. Péter barátom – aki szintén követte az eseményeket, és nálam több köze van bármilyen ütőhangszerhez – azt állította, hogy ez viszonylag jól látható is volt, ugyanis Naavl nem dobos stílusban dobolt, hanem mintha valami más hangszeres háttere lett volna.

Túl kevés idő jutott a Vargsheim-re – különösen annak tükrében, hogy akkor már a Belphegor kezdett bemelegíteni. A fiúknak volt egy fellépésük Budapesten november végén, ahol nem csak én voltam elégedetlen a hangzással; a színpadi látvány tök jó volt, de ugye ez koncert és nem színház, így jó lett volna hallani is valamit. Itt ilyen problémám nem volt, a hangzás tökéletes, mind a két gitárból, az énekből és a dobból is pontosan annyit lehetett hallani, amennyit kell, és a fesztivál talán legerősebb fellépését produkálta a Belphegor. Ők egy finomra hangolt és nagyon precíz gépként működtek, minden pontosan meg volt koreografálva, minden hang századmásodpercre pontosan akkor hangzott el, amikor és ahogy annak el kellett hangzania – nincs ezentúl nagyon ragoznivaló, egy egészen fantasztikus élményben lehetett részünk, mindezt úgy, hogy még a viszonylag passzív német hallgatóság is összerántotta magát, és egészen komoly mozgás kezdődött például a Lucifer incestus alatt.

Az egyiptomi Crescent-nek soha nem jut hálás szerep: legutoljára – és életemben először – a Gothoom-on, a Dark Funeral után láttam őket. Merő unalom kísérte a fellépésüket, és igazából én is csak azért álltam végig, hogy legalább két mondatban be tudják róla számolni. Most a Belphegor után léptek föl, én meg úgy voltam vele, hogy belehallgatok a fellépésükbe, aztán nyomás tovább a Varathron-ra, akiket még nem láttam élőben. Ám nem volt lehetőségem elhagyni a Club-ot, ugyanis annyira lenyűgözött a Crescent fellépése. Az egy dolog, hogy az egyiptomiak a saját népzenejükből vett részletekkel fűszerezték meg azt a death-black zenét, amit játszottak – ez mondjuk várható volt, mert a zenekar egyedi ízét ez fogja biztosítani. További csavar a történetben, hogy két gitárossal – basszeros nélkül – léptek föl, ugyanis a basszusgitárosuk balesetet szenvedett a fellépés előtt, és nem tudott eljönni – ezzel együtt az egyiptomiak így is kiálltak, és fantasztikusan szóltak. Egészen egyedülálló frontemberi-gitárosi-énekesi teljesítményt láthattunk Ismaeel Attallah-tól, és teljesen magával ragadó és lenyűgöző volt a produkciójuk. Az egész élményt tovább árnyalta a nagyjából 25 éves Julian Dietrich, aki a „hogyan tartsunk egyszerre tizenöt cint mozgásban” verseny arany-, ezüst- és bronzérmet egyszerre gyűjtötte volna be. A dob igazából kíséret és nem kilóra megy, de ahogy ez a figura kezelte a hangszerét… mit kezelte, együtt létezett vele… nos, az nem volt mindennapi, produkcióját minden túlzás nélkül a legnagyobbakhoz, Jan Axel Blomberg-éhez és Pete Sandoval-éhoz lehet mérni.

A fesztivál menetrendjében történő kisebb-nagyobb változtatások okán a My Dying Bride kimaradt, és a helyére előrejött az I Am Morbid. Nekem vegyes érzéseim voltak a társasággal kapcsolatban: tulajdonképpen a klasszikus Morbid Angel kétharmada kezdte el turnéztatni a klasszikus Morbid Angel dalait – csak éppen az egyik legfontosabb elem, Trey Azagthoth gitáros nélkül. Ha ettől az apró malőrtől elvonatkoztatunk, akkor egy fantasztikus, frenetikus és mindenképpen mindenki számára csak ajánlott fellépés volt látható: David Vincent és Pete Sandoval bő egy órán keresztül Morbid Angel klasszikusokat toltak, szerencsére egészen minimális átkötő szöveggel. Mondj egy Morbid Angel slágert az első négy albumról – igen, azt is lehetett hallani. Nincs annyi gitáros ismeretem, hogy meg tudjam ítélni, hogy mennyire komplexek és egyediek alapjáraton a Morbid Angel szólói, de az a két gitáros tolmácsolásában tökéletesen élethűnek hangzott. Ez a két figura – és különösen a színpadi balon álló Bill Hudson – teljesen elképesztő produkciót nyomott a kétkezes szólókon keresztül az akusztikus és ujjal pengetett részekig bezárólag. A jellemzően hidegvérű német közönség ekkor már elkezdte szétszedni a termet, jelentős circle pit alakult ki középen, és az elsőre roppant konszolidáltnak tűnő 40-50 éves családanyák is a színpad előtti kerítést rángatva tomboltak. Hosszasan gondolkodhatnék, hogy mi az ami fontos az első négy albumról és kihagyták, de igazából nincs ilyen – úgyhogy egy fantasztikus technikai színvonalú, ám Azagthoth hiánya miatt kicsit keserédes show-val örvendeztetett meg minket az I Am Morbid.

Innen már nehéz előrelépni… zárásként még gyorsan meghallgattam a Wormwood fellépését: a svédek tipikus örömzenét játszottak, amibe azért a hosszú délutáni és estei várakozás mellékhatásai is egy kicsit belevegyültek. Kezdetnek azt tűnt föl, hogy az énekes egy nagyjából három számon keresztül tartó közelharcot vív a mikrofonállvánnyal, melyet sem rendeltetésszerűen, sem mankónak, sem pedig hátvakarónak nem tudott használni – vélhetően ez a bonyodalom a véralkoholszintjével korrelál. A zenéjük teljesen egyedi volt és mindenképpen további ismerkedésre méltó: alapvetően ez is black metal-nak indult, és – jellemzően a műfaj jelentős befogadóképességre – a klasszikus rock and roll-ból is elég sok elemet föl lehet fedezni. A komolykodásnak vagy pozőrködésnek nyoma sem látszott: itt mindenki végigbulizta ezt a fellépést álljon a színpadon vagy a hallgatóság soraiban, úgyhogy ezzel a svédek egy roppant kellemes zárást adtak ennek a hosszú és élményekben gazdag napnak.

Második nap

A második napra hasonlóan tömény és ígéretes program körvonalazódott – volt számos olyan zenekar, amelyiket mindenképpen meg kellett élőben hallgatni, és természetesen voltak – leginkább a nagyszínpadon – a jól ismert öreg motorosok, akiknek a fellépése mindig egy nagy öröm. A nagyszínpadon délután kettőkor az Endseeker kezdett, de sajnálatos módon a produkciójukról csak mérsékelten fogok tudni beszámolni – valahogy sikerült a keverést úgy megoldani, hogy a két gitár egy túlvezérelt és meglehetősen magas hangszínen szólt folyamatosan. Nagyjából ugyanerre a hangszínre volt keverve a basszusgitár is, sőt a dobot is sikerült az egészen magas frekvenciákra föltolni, úgyhogy ennek következtében az Endseeker fellépéséből tulajdonképpen az égadta világon semmit nem lehetett hallani. Kísérleteztem még velük egy darabig, aztán nagyjából a harmadik szám után feladtam, és átmentem a Halle-ba meghallgatni az Anomalie fellépését.

A döntés helyes volt: nagyon kellemes post black metal-t játszott ez a társaság is; stílusában, hangzásában és zenei eszközeiben – és minő meglepetés, színpadi megjelenésében is – a Waldgeflüster jutott eszembe róluk. Akár csodálatosan is szólhattak volna, de sajnos a színpadon játszó három gitárosból tulajdonképpen másfél szólt még optimális esetben is. Egy darabig el lehet azzal bíbelődni, hogy az ember megpróbálja látvány alapján rekonstruálni, hogy minek is kellene nagyjából szólnia, de aztán egy idő után feladtam ezt a küzdelmet, és hallgattam inkább a másfél gitárt – majd nemsokára nyúlcipő, irány vissza a Werk-be, ahol pillanatokon belül kezdődött a Panzerfaust fellépése.

A kanadaiak egyszer már jártak nálunk az Uada előzenekaraként ,és egy felejthetetlen, fantasztikus koncertet adtak. A négyfős társaság – különösen a középre betolt dobbal együtt – tulajdonképpen elveszett a színpadon; persze lehet látni, hogy ki hol merre mit csinált, de elsőre azért keresgélni kellett a zenészeket. A Panzerfaust legénysége minden cicó, átkötő szöveg és ehhez hasonló úri huncutságok nélkül felment a színpadra, és egy bő 50 perces zúzás során leszedte a hallgatóság fejét; produkciójuk mindenképpen a kétnapos esemény egyik dobogós fellépése volt.

Hosszas gondolkodás után innentől a Convent következett számomra – úgy voltam vele, hogy megnézem, mit játszik a női kvartett, ám ez igazából nem bizonyult egy ideális döntésnek. Teljesen őszinte leszek: ők voltak a fesztivál nagy csalódása. Pozitívumként mindenképpen említendő az énekes hölgy hangszíne és hörgése, de tulajdonképpen ezzel a listának nagyjából a végére is értünk. A színpadi produkció mentes volt minden lendülettől, a játszott zene pedig… hát, nem tartozott a legfantáziadúsabbak közé, hogy finom legyek. Valószínűleg a hiba az én készülékemben lehet, mert hosszú tömött sorokban, egymás hegyén-hátán ugráltak és tapsoltak és izgultak végig a fellépést a hallgatók nemtől és életkortól teljesen függetlenül – úgy voltam vele, hogy semmi gond, ezt is megtanultam. Úgyhogy irány vissza a Werk-be a Memoriam fellépésére.

A birminghami kvartett szorgalmasan készülődött nemsokára kezdődő fellépésükre – és itt álljunk meg egy pillanatra. Egy ilyen fesztiválon a nagyszínpadon általában kétfajta zenekar-típussal találkozhatsz: lesz az a zenekar, amelyik jelentős mennyiségű technikussal és ilyen-olyan egyéb szakemberrel jelenik meg. Itt a fellépés előtt a művész úrnak a nyakába akasztják a hangszert, hogy még ezzel se kelljen fáradnia, nagyjából kitolják a színpadra, természetesen a felszerelését összerakják illetve szétszedik fellépés előtt-után, és ha nagyon csúnya akarnék lenni, akkor még azt is mondanám hogy reggelente még a fingot is nádszálon szívják ki belőle. És van a másikfajta társaság – például ilyen volt a Memoriam, de lesz még hasonló a nap során –, amelyik úgy tesz, mintha a hangszeres tevékenység a napi gyakorlat szerves része lenne: szépen kimegy a színpadra, beüzemeli saját magát, aztán indulhat is a buli. A birminghami társaság ekkor már jól láthatóan nem szomjazott, de hogy még véletlenül se legyen probléma, Scott Fairfax gitáros három korsó csapolt sört be is készített magának a színpad szélére – ezek természetesen el is fogytak a fellépés végére. A Memoriam – nem tagadva meg a Bolt Thrower örökségét – egy nagyon őszinte, nagyon lelkes, és egészen elképesztő mértékben favágó death metal-t játszott. Szólót nem halhattunk, dallamosabb kiállásokat úgy általában igen, ezzel együtt egy punk-os felhangú élménydarálást rendeztek. Hihetetlenül jól érezte magát mindenki a színpadon is és a színpad előtt is – tényleg egy fantasztikus buli hangulatot alakítottak ki, jól megugráltatták a közönséget, és finoman szólva is erős a verseny, hogy a színpadon érezték jobban magukat a jelenlévők, vagy a színpad előtt. Számomra egy nagy tanulság, hogy simán lehet maradandó koncertet csinálni úgy is, hogy a zenei teljesítmény másodlagos.

A Memoriam fellépése után sokáig ment a matek, hogy mi is kerüljön terítékre, aztán a végső megfejtés az amerikai Velnias volt a Club kisszínpadán. Folkos és doom-os elemekkel tarkított post black metal-lal örvendeztették meg a közönséget, és számomra ők voltak a fesztivál egyik felfedezettjei. Hallottam már a zenéjüket, de szó sincs alaposabb ismeretségről, úgyhogy egy további tanulságot feltétlenül le lehetett szűrni: a Velnias-sal mindenképpen komolyan kell dolgozni a jövőben.

Még le sem csengtek az utolsó hangok a kisszínpadon, máris lehetett szaladni a Swallow the Sun fellépésére. Ők is jártak nálunk nem is olyan régen, és szerintem egy nagyon minőségi koncertet adtak – hát erre még sikerült egy lapáttal rátenni, ugyanis a klasszikusok mellett az új albumról is halhattunk dalokat, és a lassabb, melankolikusabb tételek helyett alapvetően a pörgősebb dalok kerültek terítékre. Még olyan gyanúm is támadt itt menet közben, hogy esetleg áthangszereltek egyes tételeket – pár kivétellel jó kis dögös, duplázós tételek szóltak, és szerintem kábé összesen nincs ennyi gyors száma a Swallow the Sun-nak. A nemzetiség, a gyors és dallamos tételek, valamint a tiszta és hörgő énekhang miatt talán nem teljesen erőltetett az Amorphis-szal való párhuzam. Számomra mindig úgy élt a dolog, hogy a két zenekar műfaját tekintve nincs jelentős átfedés, de úgy tűnik, hogy ezt a képet árnyalni kell innentől – az autóban hazafelé menet összehasonlító gyakorlatot végeztem a Swallow the Sun és az Amorphis új albumait hallgatva, és arra jöttem rá, hogy érdemes lenne egyszer a két társaságot élőben, közvetlenül egymás után hallani.

Innentől már kezdett beindulni a verkli, futás a Halle-ba a közepes színpadhoz, ugyanis kezdődött a Dordeduh fellépése. A románok most kisebb fellépő gárdával és kevesebb hangszerrel jelentek meg, mint a Fekete Zaj-on – azért Temesvárról Münchenbe kocsikázni gondolom bőven elég volt nekik, és csak a legszükségesebb cuccokat vitték magukkal. Picit a hangszerek kezelése is változott, az eddigiektől eltérően a cimbalmon most nem Christian játszott. Hat jó hosszú dalra volt idejük – természetesen a tavaly megjelent Har első tételét nem lehetett kihagyni –, amiket a közönség nagy áhítattal és a végén frenetikus tapsolással díjazott. Tényleg nagyon heterogén műfaj, amit Christian és Edmond csinálnak, de ezzel együtt mindenképpen kiemelkedő fontosságúak ők a román zenei színtéren.

Nemsokára kezdődött az est fénypontja: a Primordial. Sajnos ez volt az a pillanat, amikor az örömbe megint üröm vegyült – méghozzá számos okból. Amennyire tökéletes volt a hangzás az első napon, annyira keservesen szóltak a Primordial dalai, és ez már helyből rontott a zenei élményen. Ami ehhez képest sokkal zavaróbb volt, az Alan Averill úr működése volt, aki vélhetően már nem volt szomjas a fellépés pillanatában. Hogy emiatt-e vagy sem, de kissé érthetetlen módon folyamatosan kötekedett a közönséggel, fölöslegesen trágárkodva és kocsmai módon beszólogatva, ami egy zenész-közönség viszonylatban nem biztos, hogy pont a legideálisabb. Ezen még felül is lehetett volna emelkedni, ha nem jön a hármas számú malőr, ez pedig a közismert Primordial slágerek hiánya. Primordial-sláger alatt azokat a tételeket értem, ahol Nemtheanga énekteljesítménye – különös tekintettel mindez a magas hangok éneklésére – jelentős szerephez jut. Péter barátom – aki hozzám képest mindenképpen Primordial-szakértőnek tekinthető – elmondása szerint az utóbbi minimum tíz évben Nemtheanga hangja egyre romlott és romlott; egészen egyszerűen képtelen a magas hangokat kiénekelni, sőt még az a gyanú is fennállt, hogy egyes tételeket simán mélyebbre kellett hangszerelni csak azért, hogy a magas hangokat meg tudja szólaltatni. Pedig jól láthatóan nem csak ki akarták pipálni az esti fellépést: a gitáros Ciáran MacUiliam nem tudott jelen lenni ezen a bulin, úgyhogy az utolsó pillanatban kellett beugró gitárost keríteni, aki – le a kalappal előtte – makulátlanul lenyomta a hetvenöt perces műsort.

Ezen a ponton választás előtt álltam: vagy normálisan meghallgatom a Marduk-ot és fotózok, vagy még átmegyek előtt az Ellende-re, és ezzel azt kockáztatom, hogy szimplán nem fogok tudni rendesen fotózni, és vagy hallom Morgan-t, vagy nem. A helyes megfejtés az lett, hogy berohantam az Ellende-re első két számára; ez az osztrák zenekar Lucas Gosch egyfős projektje. Alapvetően egy post black társaságról beszélünk, ahol a post inkább egy alárendelt szerepel bíró jelző – ide tényleg csak pár fotóra ugrottam be, de ennek ellenére azért annyit meg tudtam állapítani, hogy az Ellende tök jó, és foglalkozni kell velük… aztán nyomás vissza a fesztivál utolsó fellépésére.

A másik olyan headliner csapat, amelyik képes saját magától beállni (nem olyan értelemben, höhöhö), az a Marduk. Majd nézd csak meg legközelebb alaposan: az a nagydarab, csizmás, göndör technikus, aki az erősítőt piszkálja, és Morgan gitárja van a nyakában – az Morgan maga, és hasonló módon Joel Lindholm és Simon Schilling is be tudta állítani a saját cuccait. Nem olyan régen hallhattuk őket az Analog-ban, és én sajnos elégedetlen voltam a produkciójukkal. Látni semmit nem lehetett a füsttől, hallani sem lehetett sok mindent – ugye nagyon törékeny dolog ez, ha az egyetlen gitár rosszul szerepel a mixben, akkor az egész zene szétesik, és csak Ritmikus zaj lesz belőle. Most mázlim volt, nagyon jó volt a keverés, sőt Morgan-t a saját kontrolljából és a háta mögött lévő erősítőből is hallottam. Élesen szólt a gitár, tisztán, és csak nagyon-nagyon picit dominálta a hangzást. Morganék megfogták a közönséget, összecsomagolták a jelenlévőket és felmosták velük az egész helységet úgy, ahogy van. A fellépés a szokásos elmebeteg lendülettel ment – nem is értem, hogy hogyan lehet ennyi év után így tolni. Egészen minimális hibával játszott Morgan, talán a Word Funeral-ban volt elpengetve egy pár hang, de örülnek neki, ha töredék ilyen produkciót tudnék nyújtani. Semmi mellébeszélés, semmi időhúzás, darálták a klasszikusokat egytől egyig. Két dolgot azért mindenképpen szeretnék megemlíteni: vagy az ukrán konfliktus, vagy pedig a németországi szabályozások okán egy jópár érzékenyebb dal nem hangzott el, és a második világháborús témákra erősebben kihegyezett tételek sem szerepeltek a repertoáron. A másik kiemelendő, hogy valószínűleg teljesen unikális koncertet halhattunk, ugyanis ez volt kábé az első eset 1999 óta, hogy egy fellépésen a Panzer Division Marduk nem szólalt meg – vélhetően hasonló okokból.

Drasztikus volt a kontraszt. Egy perccel ezelőtt még Morgan gitárja nyersen ordította a pofámba a klasszikus dallamokat – mostanra meg már felkapcsolták a világítást, és valami tumci-tumci szól a hangfalakból. Száz szónak is egy a vége: pontosan azt kaptam, ami miatt két napot utaztam oda-vissza: kiadós eresztést a death és black metal legjobb neveiből, fantasztikusan erős fellépéseket, és egy csomó olyan csemegét, akiknek a koncertje vagy ritkaságszámba megy, vagy el sem jutnak Magyarországra. És még nem volt szó a ráadásról: azokról a zenekarokról, akikkel mindenképpen érdemes tovább ismeretséget kötni. Hát ezért járok én a Dark Easter Metal Meeting-re.

Írta: Á