Beszámoló a Midgardsblot fesztiválról – 2. rész

Folytatjuk a beszámolást a norvégiai Midgardsblot fesztiválról, Fejes János tollából, aminek az első részét itt, az eredetijét pedig itt olvashatjátok!

Második nap (2019. augusztus 16.)

A következő reggelt a viszonylagos meleget kihasználva a sírdomboktól keletre, a tengerparton kezdtük. Látható, hogy az Oslo-fjord ezen a ponton olyannyira kiszélesedik, hogy elveszti fjord jellegét, ettől függetlenül csodálatos és békés látvány.

Az Oslo-fjordBorre felől nézve

Ezután ellátogattunk megtekinteni a Fólkvangr kínálatát, amely amellett, hogy a hagyományőrzők lakhelye, egyben kirakodóvásár is. Az alábbi képek röviden összegzik az itt zajló életet, amihez az aláfestő zenét a nagyszínpadon a délutánt megkezdő Synthetic Gentleman hard rockja szolgáltatta. Volt valami Led Zeppelin-esen Immigrant Song-szerű benne, miközben a vikingkori kovácsműhelyt, sátrakat és a csatára készülődő harcosokat néztük az említett háttérzenével.

Fólkvangr

Ha pedig már itt tartunk, akkor említtessék meg, hogy a két hosszabb nap többek között (tehát a második és a harmadik) a Saskia Thode által életre hívott és vezénylet metal jógával indult, amit a Folket Bortafor Nordavinden oszlopos tagjának, Gustav Holdberg-nek a saga előadásával folytatódott a Kaupangr színpadánál, valamint ezzel párhuzamosan viking harci bemutatók is zajlottak a Valhalla színpadnál. Ezen a napon úgy döntöttünk, hogy a harci bemutatót tekintjük meg, amely egy jó húsz perces műsorból állt, több fős csapatok összecsapásával és kétszemélyes párbajok bemutatásával prezentálva a viking harcmodort. A bemutatót a fényképező közönség felé prezentált rohammal zárták – külön apróságként megemlítem, hogy meglehetősen humoros volt figyelni, hogy a kiszámítottan az emberek előtt megálló roham elől ki volt, aki elfutott és ki volt, aki ijedtség nélkül állta a próbát és szorgosan dokumentált!

Viking harci bemutató

A délutáni program nem-zenei részéhez tartozott még a Kaupangr sátorban sör és mézsör kóstolók sorozata, illetve egy gourmet ebéd is (ez utóbbi a Vikingsenterben), ami régi ételek újragondolásával varázsolta el az arra befizetőket. A koncertek programjában apró változás állt be, a norvég folk rock Völuspá kapta meg a nagyszínpadot, míg a kínai Zuriaake költözött be a Gildehallenbe, ami utólag nézve igen jó döntés volt. A Völuspá sokszor melankolikus zenéje kiválóan elfért a napos délutánban, míg a Zuriaake meglehetősen rituális hangulatához sokkal jobban passzolt az ősi épület-rekonstrukció. Mivel igen nagy érdeklődés övezte az utóbbi koncertet, ezért az ahány ember kijön, annyi mehet be szabályát alkalmazva sikerült bejutnunk, de néhány szám után igen szűkösnek bizonyult így is a hely, így hamar kijöttünk. Különleges, atmoszférikus zenéjükkel a kínaiak igazán ősi hangulatot varázsoltak. Mivel a kerítések elhelyezése nem engedte meg, hogy a Gildehallentől elég messzire menjek egy teljes kép érdekében, így alant is csak részleteiben látható az építmény.

Gidehallen (és Odin trónja) kívülről, valamint a Zuriaake fellépése bentről.

A nap első nagyobb fellépője a számomra kevésbé izgalmas zenét játszó Vreid volt. Látszott az urakon az energia és az öröm, hogy itthon, nagyobb részt a saját közönségüknek zenélhetnek, igazán kitörő műsort adtak.

Vreid

A nap számunkra még három érdekességet tartogatott, a norvég Gåte igen intenzív folk rock koncertjét, a death metal alapzenekar Deicide zúzását és a Gildehallenben a Raison d’être dark ambient performanszát. Mivel a Gåte zenéjét korábban csak egy-két YouTube video kapcsán hallottam, ezért kevésbé érdekelt, de mivel igen nagy tömeg gyűlt össze, ezért kihagyhatatlannak tűnt. Meglátásom szerint, ha angolul dolgoznának, akár még a stadion rock méreteiig is felnőhetnének, mind kiállásuk, mind zenéjük okán. A Deicide műsora annak ellenére, hogy műfaj alapvetésekkel volt teletűzdelve, sajnos mégis számunkra elég hamar unalomba fulladt, ami igen nagy veszélye egyébként is a hasonló zenekaroknak. Tisztességes munkát végzett Mr. Benton és csapata, de túl mély nyomot nem hagyott bennünk.

A Gildehallen éjszakai dekorációja: a fesztivál farkasfejes logója fényfestésként

Levezetésként beugrottunk tehát a csarnokba, hogy a Raison d’être videoinstallációs performanszába belenézzünk. A megfelelő hangulatban igazán izgalmasnak nevezhetőek a hasonló projektek, jelen esetben is a háttérvetítés az alakulat nevéhez igazodva az élet és a halál kettősségével foglalkozott, főként egy folyamatosan, igen lassan forgó kereszt képét használva, amelynek rövidebbik szára folyamatosan mozgott, ezzel a jó és rossz állandó dualizmusára is reflektálva. Elkapva az utolsó buszt a szállás felé elégedetten és újfent holtfáradtan zuhantunk ágyba, készülvén a zárónapra.

Harmadik nap (2019. augusztus 17.)

Az utolsó nap reggelén kb. 8 óra magasságában eleredt az eső, és kérlelhetetlenül zuhogott egészen 16 óráig. 11 körül elhagytuk a szállást, amikor éppen némileg csillapodott. Mint később kiderült, ez remek döntés volt, ugyanis éppen miután megérkeztünk a látogatóiközpontba, az eső ereje megkétszereződött, és orkán erejű szelet is vonzott magával. Emberfeletti munkát végeztek az önkéntesek és a szervezők, hogy így is, amint elállt a vihar, azonnal sikerült beindítaniuk a fesztivált, nagy gratuláció nekik ezúton is! A Midgard Vikingsenter még ezen a napon is szemináriumok otthonaként, valamint az időjárás okán afféle menekültszállóként is funkcionált. Egy régészeti előadás meghallgatása után pedig megláttam az épület előtt dohányzó Ivar Bjørnsont, akit nem voltam rest pár szó erejéig és egy közös fotó idejére feltartani. Röviden összegezve egy végtelenül szimpatikus és barátságos ember, aki szívesen szán időt arra, hogy a rajongóival töltsön időt!

A vihar és az eső teljes elállására várva, valamint pajtásaimat összeszedve igen későn érkeztünk meg a fesztivál területére, így az Ereb Altor koncertjét csak a távolból hallgattuk meg, valamint lemaradtunk a metal jógáról és a saga-történetekről is (bár mindkettő érdekelt volna… nem baj, legközelebb!). Következő kiemelt fellépőnk a brit Memoriam volt, többek között a mára már feloszlott Bolt Thrower tagságának egy részét is magába tömörítve. Ahhoz képest, hogy szintén a monotóniára és az unalomra hajlamos hagyományos death metalt játszottak, be kell vallanom, hogy testhosszal leelőzték az előző esti Deicide műsorát! Az alábbi képen a jobb alsó sarokban apuci nyakában ülő törpicsekre külön felhívnám a figyelmet.

Memoriam

A zárónap igazán viking hangulatát az Einherjer alapozta meg, feszesen hozva sokszor galoppozó, esetenként a heavy és a dallamos black metal határán mozgó zenéjüket. Voltak klasszikus Dragons of the North slágerek, de az újabb nagyok, mint a Nidstong vagy a Mine vapen og mine ord is előkerültek, jól bemelegítve a tömeget az Enslaved fellépésére. Az első sorokban viking páncélzatban pogóztak a fiatalok, külön humorforrás volt látni, ahogy a biztonsági ellenőrzés során átkutatják őket.

Einherjer

20.45-kor végül az Enslaved berobbant a színpadra. Az erre a napra alapvetően best of jellegű műsorral készülő zenekart a Mia Habib Productions nevű kortárs tánccsoport egészítette ki, csillogó vagy éppen igen minimális jelmezben a színpadra állva. Három vagy négy számot kísértek végig koreográfiájukkal, amely inkább érdekesnek, mint különlegesnek volt mondható, kevésbé illett az Enslaved zenéjéhez. A zenekarra megint csak nem lehetett panaszunk, éppen egy órás műsoruk alig néhány percnek tűnt, főleg, ha olyan gigaslágerekkel tömik tele a műsort, mint a Roots of the MountainEthica Odini vagy a Return to Yggdrasil, amelynek így az első esti Einar koncert után az eredetijét is élvezhettük.

Enslaved

Mi is maradhatott hátra három nap tömény viking- és metalélménye után? Hát, az egész ezévi fesztivál koronaékszere, a Heilung. Annyit beszéltem már róluk előzetesen, hogy csak ismételni tudnám magamat, így inkább csak a fellépésre próbálok koncentrálni, ami azt gondolom, velem együtt a résztvevők megközelítőleg 100%-a számára a valódi attrakció volt a fesztivált illetően. Pontosan 22.45-re elkészült a fákkal kiegészített színpadkép, felkerültek a dobok és egyéb hangszerek a helyükre, majd megérkeztek a zenekar tagjai is, a LIFA lemezről is ismert nyitóceremónia előadására. Körben álltak, egymással szemben, rövid szöveget kántálva, amely a világon élő minden élőlény egységét és közösségét hirdette, majd következett az In Maidjan című tétel. A korábbi felvezetés szerint különleges műsorral készültek a fesztiválra, amelyet maximálisan alá tudok húzni. Már a kötelező harci himnusz, az Alfadhirhaiti során feltűnt, hogy a LIFA csak férfi harcosokból álló kara mellé nők is megérkeztek a színpadra, fegyverekkel, félmeztelenül, feketére festve. Sőt! A nők talán többen is voltak, mint a férfiak, amiben csak azért nem lehetek biztos, mert nem álltunk elég közel a színpadhoz, a fényképezés pedig problémás volt a műsor alatt.

Heilung

A szintén slágerszámba menő Krigsgaldr után átváltottak az új lemez dalaira, a Norupo, Othan, Traust hármast egyetlen szekvenciaként megszólaltatva. Következett ezután a Galgaldr, amelynek elején hallható szavalást Kai Uwe Faust és Maria Franz közösen adták elő, egymással szemben állva, utalva talán annak harcos, de egyben demokratikus végkicsengésére. A koncert csúcspontjaként az egyik női harcos Kai általi megkötözése és Maria általi feloldozása jelentheti, amely erős reflexióként is értelmezhető olyan mai folyamatokra, amelyekbe most nem mennék bele, úgy hiszem, érti mindenki , mire gondolok. A zárótétel az eksztatikus Hamrer Hippyer volt, amely majdnem negyedórája mind a résztvevők, mind a zenekar számára sámáni élményeket kínált. Igazi misztikus tapasztalat volt, amely monotóniája, a hypothalamust sújtó ritmusaival és kántáló szövegeivel együtt a sámánjelölt égbeszállását és visszatérést sűrítette össze valamiféle félig profán, félig szakrális masszába.

Heilung

Hosszan áradozhatnék még a Heilung koncertjéről, de talán csak értelmetlen szószaporítás volna. Ahogyan e sokszor megfoghatatlan élménynek véget kellett érnie, úgy a fesztiválnak is. Hátra lett volna még hajnali 2.30-kor a záróceremónia menete a tengerparti tűzrakó helyhez, hogy ott vegyenek búcsút a nyitányt is előadó csoport tagjai a Blot-tól, de erre már nem maradt energiánk, a Heilung magával vitte mindet. Záróakkordként az addigra már a közönségbe vegyülő aznapi fellépőkkel együtt Sean Parry walesi-angolszász koncertjét hallgattuk meg, amely utolsó hangjaival is Odint köszöntötte, mi pedig elbúcsúztunk Midgardtól.

Plusz egy (2019. augusztus 18.)

A hazautazás napján sikerült még néhány órát kiszakítanom Osloban, hiszen csak késő délután indult a gépem vissza Budapestre. Hova is mehet még Osloban egy viking, főleg a Midgardsblotután? Hát természetesen a Vikinghajó Múzeumba! Oslo egyik legfontosabb attrakciójaként tarthatjuk számon a kereszt alaprajzú múzeumot, amelynek négy szárában három hajó és az egyikben talált tárgyak kapnak helyet. Legszebb állapotban az Oseberg hajó maradt meg, hozzá hasonló a Gokstad, míg a Tune némileg leromlottan került elő a földből. Mindhárom hajó temetkezésből került elő, az Oseberg sírmellékletei pedig igazán gazdag leletanyagot szolgáltattak. Külön érdekesség a viking kor megítélése szempontjából, hogy az osebergi leletben két nő testét találták meg, akik valamely magasabb társadalmi csoporthoz tartozhattak. Hét éve ez volt az egyik első érdekesség, amit megtekintettem a városban, most pedig az egyik utolsó. Tényleg nincsen elégséges szókincsem ahhoz, hogy leírjam, milyen is majdnem 1200 éves sírhajók között sétálni. Látni kell, hogy elhidd.

Vikingskiphuset lakói: az Oseberg hajó (balra és középen) és a Gokstad hajó (jobbra)

Valódi zárásnak a város másik jelképét, a belül élő jéghegyet formázó operaházat választottam. Újfent valami igazán norvég, ami a hagyományost és az újat, a természetit és a mesterségest egyben ötvözi.

Az osloi opera épülete

Pontosan úgy, ahogy a fesztivál maga is. Hogyan is lehetne befejezni ezt a beszámolót anélkül, hogy túlnyújtott és szükségtelenül érzelgős legyen? Nagyon nehéz, ahogy nehéz volt eljönni is. Új barátságok köttettek Németországból, Spanyolországból, Ausztráliából, és megannyi barátságos arccal találkoztam a világ minden részéről. Végig maximálisan biztonságban éreztem magam, nemcsak a szervezettség maximális foka miatt, hanem azért is, mert az a néhány ezer ember, aki a három nap alatt megfordult, szinte családként tekintett egymásra. A remek helyi sörök (a fesztivál saját söre a Midgard NEIPA fenomenális volt!), a cinkos összekacsintások az új cimborák között, a tömeg lüktetése és egymásra figyelése kiemelik szerintem sok hasonló rendezvény közül a Midgardsblot Metalfestivalt. Köszönöm mindenkinek, akinek volt köze hozzá, hogy eljuthattam, köszönöm a szervezőknek és pajtásaimnak. Remélem, viszontlátjuk egymást ugyanott még!

A fesztivál online felületei: honlapFacebookInstagram.

Írta: Fejes János

Nyitókép forrása: Midgardsblot Facebook oldal, StiPa Photography

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/