Az A38 gyomrában volt az igazi Black Friday. Moonspell, Rotting Christ, Silver Dust

Nagyon szerencsésnek mondhatja magát az ember, ha éppen akkor sikerül elcsípnie egy bandát, amikor teljesen rá van függve a zenéjükre. Ezeknek a függési időszakoknak mindig tökéletes lezárása egy élő koncert, ahol átélheted az elmúlt hónapokban rongyosra hallgatott dalokat. Nem volt ez másképp a Rotting Christ-al sem, akik múlt pénteken látogattak el a Budapestre, az A38-as hajóra. Szánom-bánom, de nagyon sokáig egyszerűen kimaradt az életemből a görög zenekar, de pár éve a Rockmaratonon odatévedtem a koncertjükre, és hát szerintem a legjobb szó az élményre az az, hogy beszippantott. Igaz, akkor még csak az ismerkedés fázis-következett, de az egy évvel ezelőtti Barba Negrás fellépésük a Watain előtt teljesen rajongóvá tett. Mindeközben új albummal is jelentkeztek, amit mi is jól meghallgattunk, szóval éppen ideális idő volt már ez egy kiadós koncertre. Az már csak hab volt a tortán, hogy a portugál Moonpsell társaságában érkeznek fővárosunkba, és magukkal hozzák a svájci Silver Dust-ot is.

Mielőtt belevágnánk a zenekarok produkciójába, külön ejtenék pár szót magáról a helyszínről. Viszonylag ritkán járok az A38 fedélzetén, de valahogy mindig meglep, amit ott tapasztalok. Azt leszámítva, hogy teltház esetén – ahogy most is – kicsit kényelmetlen a hely, azt kell, hogí mondjam, hogy Budapest egy, ha nem a legjobb klubja koncert szempontjából. Mind a három zenekarnál közel tökéletes volt a hangosítás, minden úgy szólt, ahogy kell, és ehhez nem kellett körbefutni a táncteret, hogy megtaláljam az akusztikailag legjobb pontot. És külön kiemelném a fényeket is. Iszonyat jó hangulatot és vizuális rásegítést ad az audióorgiához, és fotózás szempontjából is közel kifogástalan. Köszönjük.

Vannak a nagyon őszinte zenék, meg vannak azok a bandák, akik színpadi show-val egészítik ki az egész témát, hogy még egy fokkal magasabb szintre emeljék a rajongóknak adott az élményt. Aztán van a 2013-ban alakult Silver Dust, ami ebből egyik sem. A steampunkos-gothos-metalos csapattal kapcsolatban van pár fenntartásom (még amikor a Lordi előtt láttam őket előzenekarként), azonban talán ez a legnagyobb gond: nem őszinte egy momentuma sem. Zeneileg nem nagyon tudnám őket karakterizálni, ugyanis a koncerten valahogy úgy haladtak, hogy egy gótikus dal, egy már thrashesbe menő dal, egy gótikus dal, egy numetal dal, egy gótikus dal, aztán egy elektro alapra gitárszólózás. Én szeretem a jó showt, ha a zene is jó, és azt egészíti ki, de sajnos a svájciaktól én ezt úgy érzem, nem kaptam meg.

Egyébként, most, hogy ezt jól kiírtam magamból, nem akarom annyira bántani őket, ugyanis egyértelműen látszik, hogy a Lord Campbell vezette srácok RENGETEG munkát beleáldoznak a bandába, és az egész nagyon ki van találva. Ismét egy kivetítővel jöttek fel a színpadra, ami/aki kommunikációban volt az énekessel, kiegészítette a showt, illusztrálta azt, sőt gyakorlatilag még részt is vett a dalokban (bár  az “orgonázik a szellem és a szünetekben kiabáljon a közönség” résszel csúnyán besültek, leginkább csendben voltunk, meg volt, aki nevetett), ez szépen ki van találva, el van készítve, és tartja is az időzítést a banda, hogy minden tökéletesen menjen (mondjuk svájciak…). Emellett nem semmik a jelmezek, amikben vannak, Lord Campbellnek riszpekt, szuper smink, kontkatlencse, steampunkos öltöny, és ebben, meg sétapálcával tolja végig. Mondjuk az nagyon cringe volt, amikor gyakorlatilag nyújtogatta a botját a közönségnek, hogy tapizzák meg… Ehm… Szintén picit kellemetlen volt, amikor az utolsó dal alatt a közönséget nem egyszer, hanem KÉTSZER guggoltatták le és ugráltatták meg, nagyon túltolják, és nagyon parasztvakítás szaga van az egésznek.

Most egyébként valamivel több dalt élveztem, mint a Lordis buli előtt, 1-2 gótikusabb daluk (ami miatt gondolom beillettek a Moonspell előzenekarának) élvezhető volt és az ember szívesen ellötyögött rá, de nem több. Szerintem nagyon jó a koncepció, jól néznek ki a színpadon, az énekes nagyszerű frontember, csak zenekarként pont a zenére kéne kicsit rágyúrniuk.

Meglepően gyors és precíz átszerelés után teljesen megteltek az eddig kicsit hézagos sorok, és kezdetét vette az össznépi jógázás, színpadon a Rotting Christ. Tény, egy picit elfogult vagyok a zenekarral kapcsolatban, de túlzás nélkül mondhatom, hogy az év egyik legjobb koncertje kerekedett a hajó gyomrában. A hideg rázott ki, amikor a már-már kötelezőnek számító 666 felcsendült nyitányként. Valahogy mindig elégedetten bólogatok, amikor egy ilyen szellemű, régimotoros zenekar lép színpadra. Nincs szükség teljes színpadot beterítő díszletre, nem kell jelmezt viselni a zenészeknek, nem kell lángba borítani a helyet (mondjuk ez érdekesen nézett volna ki a hajón), ahhoz, hogy beleélje magát az ember. Egész egyszerűen a dalok dinamikája, a zenészek kiállása és fizimiskája annyira összhangban van, hogy nincs szükség parasztvakításra a hangulat megteremtéséhez.

Mindig megemlítjük, de ezúttal sem szabad kihagyni Sakis Tolis énekes/gitáros személyiségét. Egészen elképesztő az a kettősség, amit produkál. Egyik pillanatban a gonosz démonokról és a sátánról énekel, másik pillanatban pedig a legkedvesebb és legboldogabb zenész, akit mostanság a színpadon láttam.

Legnagyobb örömömre a setlist is nekem kedvezett, nem volt túleröltetve az új album. Szó se róla, nagyon rendben van a Heretics, de koncerten én jobban bírom a szokásos „best of” felhozatalt. Mondhatni le is tudták az új album bemutatását a két legjobb dallal, (Fire, God and Fear, Dies Irae), és inkább a teljes munkásságuk bemutatása kapott hangsúlyt. Ez azt is jelenti, hogy egészen régi dalokat is eljátszottak, a Forest of N’gai egészen a black metal legkorábbi éráiba repített minket vissza, és ami valahol zseniálisan aranyos és vicces volt, az az, hogy így, élőben, most milliószor szebben és tisztábban szólt, mint a recsegős-ropogós “trúblekk” felvételen. A másik ilyen különlegesség a szintén nem maigyerek King of a Stellar War volt, amire egy számomra teljesen váratlanként jött (de utólag indokoltnak tekinthető) közönségénekeltetést is kerekítettek a főtémára.

Ezen túl fölöslegesnek érzem dalról dalra kielemezni a produkciót, mert számomra kifogástalan volt az egész koncert. Hideg profizmussal, hiba nélkül játszottak a srácok, és olyan beleéléssel ami egyből megbabonázta az embert. A közönséggel való kommunikáció sem volt túltolva, pont annyi amennyit elbír ez a stílus, na meg a Societas Satanas. Erre a dalra Sakis elég korrekt wall of deathet varázsolt a nézőtérre. Azt a fajta libabőrt pedig nagyon rég nem éreztem, amit a In Yumen-Xibalba nyújtott. Nincs mit magyarázni ezen, pontosan azt kaptam ettől a koncerttől, amit vártam, és amire szükségem volt.

Az este főattrakciójával, a Moonspell-el viszont bajban vagyok. Sosem voltam az a nagy rajongó, és élőben is csak egyszer láttam őket korábban, szóval mondhatni a tudatlanok nyugalmával álltam a színpad elé. Természetesen a Moonspell is a legfrissebb anyaggal kezdett, ami azért nekem is felkeltette az érdeklődésem, no és persze jól megalapozta a koncert hangulatát. Viszont elég hamar betekintést kaptunk a Portugália történelmébe is, az 1755 című album jóvoltálból. Külön hangsúlyozva is volt, hogy ez volt az az év, ami megváltoztatta Lisszabon életét és kinézetét.

Természetesen a Moonspell stílusához már mondhatni kötelező show-elem az ilyen-olyan jelmez/kellék/maszk. Nagyon impozáns látványt nyújtott a maszk és a különböző kellékek, amit az énekes viselt, na meg a billentyűk orgonásítása. Nem maradhatott el a zenekar talán legbulisabb alkotása, az Opium sem, amire azért elég rendesen megmoccant a közönség. Érdemes felhívni a figyelmet az énekes, Fernando Ribeiro egészen elképesztő hangjára. Iszonyat jól passzol a mély, gothos hangja ez egész Moonspell stílusához és hangulatához, engem nagyon meggyőzött. De ahogy láttam, nem csak engem nyűgözött le, hanem a hardcore fanokat is, ugyanis előkerült az első sorokba egy portugál zászló is, ami kifejezetten jól nézett ki az amúgy is piros-zöld fények között.  Látszott a zenészeken, hogy nagyon élvezik a zenélést és a bulit is, nagyon kommunikatívak voltak a közönséggel. Nagyon tisztelettudóan és kedvesen ismételgették a dalok után a muito obrigado-t. A koncert katarzisát számomra mindenképp a Vampiria és az Alma Mater kombója jelentette. Az előbbire még Draculát megszégyenítő megjelenés is párosult a dalhoz. Az Alma Mater pedig nagyon bensőségesnek ható közös éneklésbe torkollott, ami jól mutatja, mekkora sikere is van a zenekarnak. Nem mondom, hogy holnap a homlokomra tetováltatom a Moonspell-t, de egyértelműen pozitív élménnyel jöttem el a koncertről, és szerintem ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy sokkal emberközelibb, sokkal személyesebb volt ez a hajós koncert, mint annó a Rockmaratonon.

Írta: Dani, Vica

Fotók: Dani