fbpx

Az A38 gyomrában volt az igazi Black Friday. Moonspell, Rotting Christ, Silver Dust

Nagyon szerencsésnek mondhatja magát az ember, ha éppen akkor sikerül elcsípnie egy bandát, amikor teljesen rá van függve a zenéjükre. Ezeknek a függési időszakoknak mindig tökéletes lezárása egy élő koncert, ahol átélheted az elmúlt hónapokban rongyosra hallgatott dalokat. Nem volt ez másképp a Rotting Christ-al sem, akik múlt pénteken látogattak el a Budapestre, az A38-as hajóra. Szánom-bánom, de nagyon sokáig egyszerűen kimaradt az életemből a görög zenekar, de pár éve a Rockmaratonon odatévedtem a koncertjükre, és hát szerintem a legjobb szó az élményre az az, hogy beszippantott. Igaz, akkor még csak az ismerkedés fázis-következett, de az egy évvel ezelőtti Barba Negrás fellépésük a Watain előtt teljesen rajongóvá tett. Mindeközben új albummal is jelentkeztek, amit mi is jól meghallgattunk, szóval éppen ideális idő volt már ez egy kiadós koncertre. Az már csak hab volt a tortán, hogy a portugál Moonpsell társaságában érkeznek fővárosunkba, és magukkal hozzák a svájci Silver Dust-ot is.

Mielőtt belevágnánk a zenekarok produkciójába, külön ejtenék pár szót magáról a helyszínről. Viszonylag ritkán járok az A38 fedélzetén, de valahogy mindig meglep, amit ott tapasztalok. Azt leszámítva, hogy teltház esetén – ahogy most is – kicsit kényelmetlen a hely, azt kell, hogí mondjam, hogy Budapest egy, ha nem a legjobb klubja koncert szempontjából. Mind a három zenekarnál közel tökéletes volt a hangosítás, minden úgy szólt, ahogy kell, és ehhez nem kellett körbefutni a táncteret, hogy megtaláljam az akusztikailag legjobb pontot. És külön kiemelném a fényeket is. Iszonyat jó hangulatot és vizuális rásegítést ad az audióorgiához, és fotózás szempontjából is közel kifogástalan. Köszönjük.

Vannak a nagyon őszinte zenék, meg vannak azok a bandák, akik színpadi show-val egészítik ki az egész témát, hogy még egy fokkal magasabb szintre emeljék a rajongóknak adott az élményt. Aztán van a 2013-ban alakult Silver Dust, ami ebből egyik sem. A steampunkos-gothos-metalos csapattal kapcsolatban van pár fenntartásom (még amikor a Lordi előtt láttam őket előzenekarként), azonban talán ez a legnagyobb gond: nem őszinte egy momentuma sem. Zeneileg nem nagyon tudnám őket karakterizálni, ugyanis a koncerten valahogy úgy haladtak, hogy egy gótikus dal, egy már thrashesbe menő dal, egy gótikus dal, egy numetal dal, egy gótikus dal, aztán egy elektro alapra gitárszólózás. Én szeretem a jó showt, ha a zene is jó, és azt egészíti ki, de sajnos a svájciaktól én ezt úgy érzem, nem kaptam meg.

Egyébként, most, hogy ezt jól kiírtam magamból, nem akarom annyira bántani őket, ugyanis egyértelműen látszik, hogy a Lord Campbell vezette srácok RENGETEG munkát beleáldoznak a bandába, és az egész nagyon ki van találva. Ismét egy kivetítővel jöttek fel a színpadra, ami/aki kommunikációban volt az énekessel, kiegészítette a showt, illusztrálta azt, sőt gyakorlatilag még részt is vett a dalokban (bár  az “orgonázik a szellem és a szünetekben kiabáljon a közönség” résszel csúnyán besültek, leginkább csendben voltunk, meg volt, aki nevetett), ez szépen ki van találva, el van készítve, és tartja is az időzítést a banda, hogy minden tökéletesen menjen (mondjuk svájciak…). Emellett nem semmik a jelmezek, amikben vannak, Lord Campbellnek riszpekt, szuper smink, kontkatlencse, steampunkos öltöny, és ebben, meg sétapálcával tolja végig. Mondjuk az nagyon cringe volt, amikor gyakorlatilag nyújtogatta a botját a közönségnek, hogy tapizzák meg… Ehm… Szintén picit kellemetlen volt, amikor az utolsó dal alatt a közönséget nem egyszer, hanem KÉTSZER guggoltatták le és ugráltatták meg, nagyon túltolják, és nagyon parasztvakítás szaga van az egésznek.

Most egyébként valamivel több dalt élveztem, mint a Lordis buli előtt, 1-2 gótikusabb daluk (ami miatt gondolom beillettek a Moonspell előzenekarának) élvezhető volt és az ember szívesen ellötyögött rá, de nem több. Szerintem nagyon jó a koncepció, jól néznek ki a színpadon, az énekes nagyszerű frontember, csak zenekarként pont a zenére kéne kicsit rágyúrniuk.

Meglepően gyors és precíz átszerelés után teljesen megteltek az eddig kicsit hézagos sorok, és kezdetét vette az össznépi jógázás, színpadon a Rotting Christ. Tény, egy picit elfogult vagyok a zenekarral kapcsolatban, de túlzás nélkül mondhatom, hogy az év egyik legjobb koncertje kerekedett a hajó gyomrában. A hideg rázott ki, amikor a már-már kötelezőnek számító 666 felcsendült nyitányként. Valahogy mindig elégedetten bólogatok, amikor egy ilyen szellemű, régimotoros zenekar lép színpadra. Nincs szükség teljes színpadot beterítő díszletre, nem kell jelmezt viselni a zenészeknek, nem kell lángba borítani a helyet (mondjuk ez érdekesen nézett volna ki a hajón), ahhoz, hogy beleélje magát az ember. Egész egyszerűen a dalok dinamikája, a zenészek kiállása és fizimiskája annyira összhangban van, hogy nincs szükség parasztvakításra a hangulat megteremtéséhez.

Mindig megemlítjük, de ezúttal sem szabad kihagyni Sakis Tolis énekes/gitáros személyiségét. Egészen elképesztő az a kettősség, amit produkál. Egyik pillanatban a gonosz démonokról és a sátánról énekel, másik pillanatban pedig a legkedvesebb és legboldogabb zenész, akit mostanság a színpadon láttam.

Legnagyobb örömömre a setlist is nekem kedvezett, nem volt túleröltetve az új album. Szó se róla, nagyon rendben van a Heretics, de koncerten én jobban bírom a szokásos „best of” felhozatalt. Mondhatni le is tudták az új album bemutatását a két legjobb dallal, (Fire, God and Fear, Dies Irae), és inkább a teljes munkásságuk bemutatása kapott hangsúlyt. Ez azt is jelenti, hogy egészen régi dalokat is eljátszottak, a Forest of N’gai egészen a black metal legkorábbi éráiba repített minket vissza, és ami valahol zseniálisan aranyos és vicces volt, az az, hogy így, élőben, most milliószor szebben és tisztábban szólt, mint a recsegős-ropogós “trúblekk” felvételen. A másik ilyen különlegesség a szintén nem maigyerek King of a Stellar War volt, amire egy számomra teljesen váratlanként jött (de utólag indokoltnak tekinthető) közönségénekeltetést is kerekítettek a főtémára.

Ezen túl fölöslegesnek érzem dalról dalra kielemezni a produkciót, mert számomra kifogástalan volt az egész koncert. Hideg profizmussal, hiba nélkül játszottak a srácok, és olyan beleéléssel ami egyből megbabonázta az embert. A közönséggel való kommunikáció sem volt túltolva, pont annyi amennyit elbír ez a stílus, na meg a Societas Satanas. Erre a dalra Sakis elég korrekt wall of deathet varázsolt a nézőtérre. Azt a fajta libabőrt pedig nagyon rég nem éreztem, amit a In Yumen-Xibalba nyújtott. Nincs mit magyarázni ezen, pontosan azt kaptam ettől a koncerttől, amit vártam, és amire szükségem volt.

Az este főattrakciójával, a Moonspell-el viszont bajban vagyok. Sosem voltam az a nagy rajongó, és élőben is csak egyszer láttam őket korábban, szóval mondhatni a tudatlanok nyugalmával álltam a színpad elé. Természetesen a Moonspell is a legfrissebb anyaggal kezdett, ami azért nekem is felkeltette az érdeklődésem, no és persze jól megalapozta a koncert hangulatát. Viszont elég hamar betekintést kaptunk a Portugália történelmébe is, az 1755 című album jóvoltálból. Külön hangsúlyozva is volt, hogy ez volt az az év, ami megváltoztatta Lisszabon életét és kinézetét.

Természetesen a Moonspell stílusához már mondhatni kötelező show-elem az ilyen-olyan jelmez/kellék/maszk. Nagyon impozáns látványt nyújtott a maszk és a különböző kellékek, amit az énekes viselt, na meg a billentyűk orgonásítása. Nem maradhatott el a zenekar talán legbulisabb alkotása, az Opium sem, amire azért elég rendesen megmoccant a közönség. Érdemes felhívni a figyelmet az énekes, Fernando Ribeiro egészen elképesztő hangjára. Iszonyat jól passzol a mély, gothos hangja ez egész Moonspell stílusához és hangulatához, engem nagyon meggyőzött. De ahogy láttam, nem csak engem nyűgözött le, hanem a hardcore fanokat is, ugyanis előkerült az első sorokba egy portugál zászló is, ami kifejezetten jól nézett ki az amúgy is piros-zöld fények között.  Látszott a zenészeken, hogy nagyon élvezik a zenélést és a bulit is, nagyon kommunikatívak voltak a közönséggel. Nagyon tisztelettudóan és kedvesen ismételgették a dalok után a muito obrigado-t. A koncert katarzisát számomra mindenképp a Vampiria és az Alma Mater kombója jelentette. Az előbbire még Draculát megszégyenítő megjelenés is párosult a dalhoz. Az Alma Mater pedig nagyon bensőségesnek ható közös éneklésbe torkollott, ami jól mutatja, mekkora sikere is van a zenekarnak. Nem mondom, hogy holnap a homlokomra tetováltatom a Moonspell-t, de egyértelműen pozitív élménnyel jöttem el a koncertről, és szerintem ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy sokkal emberközelibb, sokkal személyesebb volt ez a hajós koncert, mint annó a Rockmaratonon.

Írta: Dani, Vica

Fotók: Dani

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/