ELŐADÓ: Amorphis
ALBUM: Halo
SZÁRMAZÁS: Finnország
MEGJELENÉS ÉVE: 2022
STÍLUS: Progresszív dallamos death metal
HONLAP: https://amorphis.net/
ÉRTÉKELÉS: 10/10
Több mint harminc év, 14 megjelent stúdióalbum, és az Amorphis még mindig nem ad teltházas stadionkoncerteket. Hogy létezhet ez? Ennyire kevésbé befogadhatóvá teszik a hörgés és a durvább vokálok a metalzenét? Vagy tényleg csak arról lenne szó, hogy a rocksztárok és a hősök kora már lejárt, és a bőség zavara miatt képtelenek vagyunk és örökre képtelenek leszünk egy-egy kiemelkedő bandát a magaslatok legtetejére felemelni, és Iron Maiden-ként isteníteni?
A két banda alakulása között csak 15 év telt el, és a Maident egészen biztosan milliós tömegek ünnepelték a harmincadik születésnapjukon (én akkor szerintem még a nagyszorzótáblát tanultam, szóval csak sejthetem, na meg YouTube videókat nézhetek). A felütés ellenére ez a cikk nem hivatott ennek a jelenségnek a fejtegetésére, az új, Halo című albumukat jöttünk meghallgatni, de a lemez hallgatása közben azért akarva-akaratlanul felbukkannak az ember fejében ilyen és ehhez hasonló kérdések. Hiszen a csapat három évtizede tesz le töretlen minőségű, összetett, átgondolt, megtervezett, szórakoztató, mélyérzelmű dalokat az asztalra.
Sőt, mióta elkezdtek együtt dolgozni Jens Bogren svéd producerrel, a minőség méginkább megugrott – a végső produktum megalkotásáért és a mixekért felelős kollégát gyakorlatilag már-már zenekartaggá minősíthetik Amorphisék, ugyanis a legutóbbi három albumra (Under the Red Cloud, Queen of Time, Halo) nagyon erősen lerakta a lenyomatát, igazi, becsületes produceri munkát végezve, hozzáadott értéket teremtve. A finnek teljes szabad kezet adtak Jensnek abban, hogy az általuk megkomponált dalokat (zeneszerzés tekintetében áldassék Esa Holopainen neve!) még jobbra formálja, részeket vegyen el belőle, vagy akár teljesen új elemek hozzáadását javasolja – és nem, ennek itt nem az a kimenetele, hogy a sok bába közt elvész a gyerek, épp ennek az ellentétje – annyi zenei szakember dolgozik mostanság egy-egy Amorphis albumon, hogy a legutóbbi kiadványok mind-mind tökéletesre csiszolt gyémántok, a hallgatók legnagyobb örömére.
És hogy milyen a Halo? Progresszív, kemény, néhol agresszív, ’70-es éveket idéző, okkult, meglepő, Amorphisos, Therionos, Nightwish-es, hard rockos-hammondos. A Halo az elsőként a jégkorszak után északra érkező telepesek történéseit meséli el, ismét Kalevala-i elemekkel tarkítva (pl. a klipes On The Dark Waters című dal Tuonela, a finn alvilág folyójának vizeire utal). Mint ilyen, a kemény szituációkat elmesélő zene nem is lehet olyan szirupos és mézédes, mint elég sok tétel a Queen of Time-on. Bőven előtérbe kerül a banda progresszív oldala (az Amorphis azért a dallamos death metal csapatok közt mindig is a progresszívebb oldalt képviselte, szóval ez nem lesz túl meglepő a rajongók számára) – de természetesen egy valóban progresszív metalnak hívott bandához képest ők még nem prog, és nem is kívánnak azok lenni. Csupán változásokat érezhetünk a ritmusszekcióban, egyrészt meglepő dalokon belüli ritmusváltásokat, másrészt teljes olyan dalokat, amelyek az Amorphis számára ritka ritmusképlettel dolgoznak.
Szórakoztató funfact lehet a rajongók számára, hogy a Windmane-re keresztelt dal munkacíme eredetileg az volt, hogy Progfart. 😊 Ennek az énekdallamait (ismét a fergeteges Tomi Joutsen által előadva) a zenekar hangszeresei egyenesen okkultos&pszichedelikus hangulatúnak nevezték, abban okkult rockos áthallásokat felfedezve. Szóval meglepetésből van elég, úgy a ritmusokban, mind a dallamvezetésben, és a hangszeres megoldásokban is (és ismét van szitár!).
Alapvetően a dalok hangszerelése nem annyira telített, mint az előző kettő albumon, ahol minden bizonnyal kétezer sáv került minden dalba, itt most kicsit felengedettebb (értsd: kevésbé komplex) egy-egy dal hangzása, de épp ezért a bombasztikusabb, filmzenésebb, epikusabb részek csak még nagyobbat ütnek – legyen az akár csak egy nyolc ütemre a fejét felütő, és utána, mintha mi sem történt volna, eltűnő és soha újra fel nem tűnő Therion-ra emlékeztető kórusének a nyitódalban, vagy a már-már baljós, elképesztő módon feszültségnövelő kórusének a War-ban. A Halo neg egy ponton már majdnem Nightwish-es érzetű – az biztos, hogy a srácok úgy adagolják a filmzenésebb, bombasztikusabb momentumokat a dalokba, mint akik egyetemen tanulták a mértékletességet. Az egész albumról elmondható ez az elképesztő átgondoltság – minden egyes hangjegy pontosan annyiszor van pontosan ott, amennyiszer és ahol lennie kell.
Ettől az album azonban egyáltalán nem válik kiszámíthatóvá – természetesen itt is megvannak a kötelező headbang részek, ahol kábé tudjuk, mi fog történni, és egy kicsit rázhatjuk a fejünket, de inkább az a jellemző, hogy sokszor meglepő pillanatokban kapunk egy basszusgitár kiállást, vagy egy 70-es évek rockjára emlékeztető hammond-szólót. A keleti dallamok szeretete természetesen továbbra is megmaradt a srácok körében, de megajándékoz minket az album női énekkel, templomi kóruszene-jellegű betétekkel, és szinte végig hangsúlyosan jelenlévő basszusgitárral.
Mi kellhet még? Újrahallgatás. Rengeteg újrahallgatás. Ezt az albumot szerintem nagyon sokáig nem fogja megunni a kedves Hallgató, ugyanis garantált, hogy minden egyes újrahallgatás tud majd újat mutatni. Az Amorphis-albumok már rég nem „hat srác a garázsból” zenéje, hanem egy zeneipari produktum, ami ilyen jellege ellenére is megtartotta a lelkét, mi pedig nem tudjuk nem imádni.
Spoiler: A When The Gods Came című dal felvétele állítólag annyira összetett és megterhelő volt, hogy Jan Rechberger dobos a feldobolás után felkiáltott finnül, hogy „Basszameg, na végre!”, a felkiáltást pedig szándékosan bennehagyták a dal végén, szóval majd füleljetek! 🙂
Írta: Vica
Köszönjük az Atomic Fire Records-nak!
