Előadó: Ahriman
Album: Őskő
Származás: Magyarország
Megjelenés éve: 2019
Stílus: black metal
Honlap: https://hu-hu.facebook.com/ahrimansanctuary/
Értékelés: 10/10
Stopperórával a kezemben, ujjammal az F5 gombon vártam a Nagy Napot, másképpen mondva a legújabb a Ahriman-album, az Őskő megjelenését. Nem is csak azért, hogy lemezkritikát írhassak róla, hanem mert viszonylag ritkán jut az embernek ilyen csemege a stúdiófejhallgatójába. Rongyosra hallgattam azóta az anyagot, de a lemezkritika megírása mégsem volt sikeres. Picit olyan helyzetben érzem magam, mint amikor azt mondják az emberi agy komplexitásáról, hogy ha annyira egyszerű lenne a működése, hogy megérthessük, akkor mi magunk már annyira ostobák lennénk, hogy nem érthetnénk… de ne szaladjunk előre.
Az Ahriman anyagaival 2001-ben ismerkedtem meg, és a Naturegate album egészen döbbenetes benyomást gyakorolt rám – nagyon megszerettem a ‘kis kezdő’ szegedi zenekart. Az ekkor megkezdődött barátság viszonylag hosszan tartónak bizonyult; azon az albumon jelent meg a Satanic Funeral című dal, amit a mai napig nagy-nagy örömmel játszom, és mindig ámulatba ejt a dal szerkezetének és hangzásának tisztasága. Számomra a 2005-ös Ködkínösvény nem érte el a Naturegate komplexitását és érzelemvilágát, de továbbra is nagyon előkelő helyen őrzöm azt, amit az Ahriman letett az asztalra.
Majd a következő tizenhárom évben viszonylag keveset hallottam róluk. Időnként persze meg-megjelent egy-egy anyaguk, például a 2016-os Bőrkoporsó EP (amelyik alanyi jogon akár egy sima stúdióalbum is lehetne), aztán egy ideig megint nagy lett a csönd. Mígnem tavaly elérhetővé vált az új album első (címadó) dala, és ezzel a ‘kis szegedi zenekar’ már a harmadik nagyon komoly anyagát mutatja be. Fellépésekkel is hasonló módon állunk; igaz, nekem jó sok külföldön töltött év van a hátam mögött, de utolsó emlékeim szerint én az Ahriman-t összesen kétszer láthattam élőben, meglehetősen illusztris kollégák között: egyszer a Marduk és a Mystic Circle előzenekaraként, majd pedig az Undead Festival-on a Dissection és a Rotting Christ társaságában.
Hogy miért is tetszik ennyire a zenéjük? Nos, ez már egy sokkal bonyolultabb kérdés, és átvezet a beszámoló bevezetőjében mondottakhoz. Ugye ‘hivatalosan’ az Ahriman black metal-t játszik – mindannyian nagyon sok ilyen zenét ismerünk, örömmel hallgatjuk azzal a tudattal, hogy azért ez egy nagyon heterogén műfaj. A tágas palettán van egy nagyon pici szegmens, amelyik tulajdonképpen az ősi, pogány, természetközpontú gondolkodást integrálja a black metal-ba. Sokan ezt mesterkélten és hiteltelenül teszik, de szerencsére van egy jópár olyan zenekar, akiknél példaértékű a megoldás. A legközismertebb példa talán az amerikai Wolves in the Throne Room, és talán még itt említeném meg a temesvári néhai Negură Bunget-et és a belga Wiegedood-öt. Magyarországon sem vagyunk híján olyan társaságoknak, akik valami hasonlóval próbálkoznak; talán leginkább a Perihelion-t és az Ygfan-t lehetne említeni mind többé-kevésbé releváns példákat. És ugye az Ahriman-t.
Olyan zenekar viszont, amelyik tényleg hitelesen, átélhetően fel tudná szabadítani azt a miazmás földből feltörő pogány őserőt, ami fényes nappal is összeszorítja a zenehallgató gyomrát, na ilyenből nagyon kevés van. Az Ahriman új anyagán tényleg hallani a végtelen kozmikus üresség lüktetését; érezni, ahogy az anyag energiává alakul, és eltűnnek a fizikai határok. Érezni lehet azt az erőt, ami a vulkánokat táplálja, ami a egész világegyetemet összetartja a kőzetek atomjaitól kezdve a galaxisok mozgásáig; érezni azt a megfoghatatlan lüktetést, azt az eltemetett mélységből megállíthatatlanul feltörő őserőt, amit szavakkal tulajdonképpen nem lehet elmondani, csak éreztetni; ehhez talán még Howard Phillips Lovecraft tolla sem elég erős.
És ez az a pont, ahol a kígyó a saját farkába harap. Zenét azért írunk, mert sokkal több kifejezőeszközünk áll rendelkezésre a hangok és a hangszínek formájában, mintha egy nyelv csupán párezer darabos szókészletével dolgoznánk. Edvard Munch, a norvég festő sem azért festette le úgy az osloi Valhallveien kerítése mellett álló alakot (ez lett a Sikoly című képe), mert nem volt fényképezőgépe, hanem azért, mert ezzel a megoldással valami olyan plusz mondandót, olyan emocionális tartalmat tudott hozzáadni a látványhoz, ami egyéb módon nem lett volna lehetséges. A zene is ilyesmi: az, hogy az ember egy zenét meghallgatva fényes nappal, egy napsütéses délelőttön félni kezdjen, vagy a határtalan ürességet kezdje el érezni, szavakkal tulajdonképpen lehetetlen megoldani, míg a zenei eszközök megfelelő használatával tökéletesen sikerülhet. Nagyon sok zenénél leírják a kritikusok, hogy a megszólaló hangok köré-mögé kellene valami ötlet, valami zenei spiritusz, mondanivaló, amitől maga a dallam több lesz, mint egy kupac döglött hangjegy. Az Ahriman esetén picit fordítva érzem ezt a helyzetet: egészen egyszerűen annyira komplex a mondanivaló, és annyi érzés van ebben a zenében, hogy éppen csak össze tudja tartani ez a black metal szövet – duplázóval-gitárokkal, a nagyon hangsúlyos billentyűkkel, és Lédeczy Lambert fantasztikus énekével. És ez a lemezkritika-torzó ezen a ponton tulajdonképpen végetér. Hogy az általam szeretett és tisztelt Vegard Sverre Teitan-t (Ihsahn-t) idézzem: “ha el tudnám mondani szavakkal, nem kéne, hogy zenét játsszak”.
Hallgassatok az Ahriman új albumát, elérhető a Bandcamp oldalán – nem mindennapi élményben lesz részetek. Számomra ez az album is azt mutatja, hogy nem egy olyan zenekar van Magyarországon, akikben megvan az a spiritusz, hogy akár nemzetközi fesztiválok nagyszínpadán állhassanak.
Büszke vagyok rátok.
