„Te figyelj csak, valami elképesztően erős felhozatal lesz Lichtenfels-ben” – hívott fel még a tavalyi év végén Péter barátom. Nagyon sok olyan fesztivál van – kisebbek-nagyobbak –, ahol meglehetősen erős a felhozatal, úgyhogy első körben ennek azért nem volt olyan elképesztő hírértéke. Aztán elkezdtem szépen végignyálazni a fellépők listáját, és hirtelen nagyon erősen gondolkodóba estem.
Lichtenfels-szel kapcsolatban nagyon régi és nagyon pozitív emlékek törtek a felszínre hosszú elfeledettség után. Péter barátomat látogattam meg Németországban lassan 20 éve, 2008-ban, amikor – természetesen – elfelejtettünk utánanézni, hogy milyen zenei események is lesznek a környéken… így derült ki, hogy pár órányira tőlünk, egy Lichtenfels nevű városkában néhány óra múlva Immortal-fellépés lesz. Mi hülyék meg estig ott gondolkoztunk, hogy mi legyen… menjünk, ne menjünk? És mivel átmenetinek mondható adminisztrációs hiba okán alkoholt egyikünk sem fogyasztott, némi gondolkodást követően beültünk az autóba, egy soha nem látott dugó kellős közepén szépen elaraszoltunk Lichtenfels-be, berontottunk a Stadthalle-ban lévő fesztiválra, ahol percekkel később kezdett is Abbath és pár tettestársa. Végighallgattuk a fellépésüket és megállapítottuk, hogy az év egyik legjobb döntését hoztuk meg. A következő ilyen körre már egy kicsit szervezettebben készültünk: pár évvel később, 2011-ben – a változatosság kedvéért – Immortal-t mentünk hallgatni, és akkor már végigtoltuk az egész fesztivált szállással-mindennel, ahogy azt illik. Nem is sejtettük, hogy még pár tucat fellépés, és az Immortal – nevével ellentétben – kicsit parkolópályára áll.
A lichtenfels-i – becsületes nevén Ragnarök – fesztivál alapvetően a német minőségi black metal-ra van kihegyezve; e műfaj képviselői alkotják a fellépők derékhadát, és mindez a műfaj nemzetközi zenekaraival van fűszerezve. Jellemzően erős szokott lenni a felhozatal – hát így volt ez az idei évben is. Természetesen amire legalább nagy vonalakban kialakult, hogy akkor igen, tök jó a line-up, nosza, menjünk, addigra már faltól falig volt a naptár: én a fesztivál előtti napon még a Bükk egy vadászházában a parázson főztem a kávét és via ferrata-ztam az utóddal (tavaszi szünet lévén), és a választásuk napja szintén árnyalta, hogy mikorra is kéne hazaérni. És ha mindez nem lenne elég: április 13-ától kéthetes terepi munka szerepelt a menetrendben, úgyhogy kész csoda, hogy egyáltalán sikerült a naptárba besuszterolni ezt az eseményt.
Amit különösen értékelek az az, hogy tömegközlekedéssel egészen kényelmesen megközelíthető – persze nem a szomszédba utazunk. Én délelőtt 11-es indulással este 9 előtt már Bamberg-ben voltam – így tulajdonképpen egy teljes munkanapot végig tudtam tolni a vonaton, a visszaútra meg ugye mindig marad valami válogatnivaló fotó vagy írnivaló beszámoló. A helynek megvan az a nagyon baráti specialitása – amit a szlovák Gothoom fesztiválban is eszméletlenül szeretek –, hogy két fellépő között csönd van: mennek a fellépések, jellemzően 50-70 perc körüli egy átlagos menet (ennél csak a nagy sztároknak jár hosszabb slot), nagyjából 10 perc az átszerelés két fellépő között, és ebben a tempóban megy két és fél napon keresztül a buli – a teljes napokon délelőtt 11-től hajnali egyig.
Mivel az odaút vasúttal volt tervezve, a visszaút pedig – a választások időablaka miatt – repülővel, így a következő előzetes stratégiát sikerült kialakítani: megérkezés nulladik nap, majd hirtelen megbizonyosodni arról, hogy a bajor búzasörök minősége az elmúlt pár évben nem romlott drasztikusan; ezt a vizsgálatot lehetőleg nagy elemszámú mintán célszerű elvégezni. Első nap megpróbálni üzemképes állapotban beesni az első fellépőre, bírni ameddig sikerül, és közben további búzasöröket tesztelni – majd innentől aszimptotikusan nullához tartó szeszelési pályán haladni, hogy lehetőleg a repülőút során ne négykézláb kelljen keresgélni a Budapest helyett Tohuvabohuba induló gépet.
Az első esti sörökkel való ismerkedés – vélhetően életkori okok miatt – meglehetősen fékezett habzásúra sikerült. Rehidratálás közben megkezdtük a hallgatási menetrend megtervezését, ami ennél a fesztiválnál – a már emlegetett kivételesen jó felhozatal okán – nem is volt olyan egyszerű. Az első nap még meglehetősen konszolidált, összesen csak hat fellépő szerepelt a menetrendben a további napok 14 koncertjével szemben; viszont minden várakozáson felül érdekesnek bizonyultak ezek a bulik. Meglehetősen régóta alapos felkészüléssel futunk neki egy ilyen fesztiválnak, hogy még véletlenül se sikerüljön semmi izgalmasról lemaradni, és ez az előzetes felkészülés meglehetősen időigényes, ahol többfajta technikát lehet követni. Próbáltam viszonylag szisztematikusan minden fellépő utolsó két albumát végighallgatni majd gyorsan kijegyzetelni, hogy mi miért és mennyire érdekes, ezzel a fellépőket egy 1-től 10-ig terjedő skálán pontozni, ahol az 1-es az egységsugarú, három akkordból álló zenét játszó ugribugri amerikai fiúzenekar (nevet nem mondunk), amelyik ténylegesen mentális kárt okoz hallgatójában a zenéjével, a 10-es meg nagyjából az az eset, amikor a nappalidban fellépő Emperor számos Arcturus-, Dimmu Borgir– és Immortal-feldolgozással kedveskedik a gyöngyöző korsóban felszolgált sör mellé. Péter barátom hasonló módon futott neki ennek a gyakorlatnak; ő nem az utolsó albumokat hallgatta meg, hanem a várható setlist-et, és így már két, egymástól többé-kevésbé független nézőpontból pár kivétellel nagyjából ugyanazok a zenekarok tűntek kötelezően meghallgatandónak: például ilyen volt a csütörtöki nap teljes set-je, ahol – és ez már minősíti is az egész eseményt – utcahosszal a leggyengébb láncszem az Einherjer volt a maga 6-os pontszámával.
ELSŐ NAP
Buszra magyar – még időben, hogy legyen lehetőség kajálni meg egy kicsit fölvenni a környéken a fordulatszámot. Becsekkolás, és már kezdődött is a Nephylim (7-8 pont) fellépése. Holland melodeath, amelyik első hallgatásra tulajdonképpen szép, dallamos, kockázatmentes, de semmi kiugró tulajdonsággal nem bíró zenének tűnt. Ám ahogy az előzetes felkészülés során beleástam magam, egyre szimpatikusabb lett, különösen, ahogy a zene komplexitása is kezdett átjönni – így a maguk 7-8 pontjával helyből a kötelezően meghallgatandók közé kerültek. A fellépésük tulajdonképpen tökéletesen lement azzal az apró megszorítással, hogy a két gitárból összesen egy szűk felet lehetett hallani, ami az egész zenei élményt teljes mértékben hazavágta, úgyhogy az első kör után a várakozások és az eredmények aránya nagyjából 0:1 volt. Ekkor derült ki élesben, hogy a 10 perces átszerelés úgy működik, hogy a kettéosztott színpadon egymást váltva mennek a fellépések: koncert az egyiken, szerelés a másikon. Ekkor még meglehetősen kevesen álltak sorba sörért, sőt, a németek meg olyan produkciót is tudtak, hogy az előre kicsapolt söröket sorba állították: azaz amint fizettél, azonnal a kezedbe is nyomtak egy korsó sört, nem kellett várni.
A következő fellépő a Magyarországon is hallható-látható In Vain. Kellemesen progresszív black metal Norvégiából, akik szintén felkerültek a „kötelező meghallgatni” listára a maguk 7-8 pontjával. Nagyságrendileg jobban szóltak, mint az előző Nephylim, bár némi segítség a keverés oldaláról itt is ráfért volna. A hörgés és a tiszta gitár, valamint a tiszta ének aránya igazából nem volt jó, és a zene komplexitása – amit pontosan ennek a két éneknek a megfelelően történő adagolás ad –, tulajdonképpen elveszett, de ezzel együtt is egy fergeteges bulit nyomták még ahhoz képest is, hogy az első este második fellépői voltak.
Őket követte aznap a Iotunn – őket az In Vain és a Nepylim társaságában láthattuk-hallhattuk nemrég az Analog-ban –, amelyik szintén egy progresszív elemekkel fűszerezett black metal tiszta énekkel és hosszú szép szólókkal – rájuk is nagyon kíváncsi voltam, különösen úgy, hogy a pontozásos listán 8-9 pontot kaptak. Egészen fantasztikus és frenetikus fellépést adtak: tisztán szóltak, és tökéletesen látszott, hogy az egész fellépés dinamikája hogyan is keríti hatalmába a hallgatóságot. Csomó esetben lassacskán építkeztek: először csak a gitárok gyorsítottak rá, majd később belépett a dob is, majd innentől valami egészen fergeteges hangulat vette kezdetét. Igazából fantasztikus bulit csináltak, és nagyon közel voltak hozzá, hogy ők legyenek az este fellépés – csak pechjükre utánuk következett a Non Est Deus.
Számomra a Non Est Deus a top-kategóriába tartozik, őróluk csak elfogultan tudok nyilatkozni. Eddig kétszer volt szerencsém őket látni – szerencsére másodjára dolgoztam, úgyhogy visszafogottan és alacsony véralkohol-szinttel futottam neki a fellépésnek –, de amikor először láttam őket Brno-ban élőben, kábé szétszedtem a helységet (11 pont). Ma este a hang messze volt a tökéletestől, a látvány viszont egészen fantasztikus volt, ráadásul jelentősen változtattak a setlist-en is, aminek egészen beláthatatlan következményei voltak. Engem alapvetően is lenyűgöz ez a társaság, és mindig is arra ácsingóztam, hogy élőben halljam a Flagellation-t – na, ez most sikerült, ráadásul mindezt egy meglehetősen erős setlist részeként. Ezt nem csak én éltem így meg, hanem a németek is: ekkora már egészen komoly mozgás kezdődött a közönség soraiban, nem is egy, hanem, figyelem, már két ember is beugrált a hallgatóság soraiból – én meg közben csapzottan, lihegve ellenőriztem a kamera maradványait, majd ráztam tovább a rácsot, miközben rekedtre ordítottam magam.
Ezek után az este leggyengébb fellépője következett, és ez a kijelentés azért segít orientálódni az átlagot illetően: ők pedig a norvég Einherjer a maguk 6 pontjával. Voltak nálunk Pesten nem is olyan régen – interjú is le volt velük szervezve, ami konkrétan az én betegségem miatt maradt el, akárcsak a fellépés végighallgatása és a beszámoló is –, így ezt az eseményt egyfajta hiánypótlásként terveztem. Nem így lett végül: az Einherjer fellépését alapvetően rohangálással és körülnézés eltöltöttem, és csak az utolsó pár számra tudtam visszaszaladni; annyit mindenesetre meg lehet állapítani, hogy nagy bulit csináltak ők is. Tulajdonképpen az este fellépői közül ők voltak azok, akik a legtisztábban szóltak – és ezt a közönségük is jól láthatóan értékelte.
Az estét elvileg a 8-ra pontozott izlandi Helfró zárta (volna): ez egy kétalbumos és egy emberes izlandi black metal projekt, amit az ex-Svartidauði egyik session dobosa, Ragnar Sverrisson csinál. Az előzetes felkészülésnél azt tűnt fel, hogy időnként elég laposak a zenei ötletek, de tulajdonképpen még így is simán elviszi a dob az egész bulit a hátán – ezt az előítéletet kívántam ellenőrizni az első nap utolsó fellépésénél. Ezen a ponton azonban érdemi változás következett be a menetrendben, ugyanis last minute-jelleggel helyet cserélt a Helfró-val a pénteki Arkona, akik az estét – stílusosan – a Kob’ dalaival kezdték. Masha énekteljesítménye eddig is lenyűgözött, és most végre testközelből lehetett látni, hogy pontosan mit is csinál. Maga a tiszta ének és a hörgés kombinációja már önmagában is egy fantasztikus zenei élményt nyújtott, ezentúl pedig az általa használt hangszínek illetve a hangközök, továbbá a hangtartomány kínált valami egészen egyedi hangzást, miközben ez a vékony, törékeny nő szinte emberi mivoltából kivetkőzve, kitekeredve, pattanásig feszülve egész testéből énekelt. Mint jópár esetben korábban, most is négyen léptek föl, Szergej volt az egyetlen gitáros és sajnálatos módon a hangzás itt is messze volt a tisztától. Szerencsére Masha énekhangja tökéletesen átjött, illetve a backing track-ek is tisztán szóltak, viszont a gitár hangja időnként eltűnt a nagy hangorkánban.
MÁSODIK NAP
Az már az első nap hat koncertje után is látszott, hogy feszes lesz itt a menetrend, még finoman szólva is: maguk a fellépések, a dedikálások, a fotózás, majd mindennek a dokumentációja több mint egy embert igényel, különösen úgy, hogy 10 perc szünettel pörög a verkli egész nap. Reggel elképesztően késői kelés – természetesen kávé nélkül –, és futás, mert a német Convictive (8 pont) fellépésével kezdődött az „este” (háromnegyed 1-kor). Meglehetősen dallamos és kellemesen didaktikus zenét játszanak női hörgéssel; élmény volt követni, ahogy a zenéjük építkezik – tulajdonképpen akkordokból-akkorbontásokból elindulva –, és hogy hogyan jutnak el a csúcspontra. Elképesztően nagyot mentek, jól láthatóan kialakult rajongók körük van, akik hosszasan álltak sorba dedikáltatni.
A következő fellépő, a Folkheim, kimaradt. Az elmúlt 24 óra menetrendjébe az evés nem fért bele, a test meg jelzett, hogy a további sörözésből – kaja nélkül – balhé lesz, úgyhogy a peruiakat be kellett áldozni a kebabozás oltárán (a bejárattól nem messze a törökök akkora kebabot adtak, hogy ölni lehet vele, ráadásul baromi finom is volt, mindezt 6 euróért). Gyors kaja, még egy pacsi a Convictive-vel pont belefért, és már kezdett is a Waldgeflüster (7-8 pont). Nem ismeretlenek ők a magyar hallgatóság számára, bár sajnos még nem jártak felénk. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy tulajdonképpen telt ház fogadta őket harmadik fellépőként aznap; több kört is tettem a közönség körül, de mára hirtelen kétszer annyian lettünk, mint tegnap voltunk, és tulajdonképpen már kora délután is teljes házzal mentek a fellépések. Szerencsére a hang kicsit javult – tegyük hozzá, volt is neki honnan –, egész tisztán szólt a cucc, és a németek elképesztő nagy hangulatot csináltak. Akárcsak a Convictive esetén, náluk is látszott, hogy alapvetően nem arra kószáló random fesztiválozók, hanem jelentős rajongótábor hallgatja fellépésüket. Egy ilyen esemény mindig tartogat meglepetéseket, és a soron következő egészen konkrétan házhoz jött. Némi bámészkodás után vettem észre, hogy a Waldgeflüster-en a mellettem álló és érdeklődve fülelő magas, vörös hajú hölgy az esti interjú alany lesz: ő Hanna van den Berg az Asagraum-ból. Interjúm volt vele aznapra leegyeztetve, de arra azért ő sem számított, hogy pont a vérét szívó zsurnaliszta lábatlankodik ott mellette, ráadásul ekkor; kicsit meg is lepődött, amikor megszólítottam és bemutatkoztam – de nem szaladt el.
Ez volt az a pillanat, amikor 10 percre elszabadságoltam magam, hogy körülnézzek a mörcsben, ahol hanyatt is estem az áraktól. Ritka volt az a póló, amelyeknek az ára 30 euró alá ment volna, ami azért egy eléggé meredek szám. Isten látja bűnös lelkemet, én úgy mentem oda, hogy jópár – felénk ritkábban vendégeskedő – zenekar cuccából bevásárolok, de hát ennek az lett a vége, hogy vakarózva és a fogamat szívva végülis nem adtam ki egy fél Ryanair-jegy árát egy pólóért. Volt öt percem elérni a Servant (7-8 pont) fellépésre: őket volt szerencsénk látni Budapesten az A38-on a Groza és az Ellende a társaságában. Legnagyobb meglepetésemre valahogy a hallgatóság létszáma hirtelen leapadt – ha jól sejtem, alapvetően a Waldgeflüster volt érdekes aznapra. Számomra kicsit érthetetlen volt a dolog, merthogy a Servant alapvetően egy nagyon jó, összeszedett, pörgős fellépést adott; igazából annyira nem szóltak jól, mint két évvel ezelőtt a hajón, de ezzel együtt is szerintem 9/10 volt ez a buli. Ezek után következett a dán Sunken (8 pont) fellépése. Sajnos nincs viszonyítási alapom, merthogy a budapesti koncertjüket nem tudtam meghallgatni, így ez a buli egyben ismerkedést is jelentett a társasággal. Hangerő csutkán, hatalmas füst – konkrétan a hely kijáratain folyamatosan dőlt kifelé az udvarra, és a mörcsben is alig lehetett látni –, és kezdetét vette a pusztítás. Maximális fordulatszám, duplázó, tremolo picking, és mindent elöntött a hangorkán. Az egész zene lényege a különböző hangzatokkal való játék, és az azokból történő építkezés; ez a koncepció a felvételeken teljesen jól átjött, és itt is majdnem makulátlanul megvalósult. Az összhangzat szempontjából fontos harmóniák – amikre a backing track erősített volna rá – majdnem tökéletesen hallatszottak, és sajnos itt a kulcsszó a „majdnem” volt. A performansz jelentős részében jól átjöttek a zenei megközelítések, azonban volt, amikor már csak egy homogén hangorkán hallatszott a padlóig érő szürkeségben, ám minden hibájával együtt is, ez a fellépés volt a nap egyik fénypontja.
Ezek után hirtelen felgyorsultak az események. A következő fellépő, a Vanir (6-7 pont) nem bizonyult annyira érdekesnek, hogy végighallgassam élőben; helyette inkább a késői ebédet követő korai vacsorára, és a Hannával való interjú-egyeztetése meg magára az interjúra koncentráltam. Valami teljesen nyilvánvaló szervezési hiba okán minden percre pontosan ment, és tulajdonképpen még a Panopticon (nálam 4-5 pont) utolsó hangjaiba is volt szerencsém belehallgatni. Amerikai blackened folk metal, teljesen hagyományosan előadva (legalábbis, ha alaposabban végiggondoljuk, hogy egy texasi folk-black metal hogyan is kellene hogy hangozzék): ha belehallgatsz a Panopticon utolsó két albumába, nagy valószínűséggel nem fog tetszeni. A black metal elemekkel dekorált bendzsókíséretű ének finoman szólva is eklektikus az európai fülnek, de itt most a metal-osabb és a bendzsós elemekkel csak fűszerezett zenét részesítették előnyben. Meglehetősen közkedveltnek tűnt a dolog, ugyanis tulajdonképpen teltház hallgatta az amerikaiak fellépését, és ezzel ez egész helyzettel megoldódott az a probléma is, hogy hogyan is érek oda a Misþyrming-re. Az előzetes felkészülés során talán ez volt az egész line-up legkérdésesebb pontja: Péter barátom szerint mindenképpen kötelező meghallgatni őket – én meg már csak futólépésben jutottam el a legutolsó albumukig, és igazából a 7-8-as értékelés, amit kaptak, messze volt a legjobbtól. Ám ezzel együtt a Misþyrming volt az a zenekar – talán a Sunken mellett –, amelyik fogta a hallgatóságot, összecsomagolta, és felmosta velük a lichtenfels-i Stadthalle-t. A „lendületes” és a „kompromisszummentes” szavak mindig elhangzanak az ilyen események és hasonló fellépők értékelésekor, de igazából arra a feszültségre, lendületre és dinamizmusra, amit a Misþyrming produkált, nincsenek szavak – számomra ők is a fesztivál felfedezettjei lettek.
Nem kellett sokat várni a következő felfedezettre: jött is utánuk azonnal a drámai nevű finn Kaunis Kuolematon (8-9 pont). Számomra teljesen ismeretlenek voltak egészen addig, ameddig meg nem kezdődött a felkészülés: ennek során Marci barátom jelezte, hogy érdemes rájuk odafigyelni; a legutóbbi fellépésük, amit látott, fantasztikus volt. Hát itt is azok voltak. Igazából olcsók poén összehasonlítani őket az Amorphis-szal, de kiindulási alapnak nem teljesen rossz: tiszta ének és hörgés, kórusban vagy kánonban, és mindez a progresszívtól egészen a klasszikus black metal elemekig terjedő stílusjegyekkel. Elképesztően rossz hallással és hanggal vert meg a sors, ezzel együtt is van valami minimális elképzelésem arról, hogy mikor énekel valaki egyedien – hát a finnek esetén Mikko Heikkilä énekhangja egészen szélsőségesen ugrott ki a mindenkori mezőnyből. Stilisztikailag viszonylag tág tartomány fogtak át, ám ezzel együtt is jól azonosítható stílusjegyekkel bírtak a dalaik, úgyhogy innentől mindenkit csak biztatni tudok a finnek hallgatására. És hogy a kör imádom tökéletesen bezáruljon, következett a régóta várt Enisum (8 pont) fellépése.
Ők is fergeteges bulit csináltak: ha valamihez hasonlítanom kell az Enisum-ot, akkor elsőként az Ellende az, ami eszembe jut. Viszonylag hosszú, lépésről lépésre, kockáról kockára építkező dalaikkal egészen elképesztő légkört teremtettek. A fellépésen – mint délelőtt a Waldgeflüster alatt – totál teltház volt; úgyhogy ha valaki számára eddig kérdéses lett volna, hogy érdemes-e őket meghallgatni, innentől ne hezitáljon. Szóval lement az Enisum, nekem meg döntést kellett hozni a „hogyan tovább”-ról. Nem nagyon tudok mit kezdeni a Septicflesh zenéjével, úgyhogy a koncepció az volt, hogy a következő Septicflesh alatt iszom egy sört, ezek után megvárom az Arkona-val cserélő Helfró-t, majd ennek utána kerül sor további pontosításra. Amikor a Septicflesh-t hallgattam az előzetes felkészülés során, kialakult róluk egyfajta képem, és mivel elég ritkán jutok el koncertjükre, ezt élőben terveztem ellenőrizni. Nagyívű szimfonikus részek drámai hangzással – ez teljesen indokoltan fogja meg a hallgatóságot, ám ahogy elkezdtem volna ennek a részleteit bogozgatni, állás helyett inkább helyet foglaltam a karzaton, és 10 perc múlva azt vettem észre, hogy a fáradságtól lecsukódik a szemem. A dilemma ebben a pillanatban a következő volt: vagy végighallgatom a Septicflesh-t, megvárom a Helfró-t, majd a Psychonaut 4-et, és végül az est zárásaként a csemege Asagraum-ot (négy óra múlva), vagy pedig most felállok és hazamegyek. Amikor már lecsukódott a szemem, meghoztam a fájdalmas döntést: a Helfró és az Asagraum ünnepélyesen felkerültek a veszteségek listájára. Most így az utolsó nap reggelén is ez tűnik a helyes döntésnek: ha hasonló okok miatt mondjuk az Abbath-ról kellett volna félúton hazamenjek, az nem veszteség: az már maga a bűn lett volna.
HARMADIK NAP
És akkor álljon itt pár szó az infrastruktúráról és az egész fesztivál működéséről. Az eseménynek a lichtenfels-i Stadthalle ad helyet oly módon, hogy a Stadthalle közvetlen környezetében a lakókocsival és lakóbusszal érkezők alszanak: picit olyan érzés volt, mintha egy sűrűn telepített kempingen keresztül sétálnál be a főbejárathoz. Kétszeres ellenőrzés van: egyfelől a kempingbe érkezőket csekkolják (piát bevinni tilos), utána pedig következik a fesztiválos beléptetés. A hozzáállás teljesen szokatlan, és ilyet csak kevés helyen láttam: az Asagraum-os interjúalany Hannának vittem egy üveg bort – hálából az interjúért –, és a beléptetésnél ezzel a kezemben jelentem meg, majd közöltem a biztonsági őrrel, hogy miért is van nálam ez az üveg. Kérte, hogy tegyem le – megbeszéli a főnökével, és majd odahozza nekem. Ez utóbbit egészen addig nem is értettem, ameddig az első fellépés során (konkrétan a fotós pit-ben) odajött hozzám a borral a kezében, jelezve, hogy zöld az út, csak ne nagyon mutogassam az üveget. Fentebb kicsit líráztam a táborok egy részéről, ám volt egy pár sima sátortábor is picit távolabb (értsd: 500 m-re a fesztiváltól). Sokáig komolyan felmerült, hogy valami ilyenben lakjunk, ám utólag – sokadjára is – remek döntésnek bizonyult, hogy nem tettük: itt bulizni lehet és nem pihenni, ráadásul – mivel ezek a szállások a Majna árterén voltak – egy darab fa nem volt széles e határban, így napfelkelte után tíz perccel kötelező program volt az ébresztő.
A 15 évvel ezelőtti felálláshoz képest megváltozott a konfiguráció is: annak idején a fesztiválhelység rövidebb oldalán volt egy színpad, így a karzatról srégen lehetett rálátni – már ahonnan –, most pedig a helység hosszabbik oldalán volt egy dupla színpad, tökéletes rálátást biztosítva. A Stadthalle előtti pici részen a szokásos bazár és mindenféle kaják, amiket igazából ki sem próbáltam, ugyanis a bejárattól pár méterre üzemelt a török kebabos, akik hat euróért akkora a kebabot adtak, hogy az majdnem egész napra kitartott. Ami ügyben panaszt emelek, az a sörválaszték: az ember azt gondolná, hogy Bajorországban egy lexikonnyi sörlapról lehet válogatni még egy ilyen fesztiválon is, ám a valóság sokkal szomorúbb: volt a világos, az alkoholmentes, meg a radler négydecis kiszerelésben ötdecis áron, 4.4 euróért. Sajnos a helyzet a városban sem volt sokkal jobb: az éttermekben jellemzően egynél több fajta sör volt, illetve a kebabosnál volt hűtött világos – aztán maradtak a szupermarketek, ahol vagy találtál kedvedre való sört, vagy nem, és az vagy hideg volt, vagy nem.
A más kultúrában történő fesztiválozásnak mindig egy fontos vetülete az otthoni és az idegen környezet összehasonlítása; nem kellemes ilyet mondani, de Németországban sokkal előzékenyebbek a hallgatók, mint otthon: ha elindulok a tömegben – akár kamerával, akár kamera nélkül –, utat biztosítanak. Ennek megvan a maga ára: azokon a fellépéseken, amiken Magyarországon mondjuk lebontanák a színpadot, itt az átlagosnál hangosabb tapsolás és hej, hej, hej lesz a maximum, amit el lehet várni. Külső szemlélő számára furcsa, időnként megbotránkoztató a fesztiválozó figurák látványa, ugyanakkor szerintem itt is fölfelé lógunk ki a mindenkori átlagból: a két nap alatt összesen egy embert láttam aludni az egyik padon, a túlzott szeszelés más következményeivel nem találkoztam.
Az utolsó nap stratégiája mindig speciális, különösen, ha az ember másnap hajnalban kel, majd repül: ilyenkor már nincs ivászat (mondjuk a középső napon sem nagyon volt), és mivel én alapvetően az Abbath-ra voltam kihegyezve, szerettem volna addigra már teljesen alkoholmentes állapotban lenni: ennek elérése végett az ember búzasört fogyaszt a reggeli kávé mellé, hogy minél gyorsabban meginduljon a metabolizmus, hiszen a nemes cél szentesíti az eszközt.
A nap első fellépője a Grimming volt (4-5 pont); pár, a YouTube-on elérhető videó alapján muzsikájuk maga a death metal-ba oltott stájer lét – szó szerinti – megzenésítése. Igazából nem nagyon tetszett, amit ezekben az anyagokban láttam-hallottam, de úgy voltam vele, hogy ha már itt vagyok, akkor vétek lenne kihagyni őket, így már nyitás környékén – pár sörön, a reggelin és az ebéden is túl – már én is a bejáratnál kukacoltam. Szóval kezdett a Grimming az osztrák zergetollas kalapban előadott metallal, ami elsőre nagyon meredeknek hangzik, de tulajdonképpen a zene teljesen vállalható volt. Igazából én egy apró problémát véltem csak felfedezni a koncepcióban: nevezetesen, hogy a stájer hagyományokhoz a zergetollas kiskalapon kívül az égadta világon semmi köze nem volt a zenének, még azzal együtt is, hogy a tömegből időnként páran reflexből eljódlizták magukat: ha osztrák folk metal lett volna a koncepció, akkor teljesen oké (én meg elmenekülök), de nekem ez az egész egy picit lógott így a levegőben. Igazából a stájerek valamit nagyon tudhattak: két éves a zenekar, tavaly jött ki két single-jük, és ezzel együtt nagyjából akkora sor várt rájuk, mint előző nap a Septicflesh-re. Az emberek hosszú, tömött sorban gratuláltak nekik és ittak velük gyanús kinézetű hegyi likőröket – jól láthatóan az egész társaság tökéletesen belepasszolt a fesztivál légkörébe.
Az előzetes felkészülés során kicsit meg voltam lőve a Gernotshagen-nel (7 pont): ilyen névvel nehéz lesz jó zenét csinálni, röhögtünk rajtuk a sokadik sör után még a nulladik napon, búzasörök homályába burkolva a Waldgeflüster nevét és munkásságát. A türingiai társaság működését a meglehetősen dúsan burjánzó német black metal színtérből leginkább talán az Imperium Dekadenz munkásságához lehetne korrelálni: lassú, melankolikus elemekkel vegyített black metal-t halhattunk, a korai óra ellenére elképesztően számos hallgatósággal. A fentebbi hasonlat egy ponton hibádzik: a Gernotshagen esetén sokkal monumentálisabb hangzáshoz volt szerencsénk, sokkal inkább domináltak a drámai elemek, mint az Imperium Dekadenz esetében.
A következő fellépő az Istapp volt (6-7 pont). Az előzetes felkészülés alapján drámai, időnként szimfonikus részletekkel tarkított black metal-hoz volt szerencsénk; alapjáraton nem szeretek negatív kritikát adni, de az ő esetükben inkább a látvány uralkodott a hangzás felett. Az első körben Dimmu Borgir-koppintásnak tűnő egyenfelszerelés vizuálisan meglehetősen hatékony volt, ám a végeredmény kicsit olyan, mint amilyen a Dimmu lesz 10 év múlva ebben a tempóban: elképesztően látványos, csak a muzsika vértelen.
Őket követte a német extrém metal egyik fundamentuma, az Agrypnie (9-10 pont). Német black metal zenekarokkal készítettünk jópár interjút az utóbbi években, és amikor a „milyen zenei inspiráció ért” kérdés hangzott el, arra alapvetően három-négy német zenekarnév volt a válasz, és ezek között az Agrypnie szinte mindig megtalálható volt. A fellépésüket volt szerencsém fotózni majd a karzatról megtekinteni, és mivel a hangzás messze volt az ideálistól, elmentem dedikáltatni – és ez volt az a pont, ahol a napirend teljes mértékben fejreállt, ugyanis ezen a szent napon maga Abbath mester is dedikálni méltóztatott – nem sűrűn történik meg az ilyesmi.
Sokadjára szabadkozom: én próbáltam jó riporter lenni, de onnantól, hogy 20 év után újra válthattam ötven értelmes szót Abbath-tal, átmenetileg elértem az üzemképtelenség peremét. Próbáltam visszatérni a menetrendszerinti kerékvágásba – ami a Horn (8 pont) meghallgatását jelentette –, de igazából ezen az eseményen a szükséges reveláció aznap teljesen elmaradt. Bármennyire is jónak lett értékelve a társaság, a fellépésüket kiszámíthatónak, didaktikusnak és előre jelezhetőnek éreztem. Igazából azzal együtt, hogy szerintem egészen kellemes műsort adtak elő, sajnos magasan volt az átlag, és ebből ők már nem tudtak kiemelkedni.
Innentől a koncepció az volt, hogy kimarad a Mist of Misery (6 pont) – addig vacsora –, ám vissza kell érni a Vreid fellépésére. Sajnos az a szomorú dolog történt, hogy menet közben – ameddig én Abbath papával smúzoltam és a Horn fellépésébe hallgattam bele –, megcserélték a Vomitory és a Mist of Misery fellépését, és ez a stratégiai jellegű változás már csak az utolsó pillanatban – pontosabban a Vomitory fellépésének utolsó két percében – derült ki, ily módon sikerült róluk lemaradni… de semmi gond, mert következett is a Vreid (9 pont) performansza. Meglehetősen széles zenei skálát fogtak át az este játszott dalok, és mindezt tökéletesen magyarázza a zenekar eseményekben dús története és háttere: halhattunk a korai Windir-időkből való, folkos elemekkel vegyített játékos és fantáziadús tételeket, de ezzel együtt elhangzottak a Vreid-ként megfogalmazott és saját maguk által a black and roll-ként definiál dalok is. Nem újdonság: elképesztő nagy bulit és hangulatot csináltak a fiúk, akiket jó lenne újra Magyarországon üdvözölni.
Az Eihwar-ra (4 pont) egyáltalán nem voltam kíváncsi, úgyhogy addig egészségügyi sétát tettem a környéken, beszámolót írtam, majd beálltam Abbath (10 pont) leendő a színpadja elé Harakiri for the Sky-t hallgatni (6 pont). Azzal együtt, hogy elképesztő nemzetközi nevek szerepeltek a lineup-ban – gondoljunk csak a nemsokára következő Hypocrisy-re –, ezen a fesztiválon jól láthatóan a Harakiri for the Sky volt a fő fellépő a maga 85 perces slot-jával. Tökéletesen látszott, hogy rájuk várt a hallgatóság: rogyásig volt a karzat, és a színpad előtt a nézőtér és a keverőpult, valamint a sörcsapok között már tulajdonképpen nem lehetett közlekedni. Nekem igazából nem nagyon kenyerem a zenéjük; fél füllel és fél szívvel hallgattam őket, lélekben a fesztivál záró koncertjeire készülve. Abbath-ra 50 perc jutott, amit faltól falig ki is használt. Jól látható volt, hogy melyek azok a zenekarok, amelyek tudják, hogy hogyan kell olyan élő fellépés csinálni, hogy attól mindenki még a szomszéd nagylábujját is megnyalja; a setlist alapvetően Olve saját munkásságára épült, pár kötelező Immortal-dallal vegyítve, és természetesen a kihagyhatatlan show-elemekkel fűszerezve (lásd a szokásos Tyrants– és One by one-koreográfiákat). Legnagyobb meglepetésemre a közönség ekkora hirtelen megcsappant: mögöttem a második sorban még 10 perccel a kezdés előtt is bőven akadt hely. Ami ennél sokkal jobban meglepett: tulajdonképpen nulla mozgás volt az Abbath alatt. Nagyon erős és fergeteges bulit nyomtak, és amióta nem iszik – vagy csak kevesebbet –, teljesen normális és összeszedett lett. Folyamatosan hülyéskedik természetesen, de a javára változott, és lettek tök barátságos gesztusai is: az utolsó hangok után letette a hangszerét, leugrott a színpadról, végigment a teljes fotós pit-en, mindenkivel pacsizott, majd így sétált ki hatalmas léptekkel a backstage-be.
A másnap reggeli hétórás kelés kérdéseket vetett fel azügyben, hogy mennyire is akarunk Péter barátommal Hypocrisy-t (8-9 pont) hallgatni: úgy voltunk vele, hogy ha már itt vagyunk, ezt ne hagyjuk ki, majd alszunk máskor, és azt hiszem, hogy jó döntést hoztunk. Csúszással kezdődött egy rövidebb fellépés, ahol a műfaj nagy öregje és társai szó szerint berobbantak a színpadra és hatalmas bulit csináltak. Azzal együtt, hogy a Hypocrisy dalai nem tartoznak a leggyorsabbak közé, hatalmas mozgás támadt, sőt még egy páran be is szörföltek előre a pit-be – ezzel azt hiszem, hogy a német közönség a teljesítőképességének maximumát érte el. A koncert után hazafelé sétálva pont azt beszélgettük, hogy mi lehetett a Hypocrisy trükkje: nagy valószínűséggel az, hogy riffjei és dalszerkezetei nem didaktikusak és nem kiszámíthatók, ugyanakkor nem is annyira váratlanok a zenei megoldások, hogy azt progresszívnek lehessen nevezni… és ez volt az a pont, ahol a lichtenfels-i Ragnarök számunkra (átmenetileg) véget ért, és a fesztivál mérlegét beszélgetve andalogtunk hazafelé.
A hasonló programok jelentős része utáni általános lamentálás kötelező tárgya, hogy ilyen-olyan okok miatt mennyivel kevesebb, számunkra izgalmas zenekart hallhattunk – hát itt pont fordított problémába futottunk bele: annyira erős volt ez a felhozatal, hogy sok, komolynak és jelentősnek minősíthető versenyzőre is csak félig-meddig sikerült eljutni – merthogy ennyi zenekart tulajdonképpen lehetetlen élőben és zsinórban végighallgatni.
Az első nap hat fellépésből tulajdonképpen az Einherjer-é volt utcahosszal a leggyengébb; a maradék öt olyan volt, hogy bármikor lelkesen és csorgó nyállal fogok visszaemlékezni rájuk. A második napot számomra a Sunken és a Misþyrming vitte el olyan erős versenyzők mellett, mint a Kaunis Kuolematon, a Servant, a Waldgeflüster és a Convictive. A harmadik nap igazából nem német vonalon volt erős: igaz, az Agrypnie figyelemre méltó fellépést produkált, azonban számomra a Hypocrisy és természetesen az Abbath fellépése lett maradandó emlék – természetesen az Abbath-tal való dedikáláson túl.
Itt a nürnbergi reptéren még mindig az események hatása alatt állok, de hosszasan kell gondolkozzak, hogy mikor volt lehetőségem színvonalában ehhez akárcsak hasonló fesztiválon is részt vennem – és egyelőre úgy tűnik, hogy csak Peter Beťko Gothoom-jai mérhetők össze ezzel az eseménnyel. Magasra lett megint feltéve a léc, az már tuti.
Írta: Á
