Interjú Moyses Kolesne-vel, a Krisiun gitárosával

Amikor benyitottam az ajtón, a kanapén ült, a radiátoron száradó zoknik mellett. Még be sem mutatkoztam, de már nyitotta is a hűtőt: “Sört kérsz?”. Hivatalosan húsz percet kaptam, a gyakorlatban még minimum egy fél órát rádobtunk; megmutatta a két gitárját – a feketét, amit aznap este használt, és a fehéret, amit előző nap. “Ugyan, legyen már egy közös emlék!” – mondta, amikor a nyakamba akasztott gitárjával fotózott, majd hosszasan guberált a hátizsákjában, hogy egy használt logós pengetőt adjon emlékbe. Ilyen ember Moyses Kolesne, a Krisiun gitárosa…

Hogy megy a turné, mennyire vagytok fáradtak?
Ez volt a huszonegyedik fellépésünk a turné során, tehát huszonegyen már túl vagyunk, és huszonnégy van még hátra – de ezzel együtt, köszönöm szépen, jól vagyok, semmi kiégés vagy bármi ilyesmi, tudom, hogy végig fogom csinálni.

A legutolsó albumotok 2018-ban jelent meg. Milyenek voltak a visszajelzések, milyen volt a fogadtatás?
A visszajelzések nagyon-nagyon jók voltak, és ez az album olyan helyekre röpítette el a zenekart, amilyenekről eddig nem is álmodtunk! Nagyon jó helyezést kapott az Egyesült Államokban, Németországban, Svájcban, Franciaországban és Belgiumban. Helyezést értünk el a Billboard-ban az Egyesült Államokban – ilyen még nem történt azelőtt. Az eladások is nagyon jók voltak, nem is értem, hogy miért (nevet).

Dolgoztok most bármilyen új anyagon?
Nem, egyelőre még nem, mivel a legutolsó albumunk szűk egy évvel ezelőtt jelent meg, de ezzel együtt, tudod, az ötletek mindig kavarognak a fejünkben, és mindig megpróbálunk valahogy valamit egy picit máshogy csinálni. Ez az utolsó album kicsit visszarepített minket az időben; ez sokkal inkább egy határozott, nyers, szervesen felépülő anyag. A következő… hát, azon még gondolkoznom kell, de már van egy pár riff-ötletem; dolgozom különböző riffeken, viszonylag gyorsakon és majd talán technikásakon is.


Az első anyagotok, a The Courtesy of the Evil 1990-ben jelent meg. Tervezitek valahogy megünnepelni a fennállásotok harmincadik évfordulóját?
Talán… de ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Mi nem az a fajta zenekar vagyunk, akik hanyattesnek attól, hogy ‘ó, milyen fantasztikusak voltunk, mi mindent csináltunk az elmúlt harminc vagy huszonöt évben’. Más zenekarok nagyon figyelnek erre, nagyon sok energiát tesznek ebbe bele, de minket ez nem igazán érdekel – mi mindig is előre tekintettünk, mi csak menni akartunk előre, játszani és játszani, és nem mindenféle bulikat tartani. Mi igazából underground vagyunk, és ez a része nem nagyon érdekel minket. Talán egy napon lehet, hogy csinálni fogunk valami ilyesmit, de igazából nem nagyon foglalkoznuk ezzel, nem igazán pörögjek túl ezt az egészet.

Hogyan kezdtétek a zenekarozást a Krisiun-nal? Egy családi vacsora során egyszerűen eldöntöttétek, hogy zenekar fogtok alapítani?
Nem, nem… mi hárman testvérek vagyunk, és hát a családban voltak még idősebb testvérek, idősebb unokatestvérek, és ők mindannyian heavy metalt hallgattak. Olyan tíz évvel idősebbek nálunk, és imádták a Van Halen-t, az AC/DC-t, a Black Sabbath-ot. Ekkortájt még viszonylag kisgyerekek voltunk, és elkezdtünk felfigyelni arra, hogy ők mit is hallgatnak, és nagyon jó volt ezeket a zenéket hallgatni. Ez volt az a pont, amikor a metalzene megérintett és magával ragadott… igazából az életemet tettem föl a heavy metal-ra, amikor az első heavy metal dalt meghallottam. Szerintem ez igazából egy spirituális dolog. Ennek meg kell benned lennie, nem te döntöd el, hogy metalrajongó leszel, hanem annak születsz – vagy sem. Tehát elkezdtünk egy csomó mindenféle metalt hallgatni, és ezzel együtt elhatároztuk, hogy megtanulunk gitározni vagy dobolni, mivel annyira szerettük, hogy játszani szerettünk volna ehhez hasonló zenéket. Végül hangszerekhez is hozzájutottunk, apánk vett Alex-nek egy dobcuccot, és én elkezdtem akusztikus gitáron játszani – aztán egy csomó minden egyéb történt, például én az akusztikus gitárról elektromos gitárra váltottam. Nemsokára Alex dobolni kezdett egy másik zenekarban, de a tanulmányai miatt el kellett költözzön egy másik városba, így Max vette át a dobot, mivel Alex otthon hagyta a dobfelszerelését. Amíg Alex tanult, Max és én játszottunk, és én meg próbáltam tanítgatni Max-ot, hogy ‘ülj csak le, és játszd csak ezt meg azt’, na ez nagyjából tíz-tizenegy éves koromban történt. Aztán amikor újra visszakerült közénk Alex, akkor láttuk, hogy Max jobban dobol, mint ahogy eredetileg ő dobolt, úgyhogy számára maradt a basszusgitár – így ő basszusgitározni kezdett.

Van bármilyen zenei képzettséged, vagy pedig csak leültél, és elkezdtél gitározni?
Hát igen, a kezdetek kezdetén volt néhány teljesen átlagos és könnyű leckém mindenféle akkordokkal – nagyon egyszerű dolgokkal innen-onnan. Aztán az anyukám elkezdett gitározni tanulni, tehát az ő kottáiból is tanultam – hozott haza számomra ilyen-olyan kottákat, amiket én megnézegettem, végigolvastam, aztán egy idő után már jobban játszottam, mint ő. Megtanultam mindenféle nagyon egyszerű dolgokat, például C-dúr meg D-dúr… tényleg nagyon egyszerűeket. Aztán később elkezdtem Black Sabbath-ot hallgatni, meg AC/DC-t, ezek viszonylag könnyen játszhatóak… hogy pontos legyek, van egy pár riffjük, ami viszonylag könnyű. Ezeket gyakoroltam, aztán szépen lassan fejlődtem, de tanultam másoktól is. Jártam mindenféle kurzusokra, vásároltam könyveket – leginkább könyvekből tanultam. Ekkortájt még nem volt YouTube meg ehhez hasonlók. Megvásároltam jó sok könyvet, aztán vettem itt egy órát, ott egy órát, de soha nem jártam rendszeresen zeneiskolába; tulajdonképpen mindent gyakorlati úton sajátítottam el.

Egy nagyon rövid periódust leszámítva – amikor Maurizio volt a másodgitárosotok – ti csak és kizárólag trióként működtetek. Maurizio távozása után miért döntöttetek úgy, hogy trióként folytatjátok?
Volt még egy másik másodgitárosunk Maurizio előtt, ő Altemir volt, a testvérünk. Ő, miután elhagyta a zenekart, az életét vesztette. Később persze Maurizio is elhagyta a zenekart, így igazából kétszer próbáltuk meg, hogy milyen lenne egy második gitárossal játszani. Aztán azt mondtam a többieknek, hogy ‘tudjátok mit, legyünk csak így hárman, hármasban jóval kevesebb problémánk lesz’. Sokkal egyszerűbb így repülni vagy utazni, sokkal egyszerűbb így egybentartani a zenekart, ezt a három testvért. Aztán elkezdtünk zenei értelemben fejlődni és felnőni; egyre keményebb és keményebb zenét játszunk, a basszus tökéletesen betölti a szerepét, a dob folyamatosan szól, így igazából nem is nagyon érezzük, hogy szükség lenne egy másodgitárosra, mivel annyira intenzív ez a zene. Így hát úgy döntöttünk, hogy maradunk egy háromfős zenekar.

Nincs kíséreted, nincs backing track – mégis, milyen gyakran történik meg, hogy hibázol?
Ó, minden este…

… igazán…?
Nézd, számomra csak a nagy hibázás a gond, és az apró hibákat meg igazából senki sem vesz észre. És azt is gondolom, ha hibát követek el, akkor egy újfajta zenei megoldás jön létre, mintha egy új ajtó nyílna meg – tehát nem igazán töröm magam, hogy tökéletes legyek. Manapság mindenki hihetetlenül tökéletes akar lenni, backing track-et használva; nagyon-nagyon sok olyan zenekar van, ahol szinte csak a backing track-e hallod, és igazából nem hallani, hogy természetesen szólnának. És ez egy meglehetősen hülye dolog… igen, mi továbbra is egy old school zenekar vagyunk, és továbbra is hangszereken játszunk, nem használunk hangmintákat, nem használunk sampler-t, nem használunk backing track-et, ez 100% élőzene. Számunkra ezt jelenti a zene. Napjainkban annyi és annyi zenekar használ backing track-et vagy különböző hangmintákat, és igazából nem zenélnek. Én nem vagyok ennek az egésznek ellenére, de az is biztos, hogy mi egy másik utat választottunk.

Ti hárman három testvérként alkotjátok ezt a zenekart. Hogyan tudjátok elkülöníteni a zenekari dolgokat és a családi dolgokat, másképpen szólva nem zavaró ez a szokatlan helyzet?
Hát időnként tényleg furcsa, mert… ugye, amellett hogy zenekar vagyunk, mi hárman testvérek is vagyunk, ugyanaz az édesanyánk, és időnként elfelejtjük, hogy mi egy zenekarban is játszunk, így általában normális testvérekként működünk. Együtt grillezünk, együtt ünnepeljük a születésnapokat, együtt ünnepeljük az újévet, a karácsonyt, együtt látogatjuk meg az édesanyánkat, és ilyen helyzetben nem foglalkozunk a zenekarral. Amikor viszont összekerülünk, hogy a zenekarral foglalkozunk, akkor meg tényleg arra koncentrálunk, és ez egy nagyon jó dolog. Testvérek vagyunk, és emiatt időnként meglehetősen nagy küzdelmeink vannak, de igazából más zenekarokban is vannak belső harcok. A legtöbb zenekarban van valamilyen belső harc, aztán ezek a zenekarok idővel fel is oszlanak – ezért látod az összes zenekart különböző felállással. Igazából testvérként küzdhetünk egymás ellen, de másnap úgyis azt fogom mondani, hogy ‘jól van na, felejtsük el’. Hogyha egy másik embertől jön egy negatív visszajelzés, akkor az tényleg nagyon rosszul érint, viszont kifejezetten nem így érzem, amikor a testvérem mondja, hogy ‘bazd meg’ vagy ‘dögölj meg’. Persze ez nem egy jó dolog, de a legvégén úgyis mindenki azt mondja, hogy ‘jó, akkor lépjünk túl rajta’.

Hallgatsz bármilyen metaltól eltérő zenét?
Persze, egy csomó klasszikus zenét hallgatok, nagyon sok jazz-t és blues-t, indián zenét, arab zenét, és nagyon szeretem az egzotikus brazil zenéket. Próbálom beleásni magam ezekbe a régi, igazán öreg zenékbe. Kedvelem a szomáliai zene, és az egyiptomi zenét meg kifejezetten szeretem.

Gondolom, a zenekar elviszi egy csomó idődet – mi van a családdal a koncertek és turné során?
Mi egy folyamatosan úton lévő család vagyunk – de az anyánknak azért eléggé hiányzunk. Ezen túl én házas vagyok, a feleségemmel élek, és hiányzom neki is, de azt ő is tudja, hogy a zenekar ez első.

A gyerekek eljönnek megnézni apucit a színpadon?
Egyelőre még nincsenek gyerekeink… egyelőre, de ezt soha nem lehet tudni, talán a közeljövőben. Az azért sokat segít, hogy a férfiaknak idősebb korukban is lehet gyerekük.

Honnan jön az inspirációd, amikor zenét írsz?
Mindenből és mindenhonnan… ez nem egy tudatos, nem egy szándékos dolog. Nem úgy működik, hogy most ezt kell csinálnom, vagy azt kell csinálnom, csak azért, mert hallottam valami jó gitárzenét. Ez a szándékaimtól teljesen független, és az inspiráció bármiből származhat: nézhetek akár egy filmet, és akkor bármi inspirálhat arra, hogy zenét írjak… olvashatok egy könyvet, vagy látok valakit hangszeren játszani, az utcán sétálni, vagy akár az utcán zenélni hogy bármi ilyesmi. Az inspirációnak szerintem – legalábbis számomra – nincsenek határai, mindenből és mindenhonnan jöhet; akár egy szó is inspirálhat beszélgetés közben, vagy pedig valami csak úgy szöget üt a fejembe, és már tudom is, hogy ebből lesz valami. Számomra ez teljes mértékben nyitott dolog, nem csak arra koncentrálok, hogy mindenféle őrült dolgokat eljátsszak gitáron.

Hogyan írtok zenét, hogyan születnek a dalok, mik a szerepek?
Amióta a Krisiun létezik, azaz jópár éve… annyi és annyi zenekar volt, akik ebben a zenei stílusban működtek, és már nem játszanak; feloszlottak, vagy pedig valami mást csinálnak. Igazából annyira nem egyszerű az emberek érdeklődését fenntartani, amikor death metal-t játszol, agresszíven, nyersen – de mi azért mindig megpróbáltunk valamit másképp csinálni, és kerültük, hogy ismételjük önmagunkat. és ezt a hallgatók is látják. Ha figyelmesen hallgatod a zenénket, akkor láthatod, hogy a Krisiun albumról album változik, de lényegében ugyanaz az erő hatja át. Mindig együtt írjuk a zenéket; csomó esetben én egyedül írok valamit, vagy pedig Alex… és mint ahogy mondtam is korábban, mindig próbálunk valami újat találni, ami inspirál minket. Azt gondolom, hogy az inspiráció a létező legjobb dolog; ez jöhet egy filmből, egy könyvből, ahogy ezt említettem is korábban. Ha valami tényleg magával ragad, akkor tudom, hogy akár teljes dalokat is meg tudok írni, és innentől szabályosan meg tudok őrülni, és napi huszonnégy órában, heti hét napon csak erre gondolok.

Az utolsó kérdés egy igazi Jolly Joker: mit jelent számodra a metal, és mit jelent számodra a zene?
Számomra metal egy életstílus: én napi huszonnégy órában a metalban élek, és ez nem szűnik meg;  ha hazaérek, akkor is ezeket a cuccokat viselem, és nem tudok megváltozni, hogy elmenjek egy diszkóba vagy máshova. Engem napi huszonnégy órában ez tölt ki, és más nem is nagyon érdekel. A zene… a lelkemet igazából a zene vezérli, és a zene számomra a mindenség. Ha unatkozom, ha dühös vagyok, vagy bármi ehhez hasonló történik, tudom, hogy a zene fel fog szabadítani, ezért mondtam, azt hogy a zene maga a lelkem. A metal… a véremben van, ez az életstílusom, ez tesz boldoggá, ezért utazom körbe az egész világot, ezért találkozom különböző kultúrákból jött emberekkel. Ez a legjobb dolog az életemben: a metal, a zenekar; ezek azok a dolgok, amik tényleg jobb emberré tettek, olyan emberre, aki elfogadja a kulturális különbségeket, tisztel más embereket és kultúrákat. Nem azt mondom, hogy mindenkinek metalőrültnek kell lennie – legyél az, ami lenni szeretnél, de számomra a metal az, ami biztonságot ad. Szeretem hallgatni, és még mindig leköt, hogy minden nap metal-t hallgatok; holnap hajnalban, amikor innen elindulunk, felveszem a fejhallgatómat, és valami metal zenét fogok hallgatni, még akkor is, ha hallgathatnék klasszikus vagy bármi egyéb zenét is. A zene az életem, a metal az életstílusom, a lelkem, a vérem.

Köszönöm!

Írta: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/