A Heavy Metal éltetése – Ossian/ Omen/ Ozirisz koncertbeszámoló

Fellépők: Ozirisz, Omen, Ossian

Helyszín: Barba Negra Track, Budapest, Magyarország

Időpont: 2017.09.16.

Képek: Dávid Zsolt, Omen Facebook, Vágány Norbert

Setlist-ek: Omen, Ossian

18814012_1584051154960676_3977210768409003999_n

Azt nem lehet mondani, hogy az időjárás feltétlenül kedvezett volna az összegyűlt rockereknek, de holmi szél, zápor és csattogó villámok nem akadályozhatták meg, hogy egy kis családi banzájra összefusson az Ossian família. No és itt persze több ezres, összetartó családról beszélhetünk! Mindezek mellett pedig ne feledjük, az is az időjárási viszontagságok leküzdése mellett szólt ezen az estén, hogy hazánk legnagyobb heavy metal csapata előtt a szintén e stílusban utazó, legendás Omen– és a koncerteket ritkán adó, melodikus, dallamos hard rocker Ozirisz is föllépet.

No és az én részemről pedig ott volt az, hogy a tavaszi lemezbemutatón bizonyos okok miatt nem tudtam részt venni, így ezt a koncertet már tényleg nem lehetett kihagyni. Annál is inkább, hiszen Budapesten (legalább) egy évig nem fog koncertet adni az Ossian, így aztán velem együtt tényleg rengeteg családtag gyűlt össze szeptember 16.-án a Barba Negra Track küzdőterén.

Az Ozirisz időben egészen pontosan csapott bele a húrokba. Igazán ritkán, csak örömzenélés, vagy felkérés okán adnak koncerteket, így eddig nem fújt össze még minket a szél. Utólag ezt sajnálom is kicsit, hiszen alapvetően angol nyelvű, enyhén szinti-orientált, dallamos rockzenéjük hamar képes volt megfogni, így nem tartom kizártnak, hogy a belépéskor a Hammer Concerts munkatársa által a kezünkbe nyomott Ozirisz cd-k többször is meg fogják járni a lejátszóimat. Még úgy is, hogy viszonylag rövid-, bő fél órás szettjük alatt a számok némi egyhangúságot tükröztek, pedig alapvetően ötletesen összetett dalokról beszélhetünk, ám hangsúlyos track-et, illetve megjegyezhető momentumot nehéz lenne kiemelni. Ha a számok közül nem is, de az összképen azért lehetett találni kapaszkodót. Itt leginkább az énekes Blackey mozgását állítanám szembe a többi tag statikusságával. Míg Blackey egy szám alatt többször is bejárta a színpad két széle közötti távot, addig a többiek leginkább egyhelyben toporogtak, pedig lett volna helyük, minden esetre ez egy enyhe komikusságot kölcsönzött a shownak. Ugyanakkor rohangálás és toporgás ide, vagy oda, az összes tagról sugárzott az, hogy szeretik ezeket a számokat, szeretnek együtt zenélni és az egészet úgy egyszerűen örömből csinálják.

Rövid átszerelési- és sörszünetet követően Nagyfi Laciék kezdték el nyírbálni a húrokat. Láttam már párszor az Oment, de hihetetlen, hogy ennyi alkalom után is meg tudok lepődni azon a hatalmas energián, amit le tudnak küldeni nekünk a színpadról, de én büszkén vállalom, hogy ez az energia képes minden találkozásunkkor magával rántani! Nem mondom, hogy nagyobb dobás voltak, mint a főzenekar, de energiaügyben versenghetnének, az biztos!

Koroknai Árpi karcosan, de tökéletesen dalol, Nagyfi Laci még mindig csak napszemüvegben lát a sötétben, de akárhogy is, a gitárjátéka sajátos és magával ragadó. Kisfi baromi pontosan és döngölősen hozza az alapokat, az új basszerosuk, Mezőfi József megfontoltan brummogtat, a másodgitáros Nagy Máté pedig kellő módon szolgáltatja az alapokat, ráadásul, ha távolról is, de tuti valami rokonságban áll Chris Adler-rel!

 A bandának utoljára 2015-ben jelent meg albuma, a rendkívül beszélő nevű Huszonöt Év, melyről olyan dalok voltak képesek komoly énekeltetésre sarkalni a népet, mint például a Tébolydal vagy a Fáradt ez a hely. Aztán persze az újak mellől a régi klasszikusok sem maradhattak el, ott volt például a Jelek album, melyről ez alkalommal három nótát is előkaptak; a Pokoli éveken túl a Fagyott Világ mellett a Várom a napot is elhangzott, mellyel egyébként koncertjüket is lezárták. Ezek mellett mégis legnagyobb eufóriát talán a kettes Omen albumról ismert Vámpírváros tudta nyújtani. El tudtam volna képzelni, hogy egy-két dal erejéig Kalapács Józsi is dalolhatott volna ezekben a számokban, ha már amúgy is ott volt, bár valószínűleg erre az estére ez a „meglepetés” az Ossian privilégiuma volt, no de nem is baj, reméljük erre lesz még alkalom máskor is.

A Hammer Concerts próbálkozott már sok mindennel, így a Trackes bulikon az Ossian előtt többek között föllépett már a Tales of Evening, a Dorothy vagy a Dalriada, melyeknek én személy szerint legalább ennyire örültem, de ilyen ízlésű közönség előtt eddig a legkiemelkedőbb őrületet ez az előzenekari összeállítás tudta eddig nyújtani.

Egy hosszabb szomjoltó- és átszerelési szünet után végre a fő attrakció, az Ossian is megérkezett! A Heavy Metal születését már lúdbőröztetően együtt zengte a közönség-sereglet, ám ennél nagyobbat is képes volt szólni a megszokott kezdő nóta, A Rock Katonái. No és ez után kezdődött az igazi meglepetés, amire tényleg régóta vártunk! Oké, a szettben benne maradt sok régi klasszikus, „kötelező” darab, de az nem semmi, hogy a ténylegesen lejátszott 23 darab számból 10 számot hallhattunk a 2013-as Tűz Jegyében album óta megjelent lemezek dalaiból, ami azért komoly arány. Reméljük ez a tendencia ténylegesen így fog maradni a jövőben is, hiszen az Ossiannak van olyan közönsége, akik nem csak az elnyűtt, örökké játszott dalokat kedvelik, de a legeldugottabb gyöngyszemeket is képesek lennének eget rengetően együtt énekelni a zenekarral! Nem kell állandóan az örök darabokhoz ragaszkodni, és ezt ezen a koncerten a közönség hangereje méltó módon bizonyította. Mindezek mellett a régebbi korszakokból olyan ritkán játszott számok is előkerültek, mint a Tűzkeresztség I., illetve a Sátán Képében, melyeket tényleg több éve nem hallhattunk. És ráadásul ezek rögtön a koncert kezdetekor egymás után mentek le!

Egyébként a hangzásra, a színpadképre sem lehet panasz, ráadásul a többi tag mellett úgy tűnt, hogy Paksi Endre is jó formájában van; mind a mélyebb, mind a magasabb-, adott esetekben hajlításokkal teli melódiák is megfelelő módon kiéneklésre kerültek. Visszatérve a színpadra, a zenekar a füstgépek mellett konfettiesőt most nem alkalmazott, lézereket, valamint pirotechnikát pedig szintúgy rég láthattunk, ám nem baj, a ledfalat különösen jól alkalmazzák. Most kevésbé láthattunk mozgó videókat, ezen koncerten inkább a montázsokra, kollázsokra fektették a hangsúlyt. Mindezek közül kiemelendő az, melyhez Kalapács Józsiról, valamint Paksi Endréről készült, 1984-es képeket használtak föl. Ez különösen hatásos volt úgy, hogy a két jó barát együtt, karöltve énekelte el ezen kivetített kép alatt -stílusosan- A Barát című számot, egyel korábban pedig a Magányos Angyalt. Nagyon kellemes légkörű epizódja volt ez a vendégeskedés a koncertnek, Józsi hangja egy plusz-, utánozhatatlan egyediséget adott hozzá ezekhez a dalokhoz. Mindazonáltal a 25 éves jubileum óta már sokadik alkalommal vendégeskedik Kalapács Józsi Ossianéknál, épp ezért még ennél is jobban tudott volna elsülni a dolog, ha olyan számokat toltak volna le együtt, amiket Józsi még soha nem énekelt a zenekarral. Márpedig ezeket már mind hallottuk vele korábban.

21894916_1839958042687721_1994610347_o

No de ennyi baj legyen! Cserébe ugyebár rengeteg új számot hallhattunk, mint például az idei albumos Célszemélyt, az Ahol a szürkeség véget ért, a Tűz Jegyében albumos Ezredszert, vagy például a Lélekerő album legkedveltebb és legmélyebb-, Ahányszor látlak című dalát. Mindezek mellett olyan alapvetések is elhangoztak, mint az Acélszív, az Éjféli Lány, a Szenvedély, a Rocker vagyok, vagy a Mire megvirrad. Bár vannak olyan számok, amik mondjuk, hogy elkerülhetetlenek, jó volt tapasztalni, hogy legalább a szokványos számsorrendben történt variálás, mely kicsit fel tudta pezsdíteni a dolgokat.

Ricsi a vadállat tekerései és érzéki szólói mellett az óriási Üzenetet is eljátszotta, mely után Kálózi Gergely kapott egy szólót. Persze oké, mindig kap, de meg is érdemli; hihetetlen, amit a dobokkal művelni tud! Erdélyi Krisztián pedig amellett, hogy levágatta hosszú sörényét (persze nem koncert közben!), precízen pengette a basszus alapokat.

Az egész show az említésre került számok közül a visszatapsolást követően az Ahányszor LátlakMire Megvirrad kombóval zárult. Amellett, hogy egy nagyszerű koncerten vagyunk túl, valahogy az egészet körbevette egy nehezen megfogható zsigeri rutin-szerűség, ennek ellenére tudott robbanni a dolog, de talán nem akkorát, mint az egy ekkora volumenű Ossian koncerttől elvárt lehetett volna. Minden esetre emlékezetes este volt, mely után legalább egy évet kell várnunk a következő budapesti megmozdulásra, ám lesz mit ünnepelnünk; a 20 éves újjáalakulást, a 30 éves Acélszívet és Paksi Endre 60. születésnapját! Addig is számolhatjuk visszafelé a napokat…

(‘Az Igazi Szabadság’ról írt lemezkritikánkat itt olvashatjátok)

Írta: Vágány Norbert