A Havok jött, zenélt, győzött-koncertbeszámoló

Fellépők: Harlott, Cephalic Carnage, Darkest Hour, Havok

Helyszín: Dürer Kert, Room 041

Időpont: 2018. április 10.

Fotók: Bodnár Dávid (David Bodnar Photography)

 

28336948_1714955741876574_4828443065280450649_o

Szerencsére nem gyakori jelenség, ámde előfordul, hogy egy-egy zenekar érkezésére másfél évtizedet kell várni itthon. Az USA-beli Havok azonban ha lehet így fogalmazni, a maximumig húzta a rajongók türelmét, hiszen 2004-es megalakulásuk óta még egyszer sem tették tiszteletüket nálunk, holott az igény erősen meglett volna rá korábban is. A tavalyi év sok tekintetben a meglepetés éve volt fémzene-fronton, a változás szelét pedig úgy tűnik, a Havok is megérezte, hiszen piacra került a Conformicide, aminek komplex összetételével, és egy új iránnyal kacérkodó hangzásával egy pillanat alatt osztották meg a rajongói tábort. Szerencsére annak a bizonyos mérlegnek a nyelve azért mégis inkább a pozitív irányba billent, a végeredményt pedig én is elégedetten konstatáltam, holott azért előttem is világossá váltak a lemez gyengeségei. Ezzel párhuzamosan azonban megint felébredhetett bennünk a remény, hogy a lemez megjelenése után a négyes nem lesz rest turnéra indulni. Az előző évekből következtetve arra gondoltam, Sanchezék nem jönnek Bécsnél közelebb, azonban (szerencsére) tévedtünk, az pedig csak hab volt a tortán, hogy három olyan bandát is magukkal hoznak, akik szintén nem élvezik gyakran a magyar vendégszeretetet…

Az ausztrál Harlott bulijára ugyan masszívan rákészültem, és meglehetősen kíváncsi lettem volna az általuk képviselt zúzdára, a hétköznapi teendők ördöge rendesen a vállunkra ült, így csak késéssel sikerült a tett helyszínére érni, és mire abszolváltuk a bejutást, az ausztrál srácok már az utolsó két számnál tartottak, így csak egy falatnyi ízelítőt kaptunk abból a vegytiszta thrash műfajból, amit ők képviselnek, minden túlmisztifikálás nélkül. Amit elcsíptünk belőlük, azt feszesen darálták, a hangosítás pedig megér az ő esetükben (is) megért egy kalapemelést, tényleg nem lehetett rá panasz. A fiúk tizenkét éve vannak a pályán, ez idő alatt jól beérett a muzsikájuk, minőségi hallgatni valót kaptunk tőlük mind élőben, lemezen meg pláne. Ugyan a találkozásunk alatt csak erősödött bennem a tézis, hogy a műfajban semmi újat nem találtak fel, de manapság ez már komoly kihívás is bármelyik alakulófélben lévő zenekarnak. A bevált elemekből operálnak, azokból viszont teljesen jól.

30581763_1681508741929809_5408099673820889088_o

A Harlott (nekünk túl rövidre szabott) bulija után nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz túl sok időnk fellélegezni, hiszen a merchpult kötelező meglátogatása után már a Cephalic Carnage legénységéhez került a stafétabot, és nem is cicomáztak sokat a kezdéssel, a robosztus frontember, Leonard “Lenzig” Leal szimpatikus beköszönése után azonnal belecsaptak a jóba, minket pedig az első perctől kezdve magával rántott a death metallal vegyített grindcore zúzda. Leonard masszívan, Cannibal Corpse-ot idéző lendülettel hörgött a mikrofonba, a nóták között pedig némi humorral szórakoztatott minket, és többször megjegyezte, hogy örül a találkozásnak. Bő negyven percet kaptak bizonyítani, ebben az időben pedig minden volt, ami csak kellhet egy ilyen fajsúlyú bulihoz. Nekem Steve Goldberg gitáros játéka a show alatt korántsem rossznak, de picit szellősebbnek tűnt, mint vártam, azonban olyan jó buli volt, hogy ezt sem tudom hibapontként a listájukra róni. A buli egyértelműen a buli végén érte el a tetőpontját, amikor is a grindcore jeles képviselői black metalosra festett maszkban toltak egy nótát, a basszeros pedig egy komoly méretű lófejet öltött magára. Ezzel a végletekig komolytalanná vált a performansz megjelenése, azonban senki nem vette rossz néven, sőt, sokkal inkább üde színfoltot avanzsáltak az estébe, hozzájuk, és a zenéjükhöz pedig jól bele is illett. Szívesen bólogattam volna még az urak zenéjére kicsit tovább, azonban minden jónak vége szakad egyszer, hát még a koncerteknek, de cseppet sem bántam, hiszen gyors átszerelés után vette kezdetét a Darkest Hour bulija.

30572237_1681509618596388_6721781233086365696_o

Az amerikai Darkest Hourba minden bizalmam belehelyeztem, és emiatt gondolatban magasra is tettem a mércét, arra matekozva, képesek lesznek-e megugrani. Ezen az estén egyébként ők voltak az egyetlen banda, akikkel már az útjaink korábban keresztezték egymást, és akkor kirobbanó formában találkoztam a metalcore-os fazonokkal, éppen ezért fűztem hozzájuk komoly reményeket. Minimális időbeli csúszással ugyan, de hirtelen elsötétedett a terem, a Darkest Hour legénységének sziluettje pedig megjelent a színpadon, nem sokkal később pedig a fülünk is megkapta az első adag orgazmust, amihez nagyban hozzájárult a továbbra is példaértékű hangosítás. Ezek után mondja valaki, hogy a Room 041-et nem lehet jól hangosítani…

darkest

A közel egy órás műsoridőre összeválogatott szettlista azért egyfajta jól átgondolt tudatosságot sejtetett magában, optimális arányban voltak jelen a különböző érák nótái, kicsit pedig bele is kóstolhattunk az új lemezbe is. Bár nem a legerősebb anyaguk lett a tavalyi, azért bőven van benne potenciál, én személy szerint már a második hallgatásra a szívembe zártam John Henryék újabb munkáját. Apropó, John Henry remek formát statuált az este folyamán, kimagasló kondiban, és erőben volt, de természetesen ezen pozitív jelzők után sejthetjük, hogy a hangja sem hagyott kivetnivalót maga után. Alapból is kedveltem lemezen a metalcore-os orgánumot, élőben pedig ha úgy tetszik, sokkal jobban át is jött. A csapat zenészeinek soraiban azért komoly változás érhető tetten, hiszen mára  John, és Mike Schleibaum maradtak az egyetlenek, aki a kezdetektől a Darkest Hour kötelékeiben állnak a színpadon, azonban ez az élményből mit sem von le, hiszen az itt és most bebizonyosodott, hogy az új társak is egytől-egyig vérprofi muzsikusok. A meglepetés nóta a Dead Kennedy’s Nazi Punks Fuck Off-ja volt, aminek hatására abban a pillanatban végleg elszabadultak a “indulatok”, és a felesleges energiák.

30688223_1681508838596466_5464917087510069248_o

Ezek után egy pillanatig sem lehetett kérdéses, hogy a fiúk megugrották-e a saját mércémet, sőt, jócskán túllőttek a kitűzött célon, minden tekintetben. Hatalmas nagy respekt a srácoknak, akik ugyan megígérték, hogy nemsokára lesz viszontlátás, de ha ez nem valósul meg, akkor ezek után hajlandó leszek kicsit utánuk is menni egy koncert erejéig.

Rendben, a Darkest Hour bulija felmosta szinte az egész helyszínt, mégsem várhattunk sokat, mire elmúlik az általuk okozott libabőr, hiszen az est főfogásaként szolgáló Havok is hamarosan hódításba kezdett. Nem gondolnám, hogy unalmas lett volna a zenekar élete az elmúlt időszakban, hiszen a Havok tagságában is történtek átalakulások, talán egyedül David Sanchez tartotta magát stabilan a frontember poszthoz. Csak erőtlen tippelgetésbe tudok bocsátkozni mi vezethetett ehhez a jelentős mozgolódáshoz a zenekaron belül, de végeredményben az új felállás így is totál ütőképes.

A bevonulás után már robbantottak is a Hang ’em High nótával, a Conformicide-ről. Már az első fél percben megnyugodtam, hogy jó formában van a csapat, főleg Nick Schendzielos basszerosban dolgozott rendesen a belső motor, ugyanis ugrált a színpadon, felállt a hangládára, onnan pumpálta a közönséget, mindezt egy zöld ledekkel kicsinosított basszerral a nyakában. Valahol sejtettem, hogy nem egy vérszegény produkciót fogunk látni, hiszen viszonylag korai állomás voltunk, és még bőven a turné elején tartanak, van energia.

30572073_1681508315263185_3970808135437778944_o

Az ő esetükben is jól felépített műsort toltak az arcba, én pedig elkönyveltem magamban, hogy a Conformicide tételei azért mégiscsak nagyobbat ütnek vizuális élménnyel (is) megspékelve, mint lemezen, és igaz, hogy így nem annyira steril, még illik is hozzájuk. A Time is Up lemez is erősen előkerült a műsorban, jó nótákat emeltek be róla, amelyeknek már azért volt ideje befészkelni magukat a rajongók tudatába, igaz, erre volt is jó pár évük. A műsoridő picivel több, mint egy órára rúgott, azonban most hatványozottan igaz volt, hogy nem a hosszúság a fontos, hanem a tartalom, hiszen ezt az időt úgy kihasználták, hogy akiben hiányérzet van utánuk, akkor ő valószínűleg nem is volt igazán ott. Úgy látszik, a feldolgozás iránti szeretet náluk is megjelent, ugyanis a műsör közepén a srácok az AC/DC klasszikus TNT nótájával mozgatták meg a nyakizmokat, majd nem sokkal később egy From to Cradle to Grave-Intention to Deceive párossal búcsúztak el a színpadtól.

30582085_1681508685263148_2110651430103678976_o

Ahogy szokták mondani, egy újszülöttnek minden vicc új, a hazai közönség pedig valahogy pont így lehetett a fiúkkal. Különösebb elvárásom nem volt, mint ahogy első hazai buli révén összehasonlítási alapom sem, így csak a látottakra-hallottakra tudok támaszkodni, ami viszont brutálisan nagyot ütött. Ezek után biztos vagyok benne, hogy az amerikai kollégák sem indultak tovább csalódottan, és ha így van, akkor teljes joggal bízhatunk abban, hogy a következő találkozásra nem kell újabb másfél évtizedet várni. Valami azt súgja, hogy nemsokára újra viszont láthatjuk őket akár egy klubbuli, vagy fesztivál keretein belül…

Ezúton is köszönjük a segítséget a PHOENIX MUSIC-nak!

Írta: Tancsik Mátyás

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/