A goblinok a Szaturnuszról származnak? Rings of Saturn és Nekrogoblikon beszámoló

 

“Lesz Nekrogoblikon a Dürerben!” A hír, amire évek óta vártam, de nem is tudtam, hogy ennyire…

… amíg tényleg szembe nem jött a turnét bejelentő plakát posztja. Igazi érzelmi hullámvasútra ültettek a Rings of Saturn-nal együtt turnézó srácok. Izgalom, öröm, szabadságkérelmek villámgyors átértékelése, vidámság, “mi van, ha nem lesz jegy”-szindrómás pánik, nehézlégzés, aztán megint öröm, mert volt jegy. Az elmúlt másfél hónapban szisztematikusan készítettem fel a bennem lakó koboldot, hogy huszadikán este bizony táncmulatság és zabálás lesz!

A banda munkásságát a 2011-ben megjelent Stench album óta követem aktívan nyomon, de a korábbi lemezek is óriási kedvenceimmé váltak a groteszk humoruk, remek zenei megoldásaik és hangulatuk miatt. Régóta éhezett hát az a bizonyos belső goblin arra, hogy kezet rázhasson John Goblikonnal, a csapat ikonikus figurájával.

Az este hangulatát a Harbinger (UK) kezdte először lefektetni. A tech-metalt és a régisulis deathmetalt egymással remekül vegyítő londoni srácok nagyon hamar megtalálták a hangot az akkor már szép számban szállingózó közönséggel. Egyszerre volt nosztalgikus érzés hallgatni őket, ugyanakkor annyira technikás volt a dob és a gitárjáték, hogy nagyon erősen éreztem benne az újdonság, frissesség varázsát is. Már náluk éreztem, hogy jó esténk lesz.

Mivel a jó alapot zömíteni is szokás, a Left to the Wolves (USA) folytatta a döngöléssel. A magukat csak Kentucky-metal bandának tituláló csapat azért szerencsére nem volt ennyire egyszerű, hacsak ezalatt nem a deathmetalt értik, amit csipetnyi black atmoszféra és egy evőkanál metalcore is fűszerez. A végeredmény nagyon jól szólt, bár az is sokat nyomott a latba számomra, hogy kilóra megvesznek az olyan bandák, ahol két vokalista van. Ez a felállás jelen esetben is működött, de még hogy!

A szóban forgó hangulati alapot a Mental Cruelty simította végül tökéletesre, ami a brutal slam/deathcore hatására beton keménységű lett. Volt minden, kegyetlen világvége hangulat, gyilkos gitártémák és természetesen a kötelező „BREE BREE BREEEE” életérzés is szabadon száguldott át rajtunk, hála a német srácoknak. A műsoruk vége felé közeledve már stabilan éreztem, hogy felkészültem egy kiadós koboldkodásra. Mindhárom banda remek bulit csapott, egyik produkció alatt sem éreztem azt, amit már megannyi bulin megannyi bandával, hogy túleshetnénk már rajta. Nem, itt minden a helyén volt, és pontosan úgy működött, ahogy működnie kellett. Az előzenekarok által előkészített atmoszféra kész volt, jelen volt, harapni lehetett, és valami brutálisan jól volt olajozva egész.

Ebbe a légkörbe érkezett páros lábbal a Nekrogoblikon, akik a Dressed as Goblins c. dallal nagyon erős rajtot vettek. A tömeg úgy itta, mint egy korty jéghideg sarat. A hangosítás, ahogy az előzenekarok esetében is, remek volt, szóval a technikai dolgokra nincs panaszom, az pedig hogy John Goblikon berohant a színpadra és elkezdte tenni a dolgát, valami eszméletlen fordulatszámra tette a show-t az első perctől fogva.

Második harapásnak a Row c. dalt szánták, ami szintén nagyon jól szólt élőben. A Welcome to Bonkers albumról való, ahogyan a Dressed as Goblins is, ezt azért emelném ki, mert nekem külön tetszett, hogy az albumborítón is domináló rózsaszín és világoszöld színekkel volt megvilágítva a banda, rengeteget adott a hangulathoz.

A No One Survives igazi mérföldkő a banda életében, a Stench album egyik zászlóshajója. Abszolút közönségkedvenc, így  ez volt a harmadik fogás. Mindenki kedvenc maszkos hype-figurája (bocs, Eddie) itt is kitett magáért, a színpadi jelenléte, az energiája leírhatatlan. Majdnem úgy bekattant, mint a dalhoz forgatott videóklipben, ami nem kis szó.

Egy korty savanyú, csatornaszagú, de kellemesen dallamos The Many Faces of Dr. Hubert Malbec segített leöblíteni a nagy falat retrósokkot, bár az adrenalinszint maradt a helyén. Ez a szám is hozta ugyanis az eddigi szintet az őrült szólókkal és a bárhangulatot idéző témákkal.

Következett durván másfél lélegzetvételnyi szünet, pont arra volt elég, hogy megnézzem élek-e még, amikor megszólalt a Dragons elejéről a szinti intro. Nincs kegyelem, erre megint tisztességesen meg kellett őrülni. Örültem, hogy ezt a dalt is megkapjuk a Bonkersről, mert nagyon jó anyagról beszélünk, kifejezetten jól szólnak élőben.

Hogy mégse legyen egyfajta megkésett lemezbemutató feelingje a bulinak, robbant a We Need a Gimmick. Újabb mocskos nóta, húsos falat tele kukaccal, úgy örültünk neki mintha még csak most kezdődött volna a buli. Senkin sem láttam a jóllakottság jeleit, faltuk a Gimmicket is, pláne, hogy John Goblikon itt sem bírt magával.

A Skin Thief is csípett rendesen, de nagyon jól esett, pont kellemesen fájt ekkorra már mindenem. Bevallom, ekkor tudatosult bennem, mennyire alulértékeltem ezt a nótát eddig.

A következő tétel a The Magic Spider volt, a szám, aminek hallatán körülöttem mindenki csillogó szemekkel nézett össze a mellette állóval. A maga módján aranyos nóta, teljesen jogos választás volt részükről. Úgymond előbb kaptuk a desszertet egy körrel, ugyanis az utolsó húzásuk a Powercore volt, ami tagadhatatlanul a legzsírosabb szelet, amit csak dobhattak nekünk. Annyira energetikusan, mégis kellőképp gonoszul játszották, hogy tényleg azt éreztem, vastagon meg volt kenve a kenyér mindkét oldala.

Igazi Nekrogoblikon lakoma volt, és bár ott volt utána a szemekben a csillapíthatatlan éhség, beletörődtünk, hogy a shownak vége. A színpadi részének legalábbis, mert a merch standhoz érve lehetőségünk volt aláírást zsebelni és fotózkodni a tagokkal, még John Goblikonnal is, ez tette fel igazán a cseresznyét az este habjára.

Na de még hátra volt a Rings of Saturn. Szerintem nem sok kétség fűződik ahhoz, hogy ők volnának a deathcore koronázatlan (még) királyai. Gyilkos breakdownok és őrült tempójú riffek jellemzték az egész koncertet. Nem is csoda, hogy teljesen megőrölt a közönség, hiszen még a leghátsó sorokban is lehetett látni lökdösődő emberkéket. Igaz, nem is volt idő túl sok pihenésre, mert megállás nélkül darálták a dalokat, szerencsére nagyrészt a 17’es albumról, az Ultu Ulla-ról. Nem mondom, hogy a kedvenceim közé tartozott a RoS, de abban biztos vagyok, hogy ez a fajta űr témájú brutalitás nagyon bejött élőben. Mindenkinek csak ajánlani tudom, egy próbát mindenképp megér, mert ha hozzászokik az ember szervezete, akkor kifejezetten jó élményben lehet része mind koncerten, mind otthon hallgatva.

Külön köszönet a Phoenix Music-nak, hogy összehozta ezt a bulit, és a Dürer kertnek a helyszínért.

Írta: KF, Dani
Képek: Dani

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/