fbpx

A Dürer Kertben járt a Hardline…

Az amerikai Hardline formációnál aligha jegyezhetünk a hard rock történelemben hányatottabb sorsú, alulmaradtabb zenekart, holott aki nagyjából képben van a nyolcvanas, de főleg kilencvenes évek hard rock muzsikájával, bizonyára elhúzott már előtte párszor a zenekar neve. Szögezzük persze le az elején, szó nincs arról, hogy csapnivaló munkát tettek volna le az asztalra, és ezt érezvén szélnek eresztették magukat, csupán időzítésből finoman szólva sem tudtak jelesre vizsgázni, és akkor törtek be a piacra, amikor már a zenei világban már javában más szelek fújtak, ezáltal csappant a népszerűség, és az ázsió. Mit volt mit tenni, sokáig mellékvágányra is állították magukat, majd idén “Life” címet viselő nagylemezükkel ismét robbantottak a köztudatban. Senki ízlésével nem tisztem vitába szállni, a magam álláspontja talán csak annyi, hogy nem túlzok, ha azt mondom, nagyon messze nem a legerősebb lemezt sikerült az asztalra tenni, inkább csak egy kötelező témafelvonultatás született, ezerszer, és még ugyanannyiszor eljátszott, fiók mélyéről leporolt riffekkel, ami az első lemezekhez, és slágerekhez viszonyítva, hát…mindenkire rábízom a továbbgondolást. Na de most már ráparancsolok magamra, elég a kesergésből, és a negativitások felsorolásából, hiszen alaposan kiböjtöltünk már egy Hardline bulit, ami az év végére be is esett a Dürer Kertbe. Ez ám a lehetőség, és az élmény! Mit volt mit tenni, félretettük a fanyalgást hogy “már megint hétköznap”, és a Dürerbe indultunk…

Villámgyors beengedés, csupán egy tucat lézengő ember fogadott bennünket a megérkezéskor, ám időnk éppen csak egy gyors folyadékpótlásra jutott, hiszen az estet nyitó Black Tiger a meghirdetett idő előtt belekezdett a jóba, ráadásul a dobos jelzésképpen akkorát ütött a pergőre, hogy bizony szó szerint összerezdültünk a váratlan, ám gyors kezdéstől. Ha azt mondom, hogy ismeretlen csapat voltak számomra, akkor semmivel nem lövök mellé, tényleg ismeretlen tényező volt a csehországi négyes, ám annál szimpatikusabban röffentették be az estét kellemes, erősen hard rock ízű muzsikájukkal. Semmi különösebb, minden mozzanatát hallhattuk már ennek az irányzatnak, messze nem törtek új utat ebben a rendszerben, viszont nem szegte kedvüket a csekély létszám, ezer wattos mosollyal az arcukon tolták a kötelezőt. A frontember ha nem is a legtökéletesebb, de erős torokkal lökte a szöveget, a beleélés pedig mindenki felől maximális volt, mindezt olyan kitűnő hangzás mellett, amit előzenekarnál ritkán tapasztalok. Tudjuk tudjuk, hálátlan feladat az előzenekar szerep, de ők látszólag kiválóan érezték magukat. Bár szinte elvesztek még a Dürer színpadon is, zeneileg szépen megállták a helyüket, és szívóerőként hatottak a közönségre, hiszen nagyon lassan, de biztosan elindult a színpad felé az akkor még tényleg csak maroknyi ember. A buli mindösszesen talán ha fél óra-negyven percre rúgott, de hátha a távolabbi jövőben vetődnek erre…

Kellemes meglepetés volt, hogy látszólag minden olajozottan, és gyorsan történt az este folyamán, így a matinét a Vice folytatta, ám a kiírt kezdés előtt már majdnem 10 perccel a húrok közé csaptak, jóval erősebb, metalosabb produkcióval emelve az este színvonalát. Bevallom, mind idáig ők is az ismeretlen kategória részesei voltak, de csak egészen idáig, ráadásul igen megnyerő, velős produkciót kaptunk tőlük 11 szám keretén belül. A müncheni srácok minden tőlük telhetőt megtettek, be is vetették magukat, elemi erővel robbantak be a színpadra, és egészen a 11. szám végéig fokozták a kedélyeket. Leginkább a frontember volt a húzóerő, ide oda rohangált a gitárosok közt, és jól kommunikált, valamint vonzotta be a buliba az első sorokban álló egyéneket, némi jó humorral is megspékelve a számok közti átvezetést. Mind riffek, mind énektémák tekintetében egy sokkal inkább összeszokottabb, kitaposottabb, pláne sokkal metalosabb csapatnak tűnnek, akik egyébként a késői nyolcvanas évek világát öltöztetik újabb köntösbe, teszik a kor embere számára is valamivel emészthetőbbé, korszerűvé. A hangszerek remekül dörögtek (én a basszus oldalán álltam, ami szintén szép mélyen, egyenletesen bőgött), a szólógitáros pedig hatalmas beleéléssel, és annál kerekebb témákat vonultatott fel sorban. Egyértelmű, hogy a két előzenekar közül abszolút ők voltak az ütőképesebbek, a közönséget is sokkal jobban megszólították, és csak úgy áradt a színpadról a pozitív energia. Őket szeretném még látni a jövőben önállóan is, várom a jövőt velük kapcsolatosan…

Két szuper bemelegítés, ezután pedig már igazán ki voltunk éhezve arra, amiért valójában mindannyian jöttünk, a várakozást pedig a némi késés sem könnyítette meg, ami megelőzte a Hardline buliját. Talán előtte sokan elkiabáltuk, hogy minden olyan korán kezdődik, ugyebár…

Nos, a késést tudjuk be némi energiagyűjtésnek (bár azt hiszem, erre sincs amúgy sem esemmi szükségük), és néhány perc múlva már azon kaptuk magunkat, hogy valóban ők vannak a színpadon, és már szólnak is kiváló minőségben, valóban, minden hangszer, és ének a helyén volt. Johnny Gioeli valóban egy gránát, amiből koncert előtti kihúzzák a csapszeget, iszonyú intenzitással, teli torokból énekelt, de mindez bárkiről elmondható lenne, ha nem társulna hozzá akkora energialöket, mint hozzá. Ha valakiről, hát róla elmondható, hogy valóban él a színpadon, komolyan mondom, már-már kerestem egy-egy negatív pillanatot, de igen hamar bebizonyosodott, hogy lehetetlen feladat. A friss alakulás egyébként abszolút működőképes, és nem érdemes összehasonlításokba bocsátkozni mi volt évtizedekkel ezelőtt, hiszen a jelen legalább ugyanannyira érdekes, és erős. Anna Portalupi basszeros egy iszonyú pozitív személyiség, széles mosollyal pengette végig az utolsó számig a bulit, csakúgy, mint mindenki, ráadásul egészen nyilvánvaló, hogy nem csak zenésztársak, hanem barátok is. Nem lehetett nem észrevenni azokat az apró egymás közötti jelzéseket közöttük, amik erről árulkodtak, ráadásul zeneileg is teljesen egyben, kerek sounddal szóltak, valóban megsüvegelendő teljesítmény.

Gioeli monologizálása a számok között itt-ott már néha-néha igen hosszúra, és talán picit feleslegesre is nyúlt, de ő már csak ilyen karakter, nézzük el neki. Mindezt kompenzálták a kiváló setlistával, ahol azontúl, hogy az új lemez nótái voltak terítéken (hozzáteszem, nem túlnyomóan erre épült a koncepció), természetesen a régi klasszikusokat is előszedték, vagy csapták terítékre, enélkül talán elképzelhetetlen is lenne bármelyik Hardline buli…

Sokat tippelgettem, vajon 2019-ben hány embert mozgat még meg a csapat, azt azért gyanítottam, hogy telt házra nem kell számítani, de a pár száz fő jelenléte reális célnak tűnt. Nagyjából bejött a számítás, talán 2-300 fő bólogatott a nótákra, mindenesetre egy pillanatig sem lehetett rajtuk látni, hogy az amúgy nagyobb közönséghez szokott csapat megtorpant volna a csekélyebb létszám láttán.

Mit is lehetne mondani az ötös végtelenségig fényezésén kívül? Ugyan az utolsó lemezüknek a mai napig nem sikerült beérnie sem szövegvilágban, sem zeneileg, még ezt is megbocsátottam nekik tegnap este, annyira belevaló estét kreáltak nekünk. Ha lemezen már annyira nem is lök nagyot, élőben még mindig hibátlanul, itt-ott ugyan cserélve, de működik a gépezet, őket elnézve pedig még sokáig is fog. Nem mondom hogy nem, azt sem hogy jót tett a kényszerpihenő, mindenesetre a Hardline újra aktív, és a második fénykorát éli. Nem akarok jósolgatni, látjuk e még őket a közelebbi jövőben itthon, vagy az újabb találkozást is alaposan ki kell várni, de bízom az előbbiben…