Idén végre újra megrendezésre került a Fekete Zaj, melyet természetesen mi sem hagyhattunk ki. A fesztivál fellépői a legkülönfélébb zenei stílusokban alkotnak, a Zaj pedig összefogta őket, hogy a zenére éhes rajongókat kielégítse. Rengetegféle szubkultúra képviseltette magát a három nap alatt, a különleges atmoszférájú fesztivál pedig éppen ezáltal vált ilyen sokszínűvé.
Péntek – Metal, noise, barokk és pszichedelia
Noha több előadó is érdekelt volna bennünket az első nap fellépői közül, civil elfoglaltságaink miatt sajnos csak fél tízre sikerült megérkeznünk a sástói Mátra Kempingbe. A tábor egyébként a Kékestetőre vezető főútvonal mellett található, egyik oldalán erdővel, a másikon pedig az ország legmagasabban fekvő tavával. Tökéletes helyszín egy olyan jellegű fesztiválhoz, mint amilyen a Fekete Zaj, feltételezhetően nem véletlenül rendezik itt a fesztivált már a kezdetek óta.
Bánatunkra szétnézni nem nagyon tudtunk, lévén, hogy a Nap már messze a horizont alatt járt, egy gyors sátorállítás után tehát mi is beálltunk a Fanyűvő színpad elé, ahol az Igorrr már játszott.
Bevallom, hogy a francia zenekarnak csak a legutóbbi, Savage Sinusoid című albumát ismerem teljes egészében, a korábbi lemezeiket csak részletekben hallottam, mégis szinte az összes szerzeményük elnyerte a tetszésemet. Az új albumuk otthoni meghallgatásakor a dob kissé művinek tűnt, később viszont kiderült, hogy az albumra az elektronikus effekteken kívül mindent az adott hangszeren játszottak fel, a koncertre azonban ez sajnos nem volt igaz. A férfi-és női éneken, valamint a dobokon kívül minden felvételről szólt, pedig egy gitár vagy egy basszusgitár igazán elfért volna, a sampleres Gautier-nek pedig még így is maradt volna feladata. A Cheval harmonikás része és az egy-két dalban felbukkanó kósza hegedűdallamok nem is feltétlenül igényeltek volna külön zenészt, ennek ellenére én mégis úgy gondolom, hogy túl sok feladat hárult Gautier-re.
A koncert maga egyébként kiváló volt, Laure és Laurent ének terén kihozták magukból a maximumot, a produkció tökéletesen, stúdióminőségben szólalt meg. Laure ráadásul nem csupán a hangjával hívta fel magára a figyelmet, hanem színpadi mozgásával is. A setlist gerincét az új album adta, a többi dal vegyesen volt a korábbi kiadványokról összeválogatva.
A koncertet egy technikai gikszer sajnos félbeszakította, az ieuD vége felé ugyanis a színpad és a hangosítás áramellátása szórakozni kezdett, a probléma megoldódása után a zenekar pedig kénytelen volt átugrani pár dalt. Összességében viszont hatalmas élmény volt, köszönjük a zenekarnak!
Az Igorrr koncertje után egy-egy korsó Mátrai Jeti elfogyasztása mellett döntöttünk, majd átbaktattunk a fesztivál legkisebb színpadához. Az Oszálykirándulás színpadon a Rats Kill Bats nevű kvartett állt, melyet kolléga az NDK-s punk jelzővel illetett. Az igazat megvallva a csapatot nem lehet műfaji keretek közé szorítani, hiszen zenéjükben többféle hatás és stílus is keveredik. Kiabálós női ének, hol pszichedelikus rockra, hol post-punkra hajazó riffek, összességében pedig egy hisztérikus hatás.
A Rats Kill Bats után az igen eredeti nevű Padkarosda következett. A trió viszonylag sokáig hangolt, mely idő alatt egy egészen komoly kis tömeg gyűlt össze a színpad előtt. A Padkarosdán már kívülről is látszott, hogy több lábon áll, mely a punk, az alternatív rock, és pszichedelikus hatások furcsa egyvelegéből álló zenéjüket hallva be is igazolódott (ezt egy néha megszólaló szintis prüntyögés tette abszurdabbá). Az énekes hangja pedig feltette a pontot az i-re, emberünk ugyanis egy igazán különleges hanggal van megáldva, ami a Padkarosda muzsikájához tökéletesen illett. Gitárjának hangja is több volt, mint különleges, a pszichedelikus ízt főként ő adta hozzá az összképhez. A dalszövegek viszont a klasszikus punk iskolát követték, megjelentek a szocreál köntösbe bújtatott egyéni-és társadalmi problémák, a kudarc, valamint a pusztulás. Eddig nem ismertem a csapatot, a későbbiekben azonban biztos, hogy utánuk nézek.
Eközben a Fanyűvő színpad felől már csalogatott bennünket a gyors lábdob és a súlyos basszus, amikor viszont odaértünk, a zene leginkább egy szintetizátoros popdalra emlékeztetett. A Gustave Tiger állt a színpadon, az öttagú brigád pedig mindent megtett azért, hogy a hallgatóságot félrevezesse – természetesen jó értelemben. Gitárosuk néha már-már black metalba hajló riffeket játszott, de csupán azért, hogy a következő dalban egy countrys gitárdallamot ajándékozzon a hallgatóságnak. A Rats Kill Batshez hasonlóan itt is női éneket hallhattunk, melyhez egy olyan gyors és agresszív dob társult, ami azt a benyomást keltette, mintha a dobos egy másik zenekarban játszana párhuzamosan a Gustave Tigerrel. A közönségre gyakorolt benyomás igazán különleges volt, meg kell hagyni.
Utunk visszavezetett az Osztálykirándulás színpadhoz, az első nap utolsó koncertjéhez. A több, mint tíz éve létező Entrópia Architektúra ütőse, Walch Márton légvédelmi szirénával hívta a színpad elé a Fekete Zaj látogatóit (valamint a keményvonalas Akela-fanokat). Maga a színpadkép engem az industrial zenében utazó Vatafaka együttesre emlékeztetett, a közös pont pedig a felállított vasállvány, illetve az arra rögzített lógó fémtárgyak voltak, melyeken Márton folyamatosan ütötte a ritmust. A különleges hanghatásokat azonban nem csak ő szolgáltatta, Kósa Csaba ugyanis saját hangját (mely tisztán és hörögve egyaránt hallható volt) laptoppal és megafonnal is torzította, a gitár, a basszusgitár és a dob pedig a háttérből szólaltak meg, egyfajta alapzenét, alaphangulatot adva. Az Entrópia Architektúra zenéje igazán egyedi, az Igorrr tagjai is megigézve figyelték, ami a színpadon folyt. Volt részünk torokénekben, mantrában, „sima” torzított énekben, Márton háttérvokálja pedig tökéletesen kiegészítette Csaba énekét, aki egyfajta porondmesterként irányította a szertartásra emlékeztető koncertet. A műfaji besorolás megint csak nehézkes, voltak pillanatok, amikor industrial black metalként jellemeztem volna a kvintett zenéjét, máskor viszont inkább a noise vagy egyszerűen az industrial jelzők állták volna meg jobban a helyüket. Ami viszont biztos, hogy érdemes odafigyelni rájuk.
Dacára annak, hogy viszonylag későn érkeztünk, az első nap is elég eseménydúsan telt, úgyhogy kíváncsian álltunk a hátralévő napok elébe.
Szombat – „Hun világ, akarom!”
A Fekete Zaj második napját terepszemlével indítottuk – tekintettel arra, hogy előző este napnyugta után érkeztünk. Volt már szerencsém Sástón járni, a Mátra Kemping területére viszont az idei Zaj előtt még sosem tettem be a lábamat. A fesztivál helyszíne nagyon rendben volt tartva, ráadásul elég tágas is volt. Aki nem bérelt faházakat, az is kényelmesen fel tudta verni a sátrát az erre kijelölt helyeken, melyekből az idő előre haladtával egyre több fogyott.
Délután a tó mellett sétálva hallhattuk a Tóparti Akusztik program aznapi fellépőjét, a Kalderát, mely kellemes hangulatot adott a röpke természetjáráshoz. Visszatérve a fesztivál területére, beálltunk a büfésátor előtti sorba, közben pedig az Irrational Ortodox Noise koncertjének végét figyeltük. Őszintén szólva nem igazán nyerte el a tetszésemet a hazai electro csapat. Mint megtudtam, önmaguk meghatározására a romanticbiodark és a tribal-electro jelzőket szokták használni, ami nem igazán az én kenyerem. Feltételezem, hogy ez a tribal-vonal az ősi, törzsi ösztönöket kívánja előhozni a hallgatóból, nálam azonban ezt a hatást közel sem sikerült elérni. Sok zene képes erre, de ez a fajta elektronikus zene egyáltalán nem.
Eközben elkészült a pljeskavicám, mely megérte az 1500 forintos árat, nagyjából sikerült jóllaknom vele (apropó, a kolléga sem panaszkodott a barbeque-s burritojára). A többféle húsos étel mind egységáron volt, de a vegánoknak sem kellett éhen halniuk, ők 1200-ért tölthették meg gyomrukat. A fesztivál gasztro-részének egyetlen hibája a logisztikában rejlett, sokszor volt ugyanis, hogy a sátor előtti hosszú sor alig-alig haladt. A nyitva tartás sem volt a legkedvezőbb, az este vége felé már bezárt a fesztiválkonyha, úgyhogy aki az utolsó koncertek után főtt ételt akart enni, annak nem volt rá lehetősége.
Még javában falatoztunk, amikor a brit-svéd Crippled Black Phoenix megkezdte koncertjét a Fanyűvő színpadon. Talán már mondanom sem kell, hogy a műfaji beskatulyázás a CBP-nél sem működik, talán akkor vagyunk legközelebb a valósághoz, ha a progresszív-, illetve post-rock jelzőket használjuk. Nem volt rossz a koncertjük, de a produkció velejét náluk sem sikerült megtalálnom. A koncert végére azonban tartogattak egy meglepetést is, az utolsó dalt ugyanis azzal a két magyar énekessel – név szerint Jakab Zoltánnal és Makó Dáviddal – adták elő, akik az új albumukon szereplő VHK-feldolgozáson énekelnek.
A következő koncert egyébként éppen a Vágtázó Halottkémeké volt, melyet talán a leginkább vártam a fesztivál összes koncertje közül. Eddig egyszer láttam őket élőben, az akkori performansz pedig hatalmas hatással volt rám. A VHK azok közé a zenekarok közé tartozik, melyek teljes mértékben képesek arra, hogy felélesszék a bennem élő ősi ösztönöket, ezzel pedig a közönségük nagyja is biztosan így van.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Grandpierre Attila és zenekara a fesztivál legenergikusabb koncertjét adták. A másfélórás koncert kimondottan tartalmas volt, elhangzott a pörgős Ki vele az istenért! és a Botrányos probléma, a ténylegesen a lélek mélyére hatoló Mi történt?, a Nincs más megoldás, és még megannyi más dal. A zenekar a legutóbbi EP-ről is játszott, a setlist pedig igazán sokszínűvé vált ezáltal. A közönség szinte már az első hangnál táncra perdült, az eksztázist a színpadkép pedig csak tovább fokozta. Vörösen izzó szemű szarvaskoponya, samanisztikus rajzokkal díszített molinó, testfestés – a szokásos múltba repítő VHK-látványvilág.
A koncert tetőpontja a Hunok csatája című klasszikus szerzemény volt, melynek előadása során a Crippled Black Phoenix három tagja, valamint a fentebb említett két magyar vendégénekes is csatlakozott a zenekarhoz. Az így 12 fősre duzzadt VHK hihetetlen erővel szólalt meg, ezt az erőt pedig a jelenlévők is érzékelték.
A lelki feltöltődés után az Osztálykirándulás színpadhoz sétáltunk, hogy megnézzük az Agregator koncertjét. A fiúk a húrok közé egy jó negyedórával később csaptak, mint kellett volna – valószínűleg a VHK koncertje miatt –, ez azonban jó is volt, hiszen így mi is odaértünk a koncert kezdetére. A zenekar kicsivel több, mint egy órát játszott, ez alatt az idő alatt pedig az egész életművükből játszottak ezt-azt. Az olyan már-már slágernek titulálható dalok természetesen nem maradhattak el, mint a Hol a senki jár, illetve a Mint tűz és jég. A magyar nyelven megszólaló dekadens szövegek sajátos ízt adtak a gótikus hatásokat is magába foglaló dallamos death metal muzsikának, melyet Mikus Tamás éneke mellett Loderer László basszusgitáros háttérvokálja tett színesebbé sötétebbé.
A koncert végeztével visszatértünk a Lúdvérc színpadhoz, ahol elcsíphettük Anna von Hausswolff koncertjének utolsó dalát. A svéd énekesnő a közönség sorai között sétált, igazán családias hangulatot adva ezzel a fellépésének. A szóban forgó dal a Gösta címet viseli, és hivatalosan még nem látott napvilágot.
Anna koncertje után a Dope Calypso következett, melyet javarészt kintről, a tópartról hallgattunk. A Budapesten székelő zenekar basszusgitáros nélkül működik, ám az nem is hiányzott a trió muzsikájából. A fiúk zenéje az alternatív rock, a garage punk és az indie határterületén mozgott, ez a laza ötvözet pedig tökéletes aláfestése volt a tóparti sörözésnek.
Nem sokkal a Dope Calypso végeztével színpadra állt a Képzelt Város. A post-rock, esetleg a post-metal jelzők nagyjából le is fedik a kvintett zenéjét, fontos viszont kiemelni a szintetizátort és a csellót (utóbbi igen központi szerepet kapott – hangszerként és látványelemként egyaránt). A csapat zenéje kicsit talán túlságosan is elszállós volt az ízlésemnek, a lágy fényekben úszó színpadról hömpölygő hangáradat a nagyjából egy órás időtartam alatt azonban mégis kellemes élményként maradt meg. Sokkal több játékidő esetén viszont nem biztos, hogy végigálltam volna az együttes koncertjét.
Vasárnap – „Rozsdás erdő mélyén fekszem, magány-szőtte csönd a leplem”
Miután a napfény kicsalogatott bennünket sátrainkból, autóba szálltunk, hogy birtokba vegyük hazánk legmagasabb pontját. Kékestetőre megérkezvén rögtönöztünk egy túrát a nem is olyan messze lévő Sas-kőre, ahonnan pazar kilátás nyílt az alattunk elterülő vidékre. Hatalmas pozitívuma a Fekete Zajnak, hogy ilyen gyönyörű helyszínen van. A Mátra egyébként is közel áll a szívemhez, a szokásos erdei túrát így pedig összeköthettük ezzel a remek fesztivállal.
Fél három környékén indultunk vissza, a tóparti Apey akusztikról így sajnos lemaradtunk, viszont éppen időben érkeztünk ahhoz, hogy részt vehessünk az Ygfan koncertjén. Kissé furcsálltam, hogy fényes nappal állt színpadra a budapesti post-black metal kvartett, de feltételezem, hogy ez nem az ő döntésük volt. Mindenesetre én biztosan későbbi időpontra raktam volna a koncertjüket. A hangulat világosban is átjött, a csapat lenyűgöző atmoszférát képes teremteni, mely a szóban forgó fellépésükön az Ygfan című dalban tetőzött. Bálint Zsolt tiszta éneke élőben sajnos nem olyan átütő erejű, mint stúdiófelvételen, de különösebb probléma nem volt vele. A negyven perces játékidő sajnos nem engedte meg a zenekar új, Hamvakból… című albumának teljes egészében való eljátszását, így csak pár dal hangzott el róla.
Apey nem csak akusztikus koncertet adott vasárnap, de egyik zenekarával, a Trillionnal is fellépett. A négytagú csapat grungeos rockzenét játszik, mely néha igencsak bedurvult – ilyenkor kapkodtuk is a fejünket, hogy mi is történik a színpadon. Az elhangzott dalok azonban javarészt lazább tételek voltak. A performansz közben a Nap a nézőközönséget és a zenekart is kis híján szénné égette, olyan erővel tűzött a Lúdvérc színpadra. A negyven perces koncertet ilyen viszonyok között egyáltalán nem lehetett könnyű lenyomni, úgyhogy hatalmas tisztelet ezért a Trillion mind a négy tagjának!
Pár percet kellett csak várnunk, hogy a The Moon and the Nightspirit színpadra álljon a Fanyűvőn. Tóth Ágnes és Szabó Mihály duója mindig is közel állt a szívemhez, ők is azok közé a zenészek közé tartoznak, akik valami egészen elképesztőt tudnak alkotni. A középkori zenei hatásokkal keveredő ”pogány népzenéjük” nem csak a fesztivál látogatóinak tetszett, az út melletti kerítésen kívül is sokan megálltak az élőben négyszemélyes együttes muzsikáját hallva. A hangulat igazán családias volt, ugyanis a főként Ágnes angyali hangja által éterivé váló zenét sokan a fűben ülve hallgatták – mi magunk is.
Az a jó a Zaj post-metalt játszó fellépőiben, hogy mindegyikük másképpen fogja fel a műfajt. Nincs ez másként a Perihelionnal sem, akiknek koncertje a még mindig napfényben fürdő Lúdvérc színpadon volt. A debreceni együttes igen eredeti zenét játszik, alapvetően post metal ez, viszont a szokásosnál jóval hangsúlyosabb basszussal, melyet Várkoly Tamásnak köszönhetünk. Vasvári Gyula hangja tisztán és kiabálva is kiváló volt, de ez voltaképpen az egész zenekarra elmondható. Profi megszólalás, kiváló dalok gyönyörű szövegekkel ötven percen keresztül.
Csihar Attila szólóprojektjéé, a Void ov Voices-é volt a következő koncert, melyen részt vettem. A színpadon egy oltárszerű asztal állt telis-tele gyertyákkal, a háttérből pedig már gomolygott a füst, amikor Attila színpadra lépett vörös talárjában. Attila le is ült az asztalhoz, feltett a fejére egy fejhallgatót, majd elkezdte a produkciót. Az egyetlen hangszer a saját hangja volt, mely hol tisztán, hol károgva, hol hisztérikusan nevetve, hol pedig morogva szólalt meg. A koncert eleje papi beszédet idéző kántálással telt, mely magyar nyelven szólalt meg. Ha jól vettem ki, a téma a bűnbeesés volt, de a szavak kiérthetőségének nehézsége miatt mérget azért nem vennék rá. A rituálét idéző produkció meglehetősen érdekes volt, a veleje mégis elveszett a hosszúsága miatt. Egy 20-30 perces Void ov Voices koncert sokkal nagyobb hatással bírt volna, az egy óra kicsit soknak bizonyult, a végére kezdett ellaposodni az egész. Az érdeklődésüket sokan elveszítették, a publikum létszáma a koncert végére a felére csökkent, az Osztálykirándulás színpadon zenélő hip-hop hatásokkal is operáló trap/house zenét játszó Machabray koncertjén például többen voltak, mint Attiláén. Pedig Attila zenéje nagyon is érdekes volt, egyszerűen a koncert hossza valahogy unalmassá tette a produkciót. Kár érte…
Az Alcest koncertjéig hátralévő 20 percben tettünk egy röpke látogatást az Osztálykirándulás színpadnál, ahol már a Lazerpunk nevű synthwave/electro zenész szolgáltatta a talpalávalót. Voltak itt is szép számmal, ennek miértjét azonban nem tudtuk meg, hiszen az Alcest perceken belül kezdett, utunk pedig ennek fényében visszavezetett a francia csapat színpadához.
Neige zenekarát eddig elég felületesen ismertem csak, habár amit hallottam tőlük, az nagyon tetszett. Mint megannyi post metal zenekar, ők is black metallal kezdték, és csak később váltottak a lágyabb post-metalra. Zenéjükben olykor-olykor azonban felsejlik egy kis blackes hatás a shoegaze-zel egyetemben. Őszintén szólva azt sem tudtam eddig, hogy Neige nem csak tiszta éneket használ, hanem néhol azért előveszi a károgós/hörgős hangját is. A zenei sokszínűség a doboknál is megfigyelhető volt, Winterhalternél ugyanis a már-már jazzes részek és a blastbeatek nagyon jól megfértek egymás mellett. A gitártémák nagyon szépek voltak és gyönyörűen is szóltak – pedig Neige elmondása szerint elhagyták a saját hangszereiket a turné során, így kölcsöngitárokon játszottak aznap este. Probléma viszont nem volt a játékukkal, a turnézenészek és a frontember is kitűnően pengette a húrokat.
A felkonferálások között elhangzott egy dicséret is a helyszínre vonatkozóan, a zenekarnak ugyanis nagyon tetszett az erdő közelsége, melyet őszintén meg tudok érteni. A közönség is élvezte a koncertet, mely számomra is maradandó élmény maradt. Neige dalszerzői tehetsége valóban páratlan, az Alcest zenéje pedig tényleg olyan, mintha egy álomvilágból származna, és onnan is szólítaná meg a hallgatót. Mindez élőben halmozottan igaz volt.
Miután a zenekar levonult a színpadról, megnéztük a mostanában igencsak nagy hírverést kapó AWS-frontember Siklósi Örs másik zenekarát, a Derenget. A színpadon négy ember állt, azonban csak három hangszer hallatszott az éneket is beleértve. A gitárból jóformán semmit sem lehetett hallani, habár emberünk nem is folyamatosan játszott rajta. A zene tehát basszus-és doborientált volt, ehhez társult az ének, melyben sokkal több kiabálós rész volt, mint Örs főzenekarában, az AWS-ben. Fontos megemlíteni azt, hogy a gyorsabb részeket rendszeresen félbeszakították esetenként jazzesnek is mondható intermezzók, melyeket nem igazán bírtam hova tenni, valahogy nem tudtam őket elhelyezni az összképben. Örs egyébként hozta a szokásos mezítlábas formát, az ő hangjára és a basszusgitárra nem volt panasz. A gitárról már volt szó, de a dob sem volt rendben, a dobos többször is melléütött, ami megint csak nem tett túl jó benyomást rám.
A Lúdvérc színpadon eközben már belekezdett a Priest a produkciójába, a három maszkos úriember pedig valamiféle synthpopot játszott, néhol elég erőteljes Depeche Mode hatásokkal. Különösebben nem vagyok érdekelt az ilyesfajta elektronikus zenében, így a koncertjük semleges élmény maradt. (Bónusz érdekesség: később kiderült, hogy a Priest a Ghost régebbi tagjainak a projektje.)
A fesztivál utolsó fellépője, az Aesthetic Perfection viszont annál inkább beleégett az agyamba. Egy dobos, egy szintis és egy énekes alkották a zenekart, mely saját meghatározása szerint industrial popot játszik. A Freddy Kruegerre emlékeztető énekes sokszor metalzenébe illő screamtechnikával énekelt, ami különleges ízt adott a trió zenéjének. Érdekes volt látni a közönség soraiban a szakállas, hosszú hajú metalosokat, amint az Aesthetic Perfectiont nézik, de hát éppen ez a szép a Zajban.
Rengeteg zenei stílusba kaphattunk bepillantást, ezek ráadásul a legkülönfélébb módokon keveredtek, úgyhogy az újdonságra és úgy általában a zenére való éhség biztosan kielégítődött minden fesztiválra látogatónál e három nap alatt. Nem is beszélve a gyönyörű környezetről és a kulturált helyszínről, beleértve a tisztaságot a szabadtéren és a vizesblokkban egyaránt. Hatalmas köszönet mindenkinek, aki miatt a Fekete Zaj idén újraéledhetett, jövőre találkozunk ugyanitt!
Koncertképek: Bands Through The Lens
Tájkép: Kucsván István
Videó: Malahovszky László
