„Óóóóó, bzzmeg, csak ezt éljem túl” – gondolkodtam hajnali egykor a bakui hotel ágyában agonizálva. Ez volt az az időpont, amikor lefekvés helyett fölkelni kellett: innen irány a repülőtér, ahonnan Isztambul érintésével Budapestre utaztam, hogy pár óra elteltével a Replika budapesti fellépésén fotózzak és dokumentáljam az eseményeket.
Igen, kissé szoros volt a menetrend, megcsúszott az azerbajdzsáni meló. Az otthoni tartózkodás tulajdonképpen egy ruhacserére redukálódott, a fényképezőgép akksijának töltésére már nem is volt idő, aztán futás a helyszínre, az Akvárium kistermébe. A Replika 2016-os feloszlása óta hosszú ideig nagy csönd volt a zenekar körül, egészen a tavaly szeptemberi Budapest Parkban tartott fellépésükig, ahol a Tankcsapda előzenekaraként köszönthetünk újra Csatót, Falatot és Gergőt. Akkor nekik is – akárcsak nekem – kérdéses volt, hogy hogyan is fog elsülni ez a 10 év utáni visszatérés. Amikor Csatót interjúztam a Budapest Parkban a fellépés előtt, határozottan kifejezésre is jutott ez a bizonytalanság. Tavaly a tömegben állva próbáltam a Replika-pólókat összeszámolni; saját magamat is beleértve háromig jutottam, így valóban vízválasztó volt ez a koncert: 10 év elteltével egyáltalán érdekli-e a hallgatóságot ez a zene, és ennyi idő elteltével mennyire naprakész a Replika bármilyen mondanivalója? Aztán az első hangok megszólalása után megkezdődött az a diadalmenet, amelyik szerintem a mai napig tart. Kiderült, hogy a Budapest Park közönségének jelentős hányada – nagyjából 400-500 ember – alapvetően Replikát hallgatni jött, és elképesztő buli lett az egész koncertből. Nagyon meghatotta ez Csatóékat, és pár nap gondolkodás után arra a következtetésre jutottak, hogy felélesztik a zenekart – igazából nem is azért, hogy új anyagok szülessenek, hanem hogy legyen évi pár olyan Replika-fellépés, ahol a közönség újra élvezheti a régi dalokat.
A következő lépés a debreceni Klinika klubja volt – pillanatok alatt teltházas lett ez az esemény. Ez volt a visszatérés óta az első, saját néven lenyomott koncertjük. Az idénre jutott még egy fellépésük a debreceni Campus fesztiválon – erről nem tudok beszámolni –, majd ezek után következett a budapesti Akvárium kistermébe szervezet fellépés. Nem tudom, hogy teltházas lett-e végül a buli; pár nappal az esemény kezdete előtt még nagyjából 90%-on állt a jegyeladás. Igazából ez az esemény is jelentős próbatételnek minősült: a kétmilliós Budapestről hányan kíváncsiak a Replika zenéjére?
Tudósítóként-fényképészként-barátként már jóval a nyitás előtt jelen voltam, és láttam az egész folyamatot felépülni, és lassacskán elmúltak a kétségeim, alábbhagyott az aggodalmam. Jópár éve volt a Thy Catafalque fellépése az Akváriumban; Tamásék akkor kicsit kásásan szóltak, és ezen az emléken rágódva jelentős fejvakarással kezdtem végigállni a zenekar beállását. Ám mikor egyszerre szólalt meg az összes hangszer, én csak pislogtam: kristálytiszta volt a hang, tisztán szóltak a gitár palm muting-jai; a dob nem telepedett rá a hangzásra, és az ének sem dominálta a hangzást. Bizonyos szempontból egyszerű a Replikát keverni: kevés csatornán jönnek, ráadásul a bőgő csomószor nagyon hasonló dallamot játszik, mint Csató gitárja, és a szakértő kezeknek köszönhetően itt és most a hangzással kapcsolatos reklamációnak nem lehetett helye.
A mörcspult pontosan úgy volt megoldva, mint ahogy ezt a februári Klinikák-fellépésen is láthattuk: a Pakk Ajándék pólónyomó gépe kitelepült a helyszínre, és több mintával, különböző színben-méretben ott helyben nyomták mindenkinek a saját pólóját-pulóverét. Meglehetősen hatékonyan dolgoztak, olyannyira, hogy a hallgatóság jelentős részén az új Replika-logós pólókat lehetett látni, és le a kalappal mind a logó, mind a design előtt: szerintem nagyon jó lett a végeredmény.
Nem sokkal a meghirdetett kapunyitás előtt ért véget a beállás, majd következett egy kis pihenő a zenekarnak, ezzel párhuzamosan meg egy kis néznivaló a folyamatosan szállingózó közönségnek: az egész este vetítéssel indult. Csatóék ami videót csak tudtak, összegereblyéztek a rajongók segítségével, és ebből mutattak be egy összefűzött anyagot. Talán ennél a résznél lehetett az este egyetlen komolyabb gikszeréről beszélni: a vetítés azon a ledfalon ment, amelyik amúgy a zenekar – egészen pontosan a dobos – mögött van, így az összerakott dobcucc kitakarta a videó egy részét… de nem érzem úgy, hogy ettől az élmény rombadőlt volna, ennél sokkal fontosabb, hogy olyan, évtizedek óta – illetve csak pár ember által látott – videókat tekinthetett meg a közönség, amiket mindenképpen hiánypótló volt bemutatni.
A videó elejére szó szerint pár tucatnyi ember érkezett meg – aztán szépen lassan gyűlt a közönség, de igazából még az első dalok alatt is kicsit hézagos volt a hallgatóság. A második vagy harmadik szám alatt tettem egy kört a tömegben, na, akkor már kellett küzdenem, hogy oda-vissza tudják mozogni. A fiúk alapvetően egy Replika bestof-ra húzták föl az egész este koncepcióját (Egyesíteni akarom magam, Függetlenség, szabadság, Ez a sorsom, Ima, Feszíts meg, Keress valaki mást, Tükrön túl, Legyen mindegy, Igazi kép, Velem vagy ellenem, Ott ragyog, A film, Másik világ kapujában, A lélek útja, Soha nem múlik el, A kezdet és a vég, Tépd szét, Valami vár itt rám, Átverés, Egyedül nincs esély, Mindent akarok, Egyszer élünk, Körbe ért, Érezhessem, Aki megmondja mit csinálj, Holnap megváltozom, Add meg, Körbe jársz, Félj, Krisztus hiába sír), jópár olyan nótával fűszerezve a setlist-et, amiket több mint 10 éve nem halhattunk. Azzal együtt is, hogy ezek a dalok rövidek és pörgősek, meglehetősen hosszú volt ez a fellépés – olyannyira, hogy félúton szünetet kellett beiktatni. Én úgy éreztem, hogy az első félidő után még volt egy pici bizonytalanság a fellépőben: érezték, hogy nagyon jó a hangulat, tudták, hogy átjön a zenék üzenete, de igazából nem nagyon volt Csatóéknak összehasonlítási alapuk. Nekem mázlim volt: az idő egy részét a tömegben, egy részét pedig színpadon töltöttem, így bizonyítani tudom, hogy elképesztően nagy hangulat volt, aminek jelentős része érződött is a színpadon, de messze nem a 100 százaléka. Hogy milyen volt a légkör, arra álljon itt egy példa: a félidőben gyorsan kirohantam egy sörért, és a csapos srác mondta, hogy nem ismeri ezt a zenekart, de kár, hogy abbahagyták, mert baromi jó zenét játszanak. „Ez csak szünet, mindjárt jön a folytatás” – próbáltam megnyugtatni, majd a színpad felé spuriztam a frissen beszerzett ampullával.
Ha rosszindulatú kritikus lennék, azt mondanám, hogy a kiöregedett zenészeknek kellett egy kis pihenő, hogy tovább tudják nyomni a bulit… dehát itt erről szó sincs, ugyanis a második félidőre időzítették a mozgalmasabb-pörgősebb tételeket, emiatt meglehetősen nehéz dolgom is volt, amíg a tömegből fotóztam. Az az energia, amelyik a színpadról a közönség irányába áramlott, mintegy felerősítve verődött vissza Csatóék irányába – egyáltalán nem fáradtak el ezalatt az idő alatt. Kisebb fizikai akadályok persze voltak, például Gergő keze az utolsó dalnál már teljesen görcsölt, de ha Csatón múlik, szerintem még mindig az Akváriumban játszanának.
Lement a kötelező ráadás is – minő meglepetés, készültek rá, igazából le sem mentek a színpadról előtte –, aztán végetért a fellépés. Mivel a teremben nem sokkal később további program volt, így expressz ajánlva kihajtották a hallgatóságot, akik már csak az előtérben találkozhattak a zenészekkel. Indulás előtt még szerettem volna Petivel pár szót váltani, és már lassan egy órája lődörögtem a backstage-ben, amikor eluntam magam, és kimentem körülnézni: vajon hova a fenébe tűnhetett el? Ekkor láttam, hogy még mindig a közönséggel beszélgetnek mindhárman – nekik is, és a hallgatóságnak is volt még türelme egy órát ráhúzni erre az amúgy sem unalmas programra, csak azért, hogy a dedikálás-pacsizás meglegyen, és hogy legalább két mondatot váltsanak…
Aztán utolért minket is a záróra. A most speciálisan erre az alkalomra kitelepített mörcs, a Pakk Ajándék üzeme ekkora már útban volt Debrecen felé, és nemsokára Petiék is megindultak a jól megérdemelt pihenést jelentő otthon irányába. Ekkor már lassan huszonnegyedik órája voltam talpon, miközben a szakadó esőben egy szál pólóban sétáltam a metró irányába azon gondolkozva, hogy a célfotókat még most éjszaka dolgozzam fel és küldjem el Falatnak, vagy pedig jó lesz az másnap reggel is… A mozgólépcsőn lefelé az egyre elhatalmasodó álmosság ködén még áttörtek Csató szavai; talán tavaly beszélgettünk erről: „ők nem közönség, mi meg nem zenekar vagyunk… ez egy család, egy nagy család, aminek te is a tagja vagy”.
Hát így történt.
Írta: Á
