Bármilyen furcsa is, az osztrák Disharmonic Orchestra közel négy évtizedes pályafutása során még soha nem játszott Magyarországon – de egyszer minden rossz sorozatnak véget kell érnie. A death/grind színtérről induló, majd az évek során egyre sajátosabb, avantgárd és progresszív irányba fejlődő zenekar november 14-én végre Szombathelyen lép fel, a Sear Bliss és az Age of Agony társaságában.

 Az 1987-ben alakult trió már a korai időszakában sem igazán illett bele a megszokott skatulyákba. A nyers death/grind alapokból kiindulva hamar egy olyan egyéni zenei nyelvet kezdtek kialakítani, amelyben a különös ritmikai megoldások, a groove-ok, a disszonáns vagy szokatlan harmóniák és a folyamatos kísérletezés legalább olyan fontos szerepet kaptak, mint maga az extrém metal. Az Expositionsprophylaxe, a Not to Be Undimensional Conscious és a Pleasuredome három egymást követő állomása jól mutatja, milyen messzire tudott eljutni a zenekar anélkül, hogy elvesztette volna saját karakterét.

Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy a Disharmonic Orchestrát mindmáig nehéz egyetlen műfaji meghatározással elintézni. Miközben a korai osztrák extrém metal színtér egyik meghatározó szereplője volt, mindig a saját útját járta, és láthatóan ma sem érzi szükségét annak, hogy bármilyen bevett szabályhoz igazodjon. Ráadásul a múlt dokumentálása mellett a történet továbbra sincs lezárva: archív kiadványok, tervezett újrakiadások és új zene is napirenden van.

Ennek az eseménynek az apropóján készült az alábbi, a zenekar teljes pályaívét részletesen áttekintő interjú Patrick Klopffal, aki 1987 óta gitáros-énekesként, dalszerzőként és a Disharmonic Orchestra egyik meghatározó alakjaként viszi tovább a zenekar történetét.

 

A Disharmonic Orchestra 1987-ben alakult Klagenfurtban, Te és Martin pedig a kezdetektől a zenekar magját alkotják. Ha ma visszanéztek az akkori önmagatokra, mi az, ami közel negyven év alatt sem változott meg abban, ahogyan a zenéhez viszonyultok?

Amikor elkezdtünk zenélni, alig tudtunk rendesen játszani a hangszereinken. Teljesen a nulláról indultunk. Egyszerűen súlyos zenét akartunk játszani, valami csavarral. Bár azt hiszem, ez a csavar akkoriban inkább abból fakadt, hogy még nem voltunk igazán képzett zenészek.

 A zeneszerzéshez való hozzáállásunk ma is nagyjából ugyanaz, mint a kezdetekben. Legtöbbször egy jammeléssel kezdünk a próbán. Valaki előáll egy bizonyos riff-fel vagy egy sajátos dobritmussal, aztán beleássuk magunkat és tovább fejlesztjük. Nincs előre meghatározott irány a fejünkben. Azt csináljuk, ami a mi fülünknek jól hangzik. Ha súlyos, grindos, néha furcsa, jazzes vagy bármi más – ami jó érzés, azt megtartjuk. Ez pedig 1987 óta nem változott.

Már maga a Disharmonic Orchestra név is érdekes belső ellentmondást hordoz: az „orchestra” valamiféle szervezettséget és összhangot sugall, míg a „disharmonic” éppen ennek felbomlását. Tudatos volt ez a paradoxon a névválasztáskor, és visszatekintve nem lett-e szinte előre megfogalmazott ars poeticája annak, amit később zeneileg csináltatok?

Amikor elindultunk és nevet kerestünk, azt biztosan tudtuk, hogy akkoriban nem szóltunk valami harmonikusan. Nem voltunk filharmonikusok, ezért úgy gondoltuk, a Disharmonic Orchestra elég jól telibe találja a dolgot. Ráadásul már az is kissé ellentmondásos, hogy egy mindössze háromtagú formációt „orchestrának” nevezünk. Szeretünk egy kicsit ellentmondani.

Klagenfurt nem éppen London, Stockholm vagy Tampa. Milyen közeg vett körül benneteket a nyolcvanas évek végén? Volt olyan helyi underground, amelyből természetesen kinőhetett egy Disharmonic Orchestra, vagy nektek kellett megtalálnotok a saját kapcsolódási pontjaitokat a nemzetközi színtérhez?

Igen, Klagenfurt Dél-Ausztriában van, közel Szlovéniához és Olaszországhoz. A nyolcvanas évek végén egyáltalán nem volt metal színtér. Akadt néhány hard rock zenekar, de semmi olyan, amit valódi színtérnek lehetett volna nevezni. Klubok sem voltak, ahol felléphettünk volna.

 Kezdettől fogva nemzetközi kapcsolatokat kerestünk. Nagyon benne voltam a kazettacserélgetésben, és így rengeteg zenekarral kerültem kapcsolatba a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején. Így ismertem meg Alexet a Pungent Stenchből, Billt a Carcassból, illetve a svéd bandákat – Unleashed, Afflicted, Grave, Entombed, Dismember, Tompát az At The Gatesből és így tovább.

 Tulajdonképpen nekünk kellett megteremtenünk a saját színterünket. Koncerteket szerveztünk és annyit próbáltunk, amennyit csak lehetett. Harald, aki kezdetben a másodgitárosunk volt, megalapította a Disastrous Murmurt, így bizonyos értelemben Klagenfurt lett akkoriban Ausztria egyik leginkább feltörekvő metal központja. 😉

Patrick, a zenekar mellett valamikor a New Reality fanzine szerkesztője is voltál. Mit jelentett számodra akkoriban egy fanzine készítése, és változtatott-e azon, ahogyan zenészként más bandákat, az undergroundot vagy akár a saját zenéteket láttad? 

Igen, nagyon szórakoztató volt a fanzine készítése. Kazettacserélőként már akkoriban is kapcsolatban álltam néhány zenekarral. Interjúkat, kritikákat készítettem, mindent, amit csak lehetett. Így biztosan jobban megismertem a különböző színtereket, és azt is, hogyan kezdett kialakulni a grindcore- és death metal-színtér.

Az 1988-as demókat és próbafelvételeket hallgatva már érzékelhetők azok a furcsa ritmikai és szerkezeti megoldások, amelyek később meghatározóvá váltak. Ti mikor éreztétek először, hogy nem egyszerűen death/grind zenekar vagytok, hanem valami kifejezetten saját kezd kialakulni?

Kezdetben a lehető legsúlyosabb és legbrutálisabb zenét akartuk játszani, de valahogy mégis máshogy alakult. Egyszerűen nem akartuk követni a korai death metal bandák klisés vonalát a véres és sátános szövegekkel. Ez soha nem volt a mi világunk. Nem vettük ezt az egészet túl komolyan, és saját magunkat sem.

 A dalszerkezeteink részben abból fejlődtek ki, hogy nem tudtunk igazán jól játszani, és bizonyos értelemben ez még ma is így működik. Szerintem a Not to Be Undimensional Conscious volt a fordulópont, amikor rájöttünk, hogy kialakítottuk a saját stílusunkat. Ez az album és az utána következő Pleasuredome hordozza a Disharmonic Orchestra zenei esszenciáját.

 

 

Az 1989-es Pungent Stench-es split mára az osztrák extrém metal korai történetének egyik fontos dokumentuma lett. Akkoriban éreztétek, hogy egy sajátos helyi színtér formálódik körülöttetek, vagy ezt inkább csak utólag rendezte egységes történetté az idő? 

Igen, a Pungent Stench-csel és a Disastrous Murrmurral együtt tudtuk, hogy ez maga a színtér. Aztán megjelent a Miasma is. Ez volt az osztrák metal színtér a kilencvenes évek elején.

Utólag visszatekintve azt lehet mondani, hogy ez a split történelmi szempontból valóban különleges volt.

Ausztria viszonylag kis ország a metal térképén, mégis olyan karakteres zenekarokat adott az undergroundnak, mint a már említett Pungent Stench, a Disastrous Murmur, később a Belphegor, a Summoning vagy éppen az Abigor. Szerintetek létezik valamilyen sajátosan osztrák szemlélet az extrém metalban, amely ezeket az egymástól nagyon különböző zenekarokat mégis összeköti? Ti mennyire érzitek magatokat ennek a hagyománynak a részének?

Ma már sokkal több zenekar van Ausztriában, és ahhoz képest, hogy kis országról van szó, elég jó a színtér. Szerintem valamilyen módon az osztrák zenekaroknak van egy sajátos groove-juk.

Természetesen mi is a színtér részének tekintjük magunkat, még akkor is, ha sok fiatal zenekar már nem ismer bennünket.

A Successive Substitution 7” EP már jóval összetettebb dalokat, több törést és tempóváltást mutatott, miközben még mindig nagyon erősen kötődött a death/grind gyökerekhez. Ma ezt egyfajta átmeneti kiadványnak látjátok a korai időszak és az Expositionsprophylaxe között? 

Igen, a 7”-es teljesen megfelel annak a zenei korszaknak, amelyben akkoriban voltunk, és jól kapcsolódik az utána következő Expositionsprophylaxe albumhoz.

Nagyon korán a Nuclear Blasthez kerültetek. Mit jelentett 1989–90 környékén egy fiatal osztrák underground zenekarnak bekerülni egy akkor még szintén épülő kiadóhoz? Éreztétek, hogy mindkét fél valami nagyobb dolog kezdetén áll?

Még a Pungent Stench-csel közös split LP előtt volt egy saját szervezésű turnénk, és Slatko a Nuclear Blast Recordstól látott bennünket egy koncerten Dél-Németországban. Akkor már eldöntöttük, hogy közös split LP-t készítünk a Pungent Stench-csel. A Nuclear Blast tudomást szerzett róla, a többi pedig történelem.

 A kezdetekben a Nuclear Blast Records még nagyon kicsi kiadó volt, Markus Staiger (a kiadó tulajdonosa – a szerk. megj.) pedig inkább punkos háttérből érkezett. Hitt bennünk, és végül egész jól alakult minden.

Az Expositionsprophylaxe már címként sem hétköznapi választás, és a borító is továbbviszi ezt a sterilizálásra, fertőzésmegelőzésre utaló gondolatot. Honnan jött maga a cím és ez a vizuális koncepció?

A cím Martintól, a dobosunktól származott. Akkoriban nagyon szerettük a furcsa, bonyolult címeket. Volt egy régi, elhagyatott gyár, ahol gyakran lógtunk és zenekari fotókat is készítettünk. Anyám egyik esernyőjét tettem bele a képbe, hogy az egész egy kicsit kifinomultabbnak tűnjön.

Az Expositionsprophylaxe produkciója mai füllel nyers és helyenként egyenetlen, ugyanakkor éppen ettől is nagyon saját karaktere van. Ennyi idő elteltével mennyire lehet különválasztani egy felvétel technikai hiányosságait attól a személyiségtől, amelyet esetleg éppen ezek a tökéletlenségek adnak neki?

A hangmérnököknek akkoriban még nehézséget okozott, hogyan kezeljék az új grindcore- és death metal-hangzást. A tökéletlenségek részben abból is fakadtak, hogy még nem rendelkeztünk komoly zenei tudással.

 Minden analóg szalagra került. Nem volt click-track, csak a nyers hangzás. Utólag ez a hangzás már önmagában is megállja a helyét, de akkoriban egyáltalán nem voltunk elégedettek a végeredménnyel.

Már ezen a lemezen feltűnő Martin dobolása: blast, D-beat, groove, váratlan törések és állandó tempóváltások férnek meg egymás mellett. Mikor tudatosult bennetek, hogy a Disharmonic Orchestra egyik legfontosabb ismertetőjegye nem pusztán a riffekben, hanem ebben a különleges ritmikai gondolkodásban rejlik?

Ez ezen az albumon már teljesen egyértelmű volt. Martin egyszerűen így dobol. Soha nem játszana pusztán blastbeateket vagy egyszerű duplázást. A természetéből fakad, hogy különféle groove-okat kutat és próbál ki. Még ma is.

 Neki már az is nehéz lenne, hogy egyszerű 4/4-es dobritmust játsszon. Túl unalmas lenne számára.

A korai szövegekben környezeti, társadalmi és politikai témák is megjelentek. Mennyire volt számotokra fontos már akkor, hogy a szövegnek önálló mondanivalója legyen, és ne egyszerűen az extrém zene hangulatát szolgálja? Ki hozta ezeket a témákat, és hogyan születtek akkoriban a dalszövegek?

Kezdetben minden dalszöveget én írtam. Martin a Not to Be… idején kezdett szövegeket írni, és azóta is ír.

 Természetesen hatott rám a hardcore és a punk hozzáállása, például a Napalm Death és a Heresy. És ahogy korábban mondtam, soha nem érdekelt bennünket a vér, gore és horror tematika, ami akkoriban sok zenekarnál jellemző volt. A legtöbb dalszövegünk témája ugyanakkor meglehetősen nyitott.

Az Expositionsprophylaxe és a Not to Be Undimensional Conscious között mindössze két év telt el, mégis óriási a zenei különbség. Mi történt ilyen rövid idő alatt? Ennyire gyorsan fejlődtetek, vagy az is hajtott benneteket, hogy hamar meguntátok azt, amit már egyszer megcsináltatok?

Rengeteget próbáltunk az Incubusszal közös 1991-es turné (Godz of thunder európai turné – a szerk. megj.) után. Hetente öt napon keresztül, naponta több órán át írtunk dalokat. Minél többet játszol, annál jobb leszel.

 Mindig igyekeztünk kitolni a saját határainkat, és valahol hallani is lehet, hogy állandóan a saját zenei képességeink határán mozgunk.

Korábban elmondtátok, hogy a Not to Be Undimensional Conscious dalainak nagy része két-három hónap alatt született, miközben heti öt napot próbáltatok. Egy ilyen intenzív alkotói időszakban mennyire született ösztönösen ez a komplex zene, és mennyit elemeztetek abból, amit csináltatok? 

Soha nem elemeztük igazán azt, amit csináltunk. Martin néha matematikai számolgatásokat végzett bizonyos dobrészeknél. Még ma is valamennyire strukturálja a dobritmusokat, legalábbis néhány új dal esetében.

 Nem tudtuk, mit csinálunk. Egyszerűen így történt. Zenekarként eggyé váltunk a hangzással és a zenével. Teljesen természetesen fejlődött ki minden.

A lemezt a stockholmi Sunlight Studioban rögzítettétek Tomas Skogsberggel, aki akkoriban egy nagyon karakteres svéd death metal hangzással vált ismertté. Ti viszont egyáltalán nem hagyományos death metal lemezt vittetek hozzá. Mennyire értette meg elsőre azt, amit létre akartatok hozni? 

Biztosan meglepte az, ahogyan a zenéhez álltunk. Szerintem tetszett neki. Szerettünk volna egyfajta svéd hangzást, de végül a Sunlight Studióban létrehoztuk a saját hangzásunkat.

A Not to Be Undimensional Conscious egyik különlegessége, hogy Patrick gitárja és Herwig basszusa időnként szinte egyetlen, furcsa hangszerként működik, miközben teljesen eltérő dolgokat játszanak. Tudatos hangszerelési elképzelés volt ez, vagy egyszerűen így működött a hármatok közötti zenei kommunikáció? 

Ez teljesen természetesen alakult ki. Azt akartuk, hogy a gitár és a basszus eltérő dolgokat játsszon. Herwig valójában nem klasszikus basszusgitárosként játszott a basszuson. Inkább gitárként használta: dallamközpontúbban, nem pedig ritmikai hangszerként.

Az album technikailag rendkívül összetett, közben mégis nagyon erős groove-ja van. Fontos szabály volt nálatok, hogy a technikai tudás soha ne önmagáért jelenjen meg, hanem mindig a dal működését szolgálja? 

Igen, abszolút. Ahogy említettem, mindig a saját képességeink határán mozogtunk. A dal mindig a legfontosabb. Néha több komplexitást teszel bele, máskor pedig néhány hang is elegendő.

Maga a cím – Not to Be Undimensional Conscious – szinte az egész Disharmonic Orchestra ars poeticájaként is értelmezhető: ne gondolkodj egydimenziósan. Már 1992-ben is volt benne ilyen tudatos önmeghatározás, vagy ezt inkább az eltelt évtizedek tették ennyire találóvá?

Én találtam ki az „undimensional conscious” kifejezést, Martin pedig elé tette a „Not to be” részt. Szeretjük az egymásnak ellentmondó szókapcsolatokat.

 A bátyám által készített borító is jól működött együtt a címmel

 

Később a szövegvilágotok jóval absztraktabbá és szürreálisabbá vált, olykor már maguk a dalcímek is szinte megfejtésre várnak. Ez ugyanannak az alkotói fejlődésnek volt a része, amely zeneileg is eltávolított benneteket a hagyományos death metaltól? Másképpen fogalmazva: együtt változott a Disharmonic Orchestra zenéje és nyelve?

Igen, természetesen. Nem akarunk egy teljesen nyilvánvaló történetet elmesélni. Mindig kell maradnia térnek az értelmezés számára.

 Amikor én írom a dalszöveget, van mögötte szándék és elképzelés, de maga a szöveg a dal szempontjából másodlagos. Martin ezzel szemben sokkal konkrétabb szándékkal írta a későbbi lemezeken szereplő szövegeit.

A szövegeitek sokszor nem adnak kész történetet vagy egyértelmű megfejtést. Számotokra létezik minden dal mögött egy konkrét jelentés, amelyet csak szándékosan rejtetek el, vagy vannak olyan szövegek, amelyek eleve inkább képekből, asszociációkból és hangulatokból állnak össze? Fontos, hogy a hallgató ugyanoda jusson el, ahonnan ti elindultatok?

Minden teljesen szabad a hallgató számára. Bármi jut eszébe, az rendben van.

A szövegek hangulatokból, érzésekből, szenvedélyekből és élettapasztalatokból születnek – legalábbis az újabb dalok esetében, a Pleasuredome, az Ahead és a Fear of Angst albumokon.

Mai szemmel a Not to Be Undimensional Conscious szinte tökéletes hídként áll az Expositionsprophylaxe és a Pleasuredome között. Ti akkor is egy folyamat részeként éltétek meg ezt, vagy minden új anyagnál egyszerűen arra mentetek, amerre éppen a kíváncsiság vitt benneteket? 

Soha nem ragadtunk bele egyetlen konkrét zenei műfajba sem. Valamilyen módon mindig fejlődünk. Még ma is.

A Pleasuredome-mal már szinte teljesen eltűntek a hagyományos death metal kapaszkodók, miközben a Disharmonic Orchestra személyisége még mindig felismerhető maradt. Mi az, ami szerintetek egy zenekar identitását valójában meghatározza, ha nem maga a műfaj?

Szerintem nehéz egyértelmű identitást meghatározni a Disharmonic Orchestra számára. Soha nem lehetett bennünket igazán egyetlen műfajba besorolni. Az már nem is lenne igazán Disharmonic.

 Soha nem lehet tudni, mit kapsz tőlünk. A Pleasuredome minden bizonnyal a leginkább dalközpontú albumunk volt. Számomra a Not to Be… és a Pleasuredome a leginkább „disharmonic” lemezek. Ez a két album határozza meg a lényegünket: groove-ok, összetett harmóniák és változatosság.

A Pleasuredome olyan lemez, amelyet egyes hallgatók csak évekkel később kezdtek igazán értékelni. Mit gondoltok azokról az albumokról, amelyekhez talán nem a lemeznek, hanem a hallgatónak kell „megérnie”?

Igen, ez az album olyan, mint a jó bor. Idő kell hozzá, hogy meghalld benne a teljes potenciált. Amikor megjelent, sokan grunge-nak nevezték.

A metal alapvetően viszonylag jól körülhatárolható zenei műfaj, miközben ti szinte a kezdetektől feszegettétek ezeket a határokat. Szerintetek meddig lehet elmenni a kísérletezésben úgy, hogy az eredmény még mindig metal maradjon? Ha egyre több, a műfajtól idegen elem jelenik meg, van-e egy pont, ahol maga a „metal” meghatározás is elveszíti az értelmét?

Manapság azt mondanám, hogy a metalnak rengeteg különböző műfaji változata van. A mi zenénk a mai progresszív zenekarokhoz képest tulajdonképpen elég egyszerű és nem különösebben komplex.

Számomra a metalt a súlyos gitárok, a darálás és a nyers ének határozzák meg.

Ha ma egymás után meghallgatjátok az Expositionsprophylaxe, a Not to Be Undimensional Conscious és a Pleasuredome lemezeket, ugyanannak a zenekarnak egy természetes fejlődését halljátok bennük, vagy három különálló alkotói világot?

A különböző hangzás ellenére egyértelműen hallom bennük a zenei fejlődést.

A Pleasuredome után évekre megszűnt a zenekar aktív működése, majd 2001 körül újra összeálltatok. Mi kellett ahhoz, hogy ennyi idő után ismét legyen értelme Disharmonic Orchestra néven zenélni? 

Egyszerűen egyértelmű volt, hogy folytatni kell. A Nuclear Blast Records a „Classic Series” keretében újra kiadta az Expositionsprophylaxe albumot. Azt gondoltam, ez nagyszerű, ezért megkerestem Markust a Nuclear Blastnél, és mondtam neki, hogy vannak új dalaink. Ő azt mondta: nagyszerű. Így készült el az Ahead.

Az Ahead 2002-ben már egy egészen más metalvilágban jelent meg. Éreztetek bármilyen késztetést arra, hogy kapcsolódjatok az akkori trendekhez, vagy éppen az volt a lényeg, hogy ugyanúgy figyelmen kívül hagyjátok őket, mint korábban?

Valójában próbálkoztunk elektronikus részekkel néhány dalban. Akkoriban még egy negyedik tagunk is volt, de valahogy nem működött a dolog, így végül csak néhány dalban maradtak meg ezek az elemek az albumon.

Újabb tizennégy év telt el a Fear of Angst 2016-os megjelenéséig. A Disharmonic Orchestra soha nem működött igazán a klasszikus „album–turné–új album” ciklus szerint. Ez tudatos szabadság, vagy egyszerűen csak akkor készítetek lemezt, amikor valóban van mondanivalótok?

Egyszerűen így alakult. Herwig, a basszusgitárosunk elfoglalt volt a másik zenekarával, és nem volt ideje a Disharmonic Orchestrára. Tulajdonképpen arra vártunk, hogy újra legyen ideje, de ez soha nem történt meg.

 Aztán nekem született három gyerekem, és csak telt az idő. Soha nem oszlottunk fel. Folyamatosan próbáltunk, de új albumot nem sikerült készítenünk egészen addig, amíg Hoimar 2008-ban be nem szállt basszusgitárosként.

Az évek során rátok ragadt a „death metal Rush-a” meghatározás is. Ti hogyan viszonyultok ehhez? Találó, mert megragad valamit a technikai és ritmikai szabadságotokból, vagy túlságosan leegyszerűsíti azt, amit a Disharmonic Orchestra valójában csinál? A magyar koncert ajánlójában is ezzel a kifejezéssel jellemeznek benneteket…

Igen, ez vicces. Csak az észak-amerikaiak szoktak így nevezni bennünket. Soha nem igazán értettük ezt.

A Rush soha nem volt ránk hatással. Tudtuk, hogy létezik ez a zenekar, de még lemezeink sem voltak tőlük. Sokkal inkább a Voivod hatott ránk.

2023-ban az ilyen kiadványok világra szabadításában kiváló, olasz F.O.A.D. Records a Repulsive Overtones? 1988–1989 című válogatáson szinte régészeti alapossággal gyűjtötte össze a korai időszakot: a Pungent Stench-splitet, a Successive Substitution EP-t, a demókat, próbafelvételeket és addig kiadatlan anyagot is. Milyen érzés volt harmincöt év elteltével újra szembesülni ezekkel a felvételekkel? Volt közöttük olyan, amelyet ma egészen másként értékeltek, mint annak idején? 

Ez inkább archiválási céllal készült. Emlékszem, amikor annak idején felvettük a régi demókat.

Az egész a F.O.A.D. és jó barátunk, Dierk Rossiwal ötlete volt, aki 1988-ban az első koncertbasszusgitárosunk volt. Ő gyakorlatilag mindent ismer a dalainkból, és nála megvoltak azok a régi demók is, amelyekből nekem már példányom sem volt.

Ebbe a sorba társult az erősen limitált példányszámú Live „Rockfabrik” 24.06.1990 című koncertkazetta a germán Seven Metal Inches kiadónál, majd 2026-ban újabb archív anyag is megjelent Split LP címmel. Amikor annak idején egy koncertet vagy próbát rögzítettetek, nyilván nem feltétlenül gondoltatok arra, hogy évtizedekkel később önálló kiadványként őrzik majd meg. Furcsa érzés, hogy a saját fiatalkori múltatok mára az underground történelmének dokumentumává vált? A diszkográfiátokban 2023-tól valóban látványosan megszaporodtak ezek az archív kiadványok….

Igen, úgy tűnik.

Van még valami a tarsolyban? Őriztek olyan régi demókat, próbafelvételeket, koncertanyagokat vagy más, eddig kiadatlan Disharmonic Orchestra-felvételeket, amelyek a jövőben hivatalosan is megjelenhetnek? És ezzel párhuzamosan készül-e már teljesen új zene egy következő stúdiókiadványhoz – esetleg a 2027-es negyvenéves jubileumhoz kapcsolódva?

Van néhány régi koncertfelvételünk 1992-ből, amelyeket a Not to Be Undimensional Conscious újrakiadására szeretnénk feltenni.

És igen, dolgozunk új anyagon is, amelynek megjelenését 2027-re tervezzük.

Pár hét múlva, november 14-én Szombathelyen, a Sear Bliss és az Age of Agony társaságában léptek fel, és ez lesz a Disharmonic Orchestra első magyarországi koncertje. Mit vártok ettől az estétől? Mit tudtok a magyar metal- és underground színtérről, illetve vannak-e magyar zenekarok, amelyeket korábbról ismertek vagy különösen érdekesnek tartotok? Számotokra is különös, hogy két szomszédos országról van szó, mégis közel negyven évet kellett várni az első magyar fellépésre?

Igen, furcsa, hogy ez lesz az első alkalom, amikor Magyarországon játszunk. Tudom, hogy vannak magyar rajongóink, de magát a magyar metal színteret nem igazán ismertem eddig.

Nagyon kíváncsi vagyok a Sear Blissre és az Age of Agonyra. Már nagyon várjuk, hogy ott játszhassunk.

Befejezésül, megköszönve a beszélgetést, még erre lennék kíváncsi: közel negyven év telt el azóta, hogy elkezdtétek a Disharmonic Orchestrát. Ennyi változás, szünet, lemez és zenei kísérlet után mi az, ami ma még mindig ugyanúgy képes lelkesíteni benneteket a közös zenélésben, mint annak idején 1987-ben?

Eggyé válni a hangzással – és élőben játszani.

írta: lez_stygian