A különös kőtömb napok óta nem hagyta nyugodni a fiatal művészettörténészt.
Hiába próbálta megmagyarázni a friss vésőnyomokat, semmilyen ésszerű választ nem talált.
Újra eszébe jutott a régi fénykép.
Egervár, 1994.
Ugyanaz a különös jel.
Ugyanaz a nyugtalanító érzés.
Mintha valaki már évtizedekkel korábban is ugyanannak a rejtélynek eredt volna a nyomába.
Ezért ismét a vár levéltárába indult.
Régi alaprajzokat, naplókat és plébániai feljegyzéseket kutatott át, de sehol sem talált magyarázatot a különös jelre.
Már majdnem feladta.
Ekkor egy poros doboz mélyén egy vékony, bőrkötéses füzetre bukkant.
A borítón nem szerepelt sem cím, sem név.
Az első oldalán csupán ennyi állt:
„Csak annak, aki már látta mind a négy jelet.”
Nem értette.
Lapozott.
Az első oldalon egy rajz volt.
Egy fekete kőkoporsó.
A fedelén a jól ismert római szám.
VII
A következő oldalon egy boltíves kapu.
Alatta egyetlen mondat:
„Ne engedd be őket.”
A harmadik oldalon hét vörös gyertya.
A negyediken a különös kőtömb.
Pontosan ugyanazzal a jellel, amelyet néhány nappal korábban a kriptában látott.
A művészettörténész ekkor állt meg.
Hosszú percekig csak a füzetet nézte.

Ekkor állt össze benne a kép. A vár négy legismertebb legendája soha nem volt külön történet. Mind ugyanannak a titoknak egy-egy darabját őrizte.
Remegő kézzel lapozott tovább.
Az utolsó oldalon nem rajz volt.
Csak néhány sor.

„Ha ezt olvasod, akkor már mind a négy jelet ismered.
A koporsó nem sír.
A kapu nem bejárat.
A gyertyák nem szertartást szolgálnak.
A kő nem emlékmű.
E négy jel együtt alkotja azt a zárat, amelyet őseink évszázadokkal ezelőtt hagytak ránk.”

Alatta egy másik, jóval későbbi kézírással még valaki hozzáírt egyetlen mondatot.
„Nem azért, hogy valamit kizárjon… hanem hogy bent tartsa.”

A művészettörténész hosszan ült mozdulatlanul.
Eszébe jutott a fekete kőkoporsó.
A Farkasok Kapuja.
A hét vörös gyertya.
A kő, amelyet valaki még mindig farag.
Az utolsó lap alján egy dátum állt.
2026. szeptember 26.
Alatta pedig mindössze ennyi:
„Aznap a zár újra próbára tétetik.”

A művészettörténész ösztönösen az ablakhoz lépett.
A vár tornya felől mély harangszó hallatszott.
Egy.
Kettő.
Három.
…
Hét.

Amikor visszanézett az asztalra, a füzet utolsó lapja üres volt.
Mintha az írás soha nem is létezett volna.
Csak egyetlen dolog maradt rajta.
A hét egymásba fonódó kör.
Közepén a keskeny kapu.