Az Egervári Várkastély évszázadai alatt számtalan kőfaragó dolgozott a falakon, a kápolnán és a kriptán. A legtöbbjük neve régen feledésbe merült. Csak egyetlen mesterét emlegették még sokáig.
Nem a tehetsége miatt emlékeztek rá, hanem azért, mert ő volt az egyetlen kőfaragó, aki félbehagyta a munkáját, és még aznap elmenekült Egervárról.

A fennmaradt feljegyzések szerint 1687 tavaszán hívták a várba.
A megbízás különös volt.
Nem új falat kellett építenie.
Nem sírkövet.
És nem is szobrot.
Egyetlen követ kellett kifaragni, amit a kripta mélyére szántak.
A mester heteken át dolgozott rajta.
Napközben gyorsan haladt.
Minden reggel újabb vésőnyomok jelentek meg a kövön, amelyeket biztosan nem ő készített.

Először azt hitte, valamelyik segédje tréfálkozik.
Ezért egyik este elrejtőzött a műhelyben.
A hold már magasan járt az égen, amikor tompa kopogást hallott.
Nem az ajtó felől.
Hanem magából a kőtömbből.
Lassan odalépett. Szeme láttára új vonalak jelentek meg a kő felszínén.
Mintha láthatatlan kéz véste volna őket.
Hét egymásba fonódó kör rajzolódott ki, a közepükön egy keskeny kapuval.
A mester dühében megpróbálta vésővel leverni a jelet.
A kő azonban nem sérült meg, de a véső kettétört.

Másnap jelentette a vár urának, hogy nem vállalja tovább a munkát.
Amikor megkérdezték, miért, csak ennyit felelt:
– Már nincs szükség rám.
Néhány nappal később nyomtalanul eltűnt.
A különös kőtömb végül mégis a kriptába került.
Senki sem tudta, ki fejezte be a munkát.

Több mint háromszáz évvel később, egy restaurálás során egy fiatal művészettörténész különös motívumot fedezett fel a kőtömbön. Biztos volt benne, hogy valahol már látta korábban.
Napokkal később egy régi levéltári fényképet lapozgatva hirtelen megdermedt.
Ugyanaz a jel látszott rajta.
A fénykép hátoldalán mindössze ennyi állt:
Egervár, 1994.
A kép többi része már annyira megsérült, hogy nem lehetett kivenni, mit ábrázolt.

Másnap visszatért a kriptába.
A kő ugyanott állt.
Első pillantásra semmi sem változott.
Amikor azonban közelebb lépett, apró kőporra lett figyelmes a talapzat körül.
A porban egyetlen friss vésőnyom húzódott.
Pedig senki sem mehetett volna le, mert az előző este a kriptát lezárták.
Hazatérve elővette az előző nap készített fényképeket.
Sokáig hasonlítgatta a fényképeket a kőhöz, mégsem tudta megmondani, mi változott.
Csak egyvalamiben volt biztos.
A kő még mindig készült.