Van az az ezeréves vicc, amelyik az „átlagos” szó jelentéséből űz gúnyt: panaszkodik a páciens az orvosnak, hogy egy hétig hasmenése volt, egy hétig meg székrekedése, mire a doki megveregeti a vállát: „hát barátom, akkor az átlagos bélműködése tökéletes” – hát nagyjából ennyire volt számomra átlagos a múlt hét szombat. De miről is van most szó?
A magyar extrém metal underground történetében kevés olyan kiadvány van, amelynek neve annyira összeforrt volna a hazai black, death és thrash metal színtérrel, mint a Stygian Shadows. Az 1996 elején útjára indult fanzine a kilencvenes évek második felében és a kétezres években a kompromisszummentes underground zenei újságírás egyik fontos fóruma volt. A lap interjúkkal, lemezkritikákkal és koncertbeszámolókkal dokumentálta a hazai és nemzetközi extrém metal világát, és 2009-ig összesen tizenhat lapszám jelent meg belőle. Jelentőségét nem csupán az adta, hogy zenekarokról írt, hanem az is, hogy közösséget teremtett, kapcsolatot épített a zenekarok és a rajongók között, és egy olyan időszakban dokumentálta az underground történéseit, amikor az internet még korántsem töltött be olyan meghatározó szerepet, mint napjainkban.
A Stygian Shadows történetéhez fesztiválok is kapcsolódnak. A korábbi sorozat első rendezvényét 2004-ben tartották, ezt követte a II. fesztivál 2005-ben, a III. 2007-ben, a IV. 2008-ban, majd az V. Stygian Shadows Fesztivál 2009-ben – majd ezt követően hosszú szünet következett, és ezért is volt különleges a fesztivál 2026-os visszatérése. A rendezvény augusztus 29-én, szombaton volt a budapesti Supersonic-ban, több mint tizenhat évvel a legutolsó Stygian Shadows fesztivál után. Ezen az estén hét zenekar – az Effrontery, a Phoschydeux, a Kolp, az Angerseed, a Frost, az Age of Agony és a Bornholm – képviselte a szerteágazó hazai extrém metal különböző irányzatait. A rendezvény különleges jelentőségét tovább növelte, hogy másnap, augusztus 30-án megjelent a magazin 17. száma is, éppen az első lapszám megjelenésének harmincadik évfordulóján.
Ennek okán az idei külföldi fesztiválok után nagyon örültem, hogy végre egy szép hosszú, nyárzáró magyar buli részese lehetek. Az örömöm nagyjából a hétvégi és jövő heti események tervezéséig tartott: ekkor derült ki, hogy a szombat délután és este alapvetően radiátorok leszerelésével fog telni, amivel aznap végezni kell. És ahogy szépen lassan nyúlt az erre szánt idő, úgy közelgett egyre vészesebben a szombat délutáni kezdés. Egy pillanatig nagyon közel álltam ahhoz, hogy egyáltalán nem is fogok tudni menni… aztán a kiélezett helyzetben való optimalizálás sokat segített. Tudomásul vettem, hogy a Phoschydeux-re és az Effrontery-re nem fogok tudni beesni, de semmi vész, a Kolp fellépésén egészen biztosan ott leszek. Csakhogy azért akadt még egy-két kisebb meglepetés.
„Jól van, időben érkeztünk, mindenki kint van, azaz csúszás van, még nem is kezdett a Kolp” – kommentáltam Marci barátomnak az eseményeket, miközben többszáz embert láttunk kint az udvaron egymás hegyén-hátán beszélgetni, illetve a sörpadokon ücsörögve dumálni. De nem baj ez, a jó tudósító az első sorból figyeli az eseményeket, így futólépésben rohantam le a Kék Lyukba. Itt hirtelen több meglepetés is ért: először azt hittem, hogy Bazsiék befűtöttek a kellemes augusztusi 30 fokban, csak hogy több sör fogyjon. Lent elképesztő dögmeleg és 100%-os páratartalom, csíkot húztam, amit elértem a Kékig – bár mondjuk ez egy elképesztően meleg nyár után nem egy váratlan meglepetés. Ennél kicsit jobban elcsodálkoztam, hogy szó sincs szünetről: a Kolp fellépése megy, csak nagyon sokan kint cigiznek és dumálnak az udvaron – annyira sokan, hogyha az összes hallgató mind lejött volna koncertet hallgatni, akkor nem csak a Kékbe nem fértek volna be, de valószínűleg az egész hely csurig telt volna a nagyérdemű közönséggel. A harmadik – egyben legkínosabb – meglepetés ekkor ért: nekikezdtem a fotózásnak, fekete a kereső. Ja igen, marha, az objektívsapka – gondoltam. Leszedem, továbbra is teljesen sötét a képernyő… és ekkor már a bizonyosság tudatában nyitottam ki a fényképezőgép akkumulátorának ajtaját. Benyúltam, és mögötte a nagy semmi fogadott. Ezzel megkezdődött a verseny az idővel: kocsiba be, és nyomás haza a nagy rohangálás közben a töltőn felejtett akksiért. Tulajdonképpen úgy voltam vele, hogy most már teljesen fölösleges visszamenni, a Kolp-ot is buktam… de aztán – nagyon helyesen – előjött a jobbik énem, és padlógázzal mentünk vissza az Angerseed fellépésére.
Az este logikája nagyon egyszerű volt: egy fellépő a Kékben, egy a Vörösben. Az inkább black metalnak nevezhető társaságok a Kékben futottak egy kört, a death-esebb vonal meg a Vörösben. Az elképzelés az volt, hogy este 6-tól hajnali fél 1-ig tízperces szünetekkel váltásban fog üzemelni a két hely, és én teljesen biztos voltam benne, hogy ez a program a második zenekartól fogva borulni fog, lelki szemeim előtt megjelent a hajnali hármas befejezés, ahol már csak öten támasztjuk a pultot – de az est fellépőit és szervezőit nem ilyen fából faragták.
Az Angerseed koncertje pontosan azt az intenzitást képviselte, amit egy ilyen összeállításba illő death metal produkciótól vár az ember. A súlyos riffek, a feszes tempók és a kompromisszummentes megszólalás pillanatok alatt megteremtették azt a sötét atmoszférát, amivel a debreceni zenekar neve az évek során szorosan összeforrt. Fellépésük nem a finomkodásról szólt: zenéjük ereje éppen abban rejlik, hogy közvetlenül és elemi erővel támad. Jól illett az Angerseed produkciója a fesztivál hangulatához egy olyan estén, amely egyszerre idézte meg a hazai underground múltját és mutatta meg annak jelenlegi erejét. Nem véletlen, hogy a zenekar technikás mégis ösztönös death metal-ja ennyire természetesen simult bele ebbe a közegbe, és ezen az estén újra megerősítést nyert, hogy a magyar extrém metal színtéren Debrecen neve továbbra is komoly súllyal van jelen. Az Angerseed fellépése méltó módon képviselte azt a nyers, kompromisszummentes underground szellemiséget, amelynek a Stygian Shadows mindig is egyik fontos magyarországi fóruma volt.
Csak annyi időm maradt, hogy gyorsan bedobjuk egy sört, és utána futás a Frost fellépésére. Állandó bútordarabjai ők a magyarországi black metal színtérnek, és megérdemelten foglalják el a műfajon belül ezt a pozíciót. Harmincéves fennállásuk során változatos zenét és egyenletes minőséget kaptunk tőlük, és minden anyaguk valahogy a frissesség erejével tudod hatni. Ha az ember nem ismerné a zenéjüket, és csak egy fotót látna a fellépőkről, akkor – roppant előítéletesen – be is kategorizálná a társaságot valami egységsugaras black metalnak, ahol az ötödik dal ugyanúgy szól, mint az előző négy, ám ennél nagyobbat nem is lehetne tévedni. Az akusztikus részekkel való játék, illetve a gyors és lassú részek megfelelően adagolt egyensúlya – természetesen a black metal szokásos zenei világának eszközével együtt – elképesztően izgalmas és lendületes koncertet eredményezett. A fellépés során szépen végigcsemegéztük a zenekar diszkográfiáját; ezen az estén a hangsúly az Age of Fading and Doom, a Consecratus ad Mortem és a Winterblood anyagokon volt (One With the Eternal Darkness, Beyond the Twilight, Odium Vetus, In the Rotten Hands of Time, Mirror, The Gate, Darkness in Crimson Majesty, Without Chains, In The Chambers of Your Dreams, Storm Above the Carpathians). Egyetlen kritikát tudnék megfogalmazni, ez pedig a hangzás volt: én vagyok az, aki mindig azon problémázik, hogy nem hallja a gitárokat rendesen – na, itt ilyen nehézség nem állt fenn. A bal oldalon a rendezői bal, a jobb oldalon a rendezői jobb gitár hangzása dominált, így aztán ki lehet élvezni riff-eket rendesen, és lehetett lesni is egy kicsit, hogy pontosan mit is játszik Bence és Tibi.
Ez volt az az este, ahol mindenki jelen volt. Szerintem ennyi ismerősbe még nem botlottam sosem, így sokszor tényleg 20 perc volt az egyik helységből a másikba eltérni, még úgy is, hogy mindenkivel csak egy-két mondatot vált az ember. A „mindenki ott volt” egyébként egy kis extra jelentéssel is bővült az este során: mindig nagyra értékelem, amikor fellépésük végeztével az aktívan működő zenészek nem a backstage-ben dumálnak vagy a haverokkal söröznek – esetleg szimplán lelépnek –, hanem igenis visszajönnek a hallgatóság soraiba és más zenekarok fellépéseit is megnézik. Ilyen élmény volt például Deák Tamást, a Frost énekesét látni a Bornholm fellépésének második sorában – de itt egyelőre még nem tartunk.
Műfajváltás következett. Az ilyen jellegű beszámolók elején mindig elmondom, hogy én alapvetően nem szeretem a death metalt, ezek után szokott jönni pár sor szabadkozás, majd az adott fellépő dícsérete. Igazából az Age of Agony fellépése alatt jöttem rá, hogy az a kijelentés, hogy „én nem szeretem a death metalt”, egyáltalán nem ül: én azt a változatát szeretem, amelyik nem csak nyomokban tartalmaz dallamot és zenei fantáziát a ritmust mellett, és erre egy tökéletes példa az Age of Agony. Nagyon régen volt szerencsénk legutoljára élőben látni őket – számomra ez konkrétan még a covid előtt, a régi Dürer-ben volt –, de berozsdásodásnak a legcsekélyebb nyomát sem lehetett látni a társaság működésén. Ahhoz képest, hogy mennyire pici a Vörös, tulajdonképpen remekül szóltak és hatalmas nagy bulit csináltak. Igazából ebben a műfajban a zene lendületét leginkább az szabályozza, hogy mennyire tolja a dob – azaz a dobos – a zenét, illetve adott pillanatban mikor húzza be a féket, és Balázs működése erre szerintem egy tökéletes példa. Nincs túl sok közöm az ütőhangszerekhez, de folyamatosan figyeltem a játékát, és tökéletesen látszott, hogy hogyan építi fel egy adott dalon belül a ritmust, mikor tart szüneteket, hogyan lassít, hogyan segít behúzni a kéziféket, illetve a csúcspontok felé haladva hogyan tolja meg az egész zenekar zenéjét. Simán meg lehetett volna tennie, hogy szétduplázza az egész fellépést, és ezzel egy egyveretű, dögunalom zenét csinál – de ennek a közelében sem voltunk. Aki élt, mozgott és bírta a szaunát, az mint ott rombolt az első sorban. Gondolom, nem árulok el nagy meglepetést: ők is alapvetően egy bestof-műsorral érkeztek (Fortress, Jablonic Pass, Stormtroopers, Raven Black/ Corvinus, Sabotage, Non Nobis, Last Invision, Panzer Metal, Raiders, On the Way of Hate, The Silent Tomb, Witchfinder General). A fellépés végén gyors éljenzés, pacsi, és már lehetett is futni tovább, hiszen melegített az est utolsó fellépője.
Bornholm-fellépés sincs minden sarkon; ha Petiéknek egy évben egynél több fellépésük van, az már nagyjából kuriózumnak tekinthető, így izgatottan, hosszas felkészüléssel futottam neki ennek a koncertnek. Nagyon érdekes Sallai Petiék működése: tulajdonképpen fellépés közben az egész társaság statikus – mintha próbán lennénk, mondta Marci barátom –, így a zenének jut a legfontosabb hangsúly bármilyen mozgással vagy egyéb hatással szemben. Ugyanakkor Peti nagyon közlékenyen és célzottan oszt meg fontos információkat, például, hogy mit is várhatunk a jövőre megjelenő új anyagtól, amiről egy dal erejéig máris halhattunk egy kis csemegét. A viszonylag ritka élő fellépések magukkal vonják azt, hogy mindig van miről válogatni – soha nem fog Bornholm-koncertre úgy odamenni a hallgatóság, hogy „jajistenem, ez a setlist már a könyökömön jön ki”. Erre most rá is tettek egy lapáttal, ugyanis a zenekar első demo-anyagát (Awakening of the Ancient Ones) teljes egészében meghallgathattuk. Hosszasan kotorásztam az emlékeim között, hogy egyáltalán hallottam-e bármelyiket ezen dalok közül élőben, de nem tudtam ilyesmit felidézni. Ez egyébként zseniális húzás volt: így tökéletesen lehetett hallani, hogy melyek azok az elemek, melyek azok a zenei megoldások, amik már a kezdetek kezdetén is jellemezték a Bornholm zenéjét, és melyek azok, amelyek végülis az idő múlásával lassan kirostálódtak. Mindig félni szoktam az első anyagokat nagy blokkban megszólaltató koncertektől: számos esetben ilyenkor derül ki, hogy az elképesztően komplex zenét játszó társaság nem véletlenül nem nagyon mutogatta a három hangból és két riff-ből álló fapados korai zsengéket, azonban ezt a legkevésbé sem lehet elmondani a Bornholm korai anyagaira. Tény, hogy a régi dalok mások voltak, mint mondjuk az Apotheosis érett tételei, ugyanakkor vastagon volt keresnivalójuk ezen a setlist-en (My Evangelium, I Am War God, Equinox, Gods Not Grieve, To the Fallen, Baphomet, Dreams of Ages, Feast of Fire, Seventh Reign, Just the Demons Fly, Awaking the Centuries, Cry Raven Cry, Acheron).
És legnagyobb meglepetésemre ekkor már hajnali 1 volt. Amilyen csapnivalóan ment ez a nap egészen az Angerseed koncertjéig, után annyira fantasztikus volt a hátralévő része. Először is, jó volt látni, hogy gyakorlatilag mindenki, aki él, mozog, és kapcsolata van a magyar underground metal színtérrel, az jelen van hallgatóként vagy fellépőként. Jó volt látni, hogy ilyen bonyolult és sok szervezést igénylő eseményt profi szinten, hibátlanul le tud bonyolítani ez a műfaj, illetve ennek résztvevői – azért én még emlékszem a 25-30 évvel ezelőtti hasonló bulikra, amik időnként a végtelenbe nyúltak (már amennyiben egyáltalán a fellépők odaértek az eseményre). És ami a hab a tortán: az est fellépőinek produkciója továbbra is azt mutatja, hogy élettel teli és lüktető a mai magyar underground metal élet – és ezt mi sem támasztja jobban alá, mint a Stygian Shadows új kiadványának megjelenése.
Bízom abban, hogy nemsokára hallunk a folytatásról.
Írta: Á
Képek: Á és ÚK
