Sokáig úgy nézett ki, hogy az idei Rock Camp nekem teljes egészében kimarad. Más programok, időhiány, a szokásos logisztikai sakkozás, aztán az utolsó pillanatban mégis úgy alakult, hogy szabaddá vált nagyjából huszonnégy órám. Így végül autóba ültem, és irány Apostag. Utólag kifejezetten örülök, hogy így alakult.

A Rock Camp ráadásul érdekes időszakát éli. A rendezvény története 2024-ben kezdődött, akkor még Extrem Camp néven, lényegében egy tízzenekaros, kétnapos nagy házibuliként. Egy évvel később már Apostagi Rock Camp néven futott, 14 zenekarral és nagyjából kétszáz látogatóval, 2026-ra pedig 26 banda, két színpad és külön nulladik nap került a programba. Vagyis ez még mindig egy kicsi, családias fesztivál, de már határozottan látszik rajta, hogy szeretne növekedni.

Karaoke, sátor és egy reggel a Duna-parton

Én a nulladik nap legvégére, már éjszaka érkeztem meg. Az autóból kiszállva még hallatszott a karaoke, odabent pedig ment a beszélgetés, iszogatás és az ilyenkor megszokott éjszakai fesztiválozás. Az első benyomásom kifejezetten jó volt. A Rock Camp az apostagi focipályán kapott helyet, és bár jelenleg néhány száz fős rendezvényről beszélünk, maga a terület szerintem ennél lényegesen több embert is kényelmesen elbírna. A helyszín gyorsan bejárható, minden kéznél van, mégsem érződik zsúfoltnak.

Ami szinte azonnal feltűnt, az a közeg. Olyan emberek között találtam magam, akik valahogy akkor is ismerősnek tűntek, ha korábban soha nem találkoztunk. Simán oda lehetett állni valaki mellé, beszélgetni egyet, aztán menni tovább. Pont az a fajta közvetlenség működött, amelyet a szervezők is szeretnek hangsúlyozni a Rock Camp kapcsán. Velük is többször beszélgettem a fesztivál alatt, és egyértelműen az volt a benyomásom, hogy szeretnék tovább építeni és növelni a rendezvényt. Mondtam is nekik, hogy szerintem jó az irány, jó maga az ötlet, és van jövő ebben a fesztiválban.

Az éjszakát sátorban töltöttem, ami augusztus ide vagy oda, meglehetősen hidegre sikerült. A kemping alapvetően rendben volt, tisztálkodni is lehetett, egyetlen komolyabb negatívumként a vécék számát tudnám felhozni. Szerintem kevés volt belőlük, és ezzel a véleménnyel nem is maradtam egyedül.

Reggel aztán fogtam magam, és lesétáltam a Dunához. Bő nyolc perc alatt lent lehet lenni a parton, ahol az előző esti karaoke és a kemping után teljes csend fogadott. Leültem a víz mellé, belelógattam a lábam a Dunába, megreggeliztem, és egy darabig egyszerűen csak élveztem a nyugalmat a fák árnyékában. A Duna vízállása most rendkívül alacsony, hajóforgalom sem nagyon volt, mindössze egy evezős társaság haladt el előttem. Furcsa és kifejezetten kellemes kontraszt: reggel még egyedül üldögélsz a Duna mellett, néhány órával később pedig már üvölt a hardcore és a metal a focipályán.

Korrekt árak és két jól működő színpad

Visszaérve kezdődhetett a koncertmaraton, de előtte érdemes szót ejteni valamiről, ami manapság egy magyar fesztiválon lassan önálló látványosságnak számít: a normális árakról. A Rock Campen ugyanis nem találkoztam azzal a mára megszokott fesztiválárazással, amikor néhány étel és ital után az ember fájó szívvel néz rá a bankszámlájára. Volt néhány kajás hely, pár italpult és egy kisebb merchstand – egyszerűen annyi, amennyi egy ekkora rendezvényhez kell.

Kikértem például egy XXL lángost 2800 forintért. Az XXL megjelölés ebben az esetben nem marketingfogás volt: akkora lángost kaptam, hogy nem tudtam megenni. A normál változat nagyjából feleennyibe került, és az italok árazása is hasonlóan korrekt volt. Parkolni ráadásul ingyen lehetett a környéken, autóval pedig egyszerű volt megtalálni a helyszínt. Ezek külön-külön apróságoknak tűnhetnek, együtt viszont sokat számítanak abban, hogy az ember hogyan érzi magát egy fesztiválon.

A Rock Camp egyik legjobb szervezési húzása a két színpad működtetése volt. Az egyik egy sátorban kapott helyet, ahol sörpadokon is lehetett ücsörögni, és rossz idő esetén fedett területként is remekül működött volna. A másik volt a szabadtéri nagyszínpad. A lényeg azonban a menetrend: amíg az egyiken ment a koncert, a másikon már készülhetett a következő zenekar, így a fellépések egymást váltották. Nem kellett azon bosszankodni, hogy két olyan banda játszik egyszerre, amelyet látni szeretnél, gyakorlatilag végig lehetett nézni az egész napot.

Én legalábbis ezt tettem, és közben szinte minden koncertet fotóztam is. Fotósként szabadon tudtam mozogni, a backstage-be is bejutottam, a helyi fotós-videós csapattal pedig jó néhányat beszélgettem. Az egésznek volt egy olyan érzése, hogy itt még nincsenek komoly falak a fellépők, a stáb, a fotósok és a közönség között. Mindenki nagyjából ugyanannak a hétvégének a résztvevője.

Napközben azért rendesen meleg volt, bár szerencsére nem annyira brutálisan, mint néhány másik idei fesztiválon. A hőség kezelésére pedig megszületett a lehető legegyszerűbb megoldás: valakik hoztak vízipisztolyokat, aztán elkezdték egymást vízzel lövöldözni. Semmi szervezett attrakció, csak egy spontán ötlet, ami működött. Ahogy később lement a nap, egyre kellemesebb lett az idő, és ezzel együtt a buli is fokozatosan magasabb fokozatba kapcsolt. A közönség zöme abból a középkorú rock-metal-hardcore rétegből került ki, amelynek tagjaival egy Rockmaratonon vagy egy budapesti klubkoncerten is könnyen összefut az ember. Nagyon fiatalok és idősebbek kisebb számban voltak, a törzsközönség viszont láthatóan ismerte ezt a világot.

DON GATTO, KOMODO és egy dinoszaurusz

Ahogy besötétedett, jöttek azok a koncertek is, amelyek már komolyabban megmozgatták a közönséget. A nap legjobb buliját nálam a DON GATTO csinálta. Mondjuk ebben nincs különösebb meglepetés: ahol a DON GATTO megjelenik, ott általában nehéz elvenni tőlük ezt a titulust. A kis fesztiválméret ráadásul kifejezetten jól áll az ilyen zenének. Nincs több tízméteres távolság zenekar és közönség között, és nem vész el az energia egy hatalmas nézőtéren. Minden sokkal közvetlenebbül történik.

Éjfél környékére pedig megérkezett a KOMODO, hogy a nap végén még elvégeztesse velünk a kötelező nyakizomerősítő gyakorlatokat. Sebestyén, a basszusgitáros születésnapját is megünnepelték egy kis tortával, majd valahogy egy dinoszaurusz is bekerült a történetbe. Nemcsak a színpadra, hanem a közönség közé is. Reggel Duna-parti csend, éjfélkor dinoszaurusz egy metalbuliban – nagyjából ilyen volt az a huszonnégy óra.

Rockmaraton a Duna másik oldalán?

A Rock Camp kapcsán nehéz teljesen megkerülni a Rockmaraton nevét. Már csak földrajzilag is adja magát a párhuzam: kis túlzással a Duna másik oldalán ott van a régi ismerős Szalki-sziget. Természetesen két teljesen más volumenű rendezvényről beszélünk. A Rock Camp jelenleg néhány száz emberes fesztivál, míg a Rockmaraton egészen más léptékben működött. Hangulatban viszont van rokonság. A tízes évek végi, 2018–2019 környéki jó Rockmaratonok közvetlen, ismerősökkel folyton összefutós atmoszférájából nekem is visszahozott valamennyit.

Nem az „új Rockmaraton”, és szerintem hiba is lenne ezt ráerőltetni. A Rock Camp egyelőre legyen csak Rock Camp. A szervezők láthatóan szeretnének növekedni, és maga a terület szerintem bőven elbírna ezer fő fölötti közönséget is. A nagy kérdés inkább az lesz, hogy a növekedés közben sikerül-e megőrizni azt, ami jelenleg az egész rendezvény egyik legnagyobb értéke: a közvetlenséget és a családias légkört.

Kell nekünk még egy fesztivál?

Nekem az idei magyar fesztiválszezonból mindössze két rendezvény keltette fel annyira az érdeklődésemet, hogy el is menjek rá: a KILL THE MOSQUITOS és a Rock Camp. A többi hazai fesztivál idén egyszerűen nem fogott meg igazán. A Rock Camp viszont kellemes meglepetés lett.

Persze nem akarom azt mondani, hogy ez egy mindenkinek kötelező fesztivál. Nem az. Ha valakit hidegen hagynak az itt fellépő hardcore-, punk- és metalzenekarok, annak semmi értelme csak azért Apostagra utaznia, mert olcsó a lángos. Ha viszont jövőre ránézel a programra, és azt látod, hogy azok a zenekarok játszanak, amelyeket amúgy is szeretsz, akkor szerintem érdemes adni neki egy esélyt. Jó a társaság, családias a légkör, korrektek az árak, jól működik a két színpad, közel a Duna, ingyenes a parkolás és a kemping. A szervezők pedig láthatóan nem egyszerűen rendezvényt akarnak lebonyolítani, hanem építeni szeretnének valamit.

Én közben egyre inkább úgy járok fesztiválokra, hogy igyekszem mindig valami újat felfedezni. Csak Európán belül annyi érdekes rendezvény van, hogy ha idén eljutottam valahová, a következő évben inkább megnézek egy másikat. Ezért nem fogadkozom azzal, hogy jövőre feltétlenül ismét ott állok majd Apostagon. De azt teljes nyugalommal mondom: a Rock Campet egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Én eredetileg majdnem kihagytam. Szerencsére az utolsó pillanatban mégis lett rá huszonnégy órám. Másnap pedig a fesztivál emlékei mellett jókora adag apostagi port is hazavittem magammal, úgyhogy a következő program egy autómosás volt.

A Rock Camp ugyanis lehet családias, korrekt árú és jó hangulatú fesztivál – de a por azért itt is por.

Írta: Újj Kristóf

–