Elég sűrű és eseménydús ez az év rendezvények terén, előttünk még a gyönyörű ősz és egy várhatóan még gyönyörűbb tél, máris túl vagyunk pár igazán fontos és emlékezetes bulin. Ezek egyike az A38-as Ragana és Chat Pile koncertje, amire így visszaemlékezve is annyira intenzív és hangos képek villanak fel a tudatomban, amire ritkán van példa. Konkrétan azóta is Chat Pile lemezek forognak a fejemben lévő képzeletbeli lemezjátszón, az összes dal oda és vissza. Olyan friss még ez az emék, mint egy lőtt seb – hozzáteszem nem lőttek rám még éles lőszerrel és ha mód van rá, nagyon nem is akarom. Viszont annyira erős nyomott hagyott bennem ez a hétfői nap, mintha szerves részemmé vált volna a Raygun Busch, Luther Manhole, Stin és Cap’n Ron személyei által manifesztált / világrahozott könyörtelen kreatúra, a Chat Pile.
A kaliforniai The Flenser kiadót évek óta árgusan pislogó szemekkel figyelem, ugyanis a Sentient Ruin, Profound Lore, Debemur Morti és Sacred Bones mellett a leginnovatívabb és legelvontabb előadókat sorakoztatja fel. Náluk van a Have A Nice Life, az Uboa, az Agriculture, a Planning for Burial, csak, hogy párat említsek, meg ugye a Ragana és a Chat Pile is. Gondolom nem véletlen, hogy a Chat Pile EU-turnéjában, mi ezt a kombót kaptuk.
Tavaly tavasszal beszéltem erről a Zero-val, hogy milyen jó lenne már Magyarországon egy Chat Pile koncert, volna miértje / súlya a dolognak, de akkor Zero azt mondta, hogy ez kb. esélytelen, meg nehéz dió, ne is várjak semmit. Láss csodát, eltelt kicsivel több mint egy év, és a Fekete Zaj szervezésében megtört az a bizonyos jég: az egyre elismertebb és hamarosan új lemezzel jelentkező oklahoma-i zajbrigád Budapesten játszik, méghozzá a Ragana társaságában. Ennél jobb kívánságunk nem is teljesülhetett volna, úgyhogy vágjunk is bele!
A Ragana duóját nem ismertem, csak hallottam róluk pár infót meg a KEXP rádióműsorában láttam őket. Őszintén szólva nem fogott meg a dolog, elment mellettem, amit csinálnak ezért nem is foglalkoztam velük behatóbban. Élőben nem voltak rosszak, náluk is mélyről jött a frusztráció és a fájdalom, mindketten doboltak / gitároztak / énekeltek, ezt a szerepet a műsoruk alatt váltogatták is. Maria Stocke hangja különösen felkavaró és súlyos volt. A zene pőre / középszerű black metal, vaskos doom riffekkel megpakolva, de metronómot nem igazítottam volna hozzájuk. Brutál módon szóltak, mintha 3 húros hangszeres zúzott volna egyszerre. Gyanítom több cucc lehetett egybekötve (dual amp-setup) vagy a pedalboard okozta ezt a pörölycsapást. Nem volt náluk semmilyen vizuál, hajak összefogva szolídan, és kész. Működött a dolog, de lemezen nem fogom hallgatni őket.
Emlékszem mennyire totálisan szkeptikus voltam az oklahoma-I brigáddal, már nem is tudom, hogy tört be a Chat Pile a köztudatba, vagyis az undergroundba, majd onnan egyre csak felfelé és felfelé. Az internet zenei ítészeinek / magazinok összes csapjából is ők folytak, Chat Pile így – Chat Pile – amúgy, meg honnan a név, de honnan a név, aztán nem is tudom nagy nehezen rávettem magam, hogy lecsekkjam a God’s Country debütöt. Semmi. Meghallgattam megint – semmi. Egy druszám kérdezte: “Ez Korn, haver?” Mondom: “Nem.” “Pedig olyan.” Aztán egy gyengébb vagy fáradtabb pillanatomban beütött az anyag, pontosabban az Anywhere, a Why, majd a Pamela is. Húúúúúúh. Te jó ég… mi ez… és azok a dalszövegek. Aztán a többi track is hatott és nem volt innentől megállás. A furcsa szerelem azóta is tart, ritka, hogy ennyire megkedvelek egy bandát, úgyhogy nem túlzás mennyire vártam őket: és igen, ott voltak, mind a négyen az A38 színpadán, teljes földi mivoltukban. Pont ahogy a fényképeken láttuk, kinézetre no-image apatest, kb. állandó spleen-nel és kiégéssel küzdő földrajztanárok / matematikusok, akik a hétvégéken kiengedik a gőzt, benyomnak pár karton Coors Light-ot, meg szétverik a berendezést a motelszobában, majd totálkárosra törnek pár autót és a sztriptíz-bárban kötnek ki egy üveg whiskey-vel a kezükben. Ez persze ne tévesszen meg senkit, csak fikciózok. A Chat Pile valójában mindenkit szétzúzott / szétszedett apró darabokra / atomokra.
Két trükkmestert szúrtam ki a bandából: Luther Manhole gitárost és Stin basszerost, nagy francok. Próbáltam levenni, hogy a húros szekcióból, Stin basszusgitárja, hogyan kapcsolódik újra meg újra vissza a dalok áramlatába / testébe, ahogy áramlik a flow. Nagyon zord volt, ahogy a csávó nyúzta az instrumentumát, vékonyította vagy épp duzzasztotta a hangképet. Luther még nagyobb kópé: ő ráadásul úgy görnyedezett és mozogott, hogy még véletlenül sem tudtam melléképzelni azt a kitekert / rétegzett riffet. WTF. Más volt amit láttam fizikálisan a mozdulataiban, mint amit hallottam és amit eredetileg tudok, hogy “hogyan van / miként épül fel” az adott dalon belül. Nyílván, hogy nem értek a gitárokhoz, meg a technikai oldalból annyi van meg, hogy tud szőnyeget / loopot építeni élőben az ember, footswitch-csel alájátssza, meg van, hogy valami backing trackről megy, de náluk valahogy ez nem volt egyértelmű. Cselesek, az biztos.
A hangzás: szintén érdekes pontja volt az estének és a fellépésüknek. Tolhattak volna némi kakaót még rá, de elégedett voltam, igaz kellett némi idő mire helyreraktam magamban, hogy mi is történik. Tudni illik, van egy speciális / komplex, semmivel sem összetéveszthető koszos, és analóg Chat Pile sound, amit lemezeken hallhattunk, ezt nem fogom elemeire lebontani, de eléggé jellegzetes, főleg ha Raygun frusztrált / kiakadt énekét is hozzáveszem. Ezekbe alkalmadtán elektronikus és indusztriális részek / elemek is ékelődhetnek. Mivel most láttam őket először, így nincs viszonyítási alapom, csak a lemezek és a Youtube koncertfelvételek. Azt vettem észre, hogy mindenütt más kicsit a sound, nem mindig ugyanaz, amit mondjuk a Cool World albumon hallottam, de azt tudom, hogy ez tuti Chat Pile. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint a festészetet, van egy hosszabb szériád egy adott témában, végig ott van benne a súly, a frusztráció, a düh, az intenzitás is a színekben, amik a szekvencia vagyis a képsorozat során változnak / modulálnak. Az összes kép, legyen az 3, 6 vagy 9 külön kép, mind összefügg, egy nagyot alkotnak csak szétbontva vannak, tónusaiban mások de a magja-veleje ugyanaz. (Ez tézis még csupán, szóval majd bizonyítanom kell.)
Raygun… Raygun Busch egy szeretnivaló állat. Nincs jobb szó rá, elképesztő egy faszi. Mezítláb, félmeztelenül nyomta, hozta a formáját, üvöltött / olykor hörgött, szerintem a mai szcéna egyik leghitelesebb / legőszintébb anti-frontembere. A számok között vártam a filmes anekdotáit, eszmefuttatásait, ami nem is maradt el, általában a helyhez / városhoz köthető filmes sztorikat meséli el, óriási geek arc lehet. Szerintem nem átlagos lexikális / filmes tudással rendelkezik, itt is poénkodott, hogy ez az első olyan bulijuk, ami egy hajón “játszódik” és, hogy mennyire király, hogy lehet el fogunk süllyedni és együtt halunk majd meg. LOL. Titanic, Úszóerőd, minden szóba került, már csak a Miami Vice hiányzott a repertoárból talán, örömmel fogadtam ezeket a kis intermezzókat. Meg kell említenem Cap’n Ron dobosukat is, igazi hús-vér ember, püfölte a bőröket rendesen és masszívan. Nem volt benne hiba, talán egy tévesztést / csúszást tudok neki “felróni”, de a Chat Pile 100 százalékban élőzene, él és lélegzik, organikus. Ő a bástyája / fundamentuma ennek.
A dalokról: 14 nótát kaptunk tőlük, soha rosszabb ne legyen. 12 + 2 ráadás, időben ez kb. 70 percnek felelt meg. Nem volt hiányérzetem, szinte az összes lélektépő és pszichózist okozó slágerüket lenyomták, rengetegen gyűltek össze a hajógyomorban, olyan meleg volt, mint valami trópusi beach-en. A brutális igazságot belecsapták egyből az arcunkba, majd mindannyian kutyává váltunk. A vágóhíd következett, ahol Isten szemei állandóan figyeltek, aztán képzeletünkben Pamelára gondoltunk, ahogy ültünk a tó előtt… kivártuk szépen a sorunkat. Hogy meghaljunk… Ebben a hipnotikus és katarzisban végződő állapotban lefolyt az arcunk és eggyéváltunk a maszkunkkal, egybeolvadtunk azzal a nagy kék képernyővel, majd megérkezett az idő, hogy újra kerítést építsünk magunk köré. Eljött végül az Új Világ, a búskomorság földje, ahol a homlokainkat ráncoltuk, de legalább vadak voltunk és szabadok. Majd a dallas-i körgyűrűre hajtottunk az autónkkal… céltalanul bolyongva. A mentális összeomlás határán még találkoztunk a vicces emberrel, miközben összetörtek térdeink a fekete onyx és gyöngyszemeken, mert odakinn nincs már kegyelem, odakinn nincs már kegyelem, és csak egyetlen kérdés pulzált a fejünkben, hogy “MIÉRT”.
Biztos vagyok benne, hogy szeptember elején megjelenő új lemez, a Who Loves The Sun karcolni fog, rettentő erős és egyben vízválasztó is lesz a zenekar életében. Már az előzetes nóták is ezt mutatják, nem lógtak ki a God’s Country és a Cool World dalai közül, sőt élőben eléggé ütöttek is.
Nekem ez év koncertje gyanús.
Látnom kell őket újra.
Fényképek: Újj Kristóf /// Shadow Pixels
Írta: MZ
