Van az a pont, amikor az ember rájön, hogy egy koncertért már nem feltétlenül éri meg több ezer kilométert autózni. Egy jó fesztiválért viszont annál inkább. Idén nyáron is így alakult: nem egyetlen zenekar kedvéért vágtam neki Európának, hanem azért, hogy néhány napra teljesen elmerüljek abban a közegben, amelyből idehaza még mindig fájóan kevés jut. A cél ezúttal egy nyugat-európai hardcore körút volt, amely Luxemburgot, Hollandiát és végül Csehországot fűzte fel egyetlen hosszú road tripre.

A túra középpontjában a holland Jera On Air állt, amely évek óta a hardcore, punk és metalcore egyik legfontosabb európai találkozóhelye. Ha azonban már ennyi kilométert autózik az ember, vétek lett volna csak egy fesztivál miatt útnak indulni. Így került a programba egy nappal korábban egy luxemburgi koncert a Kulturfabrikban, ahol a Malevolence és a Headbussa mellett több feltörekvő zenekar is színpadra állt, a hazafelé vezető utat pedig a csehországi Mighty Sounds fesztivál zárta, ahol a Skindred koncertje tette fel az i-re azt a bizonyos pontot.

A végére közel egy hét, öt ország, több mint háromezerötszáz kilométer, rekkenő hőség, számtalan koncert, egy maroknyi új kedvenc zenekar, kristálytiszta alpesi tavak, ipari koncerthelyszínek, fesztiválsátrak, autópályák és megszámlálhatatlan mennyiségű elfogyasztott kilométer került a mérlegre. Ez a beszámoló azonban nem csupán arról szól, melyik együttes milyen koncertet adott. Sokkal inkább arról, milyen ma Európában fesztiválról fesztiválra utazni, hogyan működik a hardcore-kultúra Nyugat-Európában, és mi az, amit jó lenne egyszer Magyarországon is viszontlátni.

Irány Nyugat-Európa

A nyár eleji hőhullám Európa jelentős részét elérte, így már az indulás pillanatában sejthető volt, hogy ez a túra nemcsak a bulikról, hanem a túlélésről is szól majd. A cél ugyan Hollandia volt, de ekkora távolságot vétek lett volna egyetlen lendülettel letudni, ezért az első nap inkább egy kellemes road tripként szolgált, ahol a kilométerek mellett néhány olyan hely is belefért a programba, amely önmagában is megérne egy külön kirándulást. Ausztria mindig jó választás, ha az ember szeretne egy kicsit kiszakadni az autópályák monoton világából. Már néhány kilométer letéréssel olyan tájak tárulnak az ember elé, amelyekről nehéz elhinni, hogy alig néhány órányira vannak Magyarországtól. Nem is volt kérdés, hogy útba ejtem az Attersee-t, amely talán az egyik legszebb alpesi tó, ahol valaha jártam. A kristálytiszta, türkizkék víz első ránézésre szinte hívogatja az embert. A nyári forróságban pedig különösen jól esett néhány percet úszni a hegyi tó hűs vizében, mielőtt ismét visszaültem volna az autóba. A parton családok pihentek, a kerékpárút folyamatosan tele volt biciklisekkel, a környező falvak pedig azt a tipikus osztrák képet hozták, amit az ember képeslapokon lát: gondozott házak, virágos erkélyek, rendezett utcák és nyugalom mindenütt.

A következő állomások már Németországban vártak. Augsburg és Ulm inkább rövidebb pihenőként szolgáltak, egy kis városnézéssel és nyújtózkodással a sok vezetés után, mielőtt Stuttgart felé vettem volna az irányt. Másnap már Luxemburg következett, vele együtt az első koncert, az első fotózás, az első pogó és végre az a hardcore hangulat, ami miatt tulajdonképpen az egész túra megszületett.

Luxemburg: tökéletes bemelegítés a fesztiválok előtt

A második napra még maradt egy kis látnivaló Németországból. Ha már Stuttgartban jár az ember, vétek lenne kihagyni a Mercedes-Benz Múzeumot, így a reggel ezzel indult. Nem vagyok megszállott autórajongó, de azt el kell ismerni, hogy a kiállítás elképesztően igényes. Az autózás történetét egészen az első motorizált járművektől vezeti végig a modern technikáig, ráadásul úgy, hogy az még annak is érdekes marad, aki nem tudja kívülről a különböző típusok motorkódjait. A múzeum után még belefért egy gyors strandolás, hiszen az időjárás továbbra sem kegyelmezett. Már ekkor bőven harminc fok fölött járt a hőmérő, így minden lehetőséget ki kellett használni egy kis felfrissülésre. Akkor még nem sejtettem, hogy a következő napokban gyakorlatilag minden programot a hőséghez kell majd igazítani.

Délután végre megérkeztem Luxemburgba. Korábban még sosem jártam itt, így nem igazán tudtam, mire számítsak, de a város gyakorlatilag az első pillanattól kezdve levett a lábamról. Tiszta, rendezett, nyugodt, elképesztően látványos, és szinte minden sarkon érződik, hogy itt egészen más életszínvonalon élnek az emberek. A történelmi városrész, a hidak, a mély völgyek fölé épített utcák és a gondosan karbantartott parkok együtt olyan hangulatot adnak, amit nehéz szavakkal visszaadni. Ha valaki csak egy hosszú hétvégére keres úti célt, Luxemburgot nyugodt szívvel tudom ajánlani. Nem véletlenül tartják Európa egyik legélhetőbb országának.

Külön érdekesség volt megtapasztalni a többnyelvűséget. Az ember automatikusan angolul próbál kommunikálni, aztán hamar rájön, hogy ez itt nem mindig működik. Egy ebéd során például a pincér egyáltalán nem beszélt angolul. Magyarul természetesen én sem próbálkoztam, ő pedig három-négy különböző nyelven váltogatva próbált segíteni. Végül a konyháról hívtak valakit, aki már tudott angolul, így némi mutogatás és mosolygás után sikerült leadni a rendelést. Egyáltalán nem volt kellemetlen helyzet, inkább mosolyogtató emlék maradt.

Mivel Franciaország szó szerint csak néhány perc autóútra volt, a napba egy gyors határátlépés is belefért. Ott sikerült bevásárolni, autót mosni, illetve vacsorázni, mielőtt este visszatértem Luxemburgba. Az estét a Kulturfabrikban kezdtem. Már maga a helyszín is megér egy misét. Egy egykori ipari létesítményből kialakított kulturális központ, amelynek minden négyzetméteréből árad a karakter. Rozsdás acélszerkezetek, téglafalak, udvarok, régi gyárépületek – olyan atmoszféra, amilyennel Magyarországon sajnos nagyon ritkán találkozni.

Már a belépésnél akadt egy ötlet, amit szívesen látnék itthon is. A bejárat mellett repoharak sorakoztak, fölöttük pedig egy ivóvizes automata. Bárki vehetett egy poharat, majd egész este ingyen tölthette újra hideg ivóvízzel. Azon a napon, amikor odakint közel negyven fok tombolt, ez nem egyszerű kényelmi szolgáltatás volt, hanem valódi életmentő megoldás. Jó lenne, ha minél több koncerthelyszín és fesztivál átvenné ezt a gyakorlatot. A másik emlékezetes részlet a férfimosdó volt. Első pillantásra azt hittem, valami egészen bizarr dizájnerpiszoárral állok szemben, aztán kiderült, hogy a falra szerelt vályúk valójában meghagyott régi marhaitatók. Kreatív, hangulatos megoldás, bár néhány korsó sör után könnyen megtréfálhatja az embert. Az egyetlen komoly negatívumot a koncertterem jelentette. A minimális szellőzés miatt bent szinte elviselhetetlen meleg uralkodott, és hiába lehetett időnként kimenni a belső udvarra, ott sem fogadott sokkal hűvösebb levegő.

A Domain és a Blanket Hill becsületesen bemelegítette a közönséget, a Headbussa érkezésével azonban már igazán felpörgött a terem. A pogó egyre intenzívebb lett, a közönség pedig pontosan azt a hardcore-életérzést hozta, amiért érdemes több ezer kilométert utazni. Itthon is vannak remek hardcore bulik, de az a természetesség, ahogy itt mindenki maximálisan belevetette magát a koncertbe, egyelőre ritkán tapasztalható Magyarországon. Az este egyik legnagyobb meglepetését a thaiföldi Whispers jelentette. A bangkoki srácok elképesztő energiával robbantak be a színpadra, és néhány perc alatt meggyőztek arról, hogy ha legközelebb Európába jönnek, ismét ott lesz a helyem a koncertjükön. A fő attrakció természetesen a Malevolence volt, akik már az elején bejelentették, hogy beteg énekesük kórházban van, ezért egy rendhagyó műsorral készültek. A turnén részt vevő zenekarok tagjai felváltva segítették ki őket, hol egy-egy énekes, hol gitáros vagy basszusgitáros csatlakozott hozzájuk. Bár az eredeti frontember hiánya érezhető volt, a zenekar példásan kezelte a helyzetet, a közönség pedig végig partner volt ebben. A buli végére egyértelművé vált, hogy nem a tökéletes produkció, hanem a hozzáállás teszi emlékezetessé az ilyen estéket.

Jera On Air: három nap a hardcore közepében

Luxemburg után az út egyértelműen Hollandiába vezetett, és már az érkezés pillanatában látszott, hogy a Jera On Air nem egy átlagos fesztivál. A mező közepén felépített komplett mini-város, 6-színpaddal, folyamatosan váltakozó tömeggel és azzal a jellegzetes holland fesztiválhangulattal, ahol minden működik, csak épp egy fokkal lazábban, mint ahogy az ember megszokná. A hőség itt is brutális volt. A sátrakban gyakorlatilag megállt a levegő, és már a nap első koncertjei után egyértelművé vált, hogy ez a hétvége nem a kényelmes nézelődésről fog szólni. Inkább túlélőverseny és folyamatos rohanás a színpadok között. A nap egyik legerősebb élménye egyértelműen az Architects volt, akik már régóta a műfaj egyik legprofibb zenekarának számítanak. Hiába a fesztivál rövidebb szettje, a produkció végig feszes maradt, és pontosan azt a szintet hozták, amit egy ekkora név esetében elvár az ember.

A Rise Against szintén ezen a napon lépett fel. Ők számomra inkább egy „jó megnézni, de nem katartikus” kategória voltak. A nagy színpados, fesztiválheadliner környezet valahogy jobban áll nekik, mint ez a feszesebb, rövidebb szett. Ennek ellenére stabil, profi koncertet hoztak, és látszott, hogy van egy nagyon erős, hűséges közönségük. Az este felé haladva egyre inkább a keményebb vonal dominált: Madball, Trivium, illetve több olyan zenekar, amelyeknél már inkább a közönség energiája vitte a koncertet, nem pedig a látványos színpadi produkció.

Második nap – hardcore túlsúly és tömegőrület

A második nap már egyértelműen a hardcore és metalcore extrémebb vonaláról szólt. Itt vált igazán világossá, hogy a Jera On Air nem próbál mindenkinek megfelelni, hanem egy nagyon erős irányt képvisel. A Bury Tomorrow és az Ice Nine Kills is ebbe a modern, látványosabb vonalba tartozott, ahol a színpadi show már majdnem annyira fontos, mint maga a zene. Mindkettőnél erős vizuális világ és jól felépített koncertdramaturgia volt. A Malevolence ezen a fesztiválon is külön figyelmet érdemelt. Luxemburg után itt már teljesen fesztiválkörnyezetben, nagyobb közönség előtt is hozták azt a masszív, súlyos hardcore energiát, ami miatt egyre inkább kiemelkednek a mezőnyből. A Papa Roach és az A Day to Remember már inkább a „nagy közönségkedvenc” kategóriát képviselték. Mindkét zenekarnál az volt az érzés, hogy pontosan tudják, hogyan kell egy fesztivált letolni vagy félgőzzel is működtetni, de nem feltétlenül a legnyersebb hardcore élményt adják. A Get The Shot viszont visszahozta a tiszta agressziót. Itt már nem volt kompromisszum, csak előre menő, nyers hardcore, ami a közönséget is azonnal mozgásra kényszerítette.

Harmadik nap – klasszikusok és fesztiválzárás

A harmadik nap inkább a nagy nevek és a „fesztiválos lezárás” hangulatáról szólt. Itt már keveredett minden: hardcore, punk, metalcore és klasszikusabb rockzene. Az Offspring például tipikusan az a koncert volt, ami inkább nosztalgia, mint valódi fesztiválcsúcs. Profin lehozták, játszották a klasszikusokat, de számomra inkább egy kicsit elnyújtott, langyosabb élmény maradt. Ezzel szemben a Hatebreed és a többi HC vonalas zenekar hozta azt a nyers energiát, ami miatt ez a fesztivál igazán működik. Itt már nem a dallamok vagy a látvány volt a lényeg, hanem az, hogy a közönség és a zenekar gyakorlatilag egy masszává olvadjon.

A Hollywood Undead és hasonló, műfajilag lazább zenekarok inkább háttérbe szorultak ebben a közegben. Megvoltak, működtek, de egyértelműen nem ők voltak a fesztivál lelkei. A Grade 2 viszont üde színfoltként érkezett. Egy sokkal könnyedebb, pörgős punkenergia, ami jól esett a sok súlyos breakdown után. Ők nem próbáltak többet adni annál, amik: szórakoztató, lendületes, tiszta punkrock. A zárónap végére viszont egyértelművé vált, hogy a Jera On Air igazi ereje nem egy-egy headlinerben van, hanem abban, hogy három napon keresztül gyakorlatilag megszakítás nélkül áramlik a hardcore kultúra.

Mighty Sounds: zárás egy elhagyott repülőtéren

A Jera On Air után már nem maradt sok energia a rendszerben, de a turné utolsó állomása még hátra volt: a csehországi Mighty Sounds, egy elhagyott repülőtéren megrendezett fesztivál, ahol a hardcore és metal közeg egy sokkal nyersebb, földközelibb formában jelenik meg. Az út ide Hollandiából indult, Frankfurt és Nürnberg érintésével, majd Pilsen környékén keresztül vezetett Tábor felé. Ez önmagában is egy közel tízórás etap volt, ami a Jera utáni fáradtsággal kombinálva már inkább túlélőmenetnek érződött. Mire megérkeztem, az ember fejében már nem az volt a kérdés, hogy melyik zenekar mikor kezd, hanem az, hogy egyáltalán sikerül-e végigállni az estét.

A fesztivál azonban rögtön az érkezésnél pozitívan fogadott. Gyors beléptetés, parkolójegy, segítőkész staff – minden ment, ahogy kell. Az egyetlen komoly nehézség inkább a kommunikáció volt: a személyzet nagy része nem beszélt angolul, de valahogy mutogatással és pár kulcsszóval így is sikerült eljutni a megfelelő helyekre. A nap első igazi célpontja a Gutalax volt, akiknél pontosan tudni lehetett, mire kell számítani – és mégis sikerült túltenniük rajta. A koncert nem egyszerűen egy zenei fellépés volt, hanem egy teljesen önálló performansz. A színpadon mobil WC-k, diszkógömb, a közönségben WC-papír minden mennyiségben, WC-kefék és pumpák, amelyek egyszerre funkcionáltak kellékként és „hangszerként”. Az egész inkább egy groteszk, extrém humorral átszőtt fesztiválperformansz volt, mint hagyományos koncert. Pontosan ilyenre számítottam – és pontosan ezt is kaptam. Fotózni, élményként eltenni tökéletes volt, de ennél többet nem is akart jelenteni.

A hőség itt sem volt barát. Közel negyven fokos forróság uralta a napot, de a szervezők láthatóan mindent megtettek a túlélhetőségért. Több helyen kihelyezett locsolórendszerek, párásító spriccelők, gumimedencék, ivóvíz-állomások – ritkán látni ennyire tudatos hőségkezelést egy fesztiválon. A legjobb pillanatok közé tartoztak azok a jelenetek, amikor emberek egyszerűen a medencékben ülve nézték a koncerteket, vagy a fűben fekve próbálták túlélni a napot. A hangulat ennek ellenére végig laza és barátságos maradt. A Wargasm szintén belefért még a napba, és bár nem ez volt a turné legkeményebb pillanata, mégis jól illeszkedett ebbe a sokszínű zárónapba. A Paddy and the Rats jelenléte is pozitív meglepetés volt, jó volt látni, hogy magyar zenekar külföldi közönség előtt is ennyire működik. A fesztivál csúcspontját egyértelműen a Skindred jelentette. Már a színpadra lépés pillanatában uralták a teret, és onnantól kezdve gyakorlatilag nem volt kérdés, ki viszi el az estét.

A reggae, metal és hardcore elemekből építkező zenéjük élőben még erősebben működik, mint felvételen. A közönség teljesen mindegy volt, hogy ismeri-e a dalokat vagy sem – mindenki ugyanúgy mozgott, táncolt, reagált. Ez az a fajta koncert, ahol nem kívülállóként nézed a zenekart, hanem részévé válsz az egésznek. Külön érdekesség volt, hogy a színpad elhelyezése miatt az árnyék pont a közönségre vetült, így a hőség ellenére is elviselhetőbbé vált az este – apró, de nagyon fontos szervezői döntés.

A nap végére a Talco hozott egy sokkal könnyedebb, karneváli hangulatot. A fúvósokkal, punkos energiával és party-hangulattal inkább egy levezető, közösségi élményt adtak, mintsem egy utolsó nagy pofont. Két nappal előtte csak belenéztem a koncertjükbe Hollandiában, itt viszont hatalmas öröm volt, hogy egy nagyszínpadon teljes show-t tudtam végig nézni tőlük.

A Kulturfabrik, a Jera On Air és a Mighty Sounds mind olyan helyszínek, amelyek teljesen különböző közegben, de ugyanazzal az energiával működnek: nyers, őszinte élőzenei élményt adnak. Egy ipari klub Luxemburgban, egy komplett fesztiválváros Hollandiában és egy elhagyott repülőtér Csehországban – mindegyik más hangulat, de mindegyikben ott van az a hardcore és punk életérzés, amit otthon ritkán lehet ilyen formában megtapasztalni.

Ha valaki ezt a világot szereti, ezeket a helyeket nem érdemes kihagyni: mindhárom kötelező úti cél, legalább egyszer az életben.

Írta és fényképezte: Újj Kristóf /// Cactus Pixels