Mivel a Machine Head az idei európai kör során Magyarországot kihagyta, nem nagyon maradt más opció: el kellett menni utánuk. Így esett a választás Milánóra, ahol ráadásul egyedüli fellépőként, közel háromórás szettel várták a közönséget – nem éppen rossz kompromisszum.
A logisztika olaszosan laza, de közben meglepően modern: a vonatjegyet automatából vettem, ami aztán WhatsAppon átküldte a jegyet. Apró, de szerethető részlet. A reggeli városkép pedig hozta azt a furcsa kontrasztot, amit csak Olaszország tud: kabátos emberek a hűvösben, pálmafák, a háttérben pedig havas hegycsúcsok. Egyszerre abszurd és gyönyörű.
Gyors városnézés a központi pályaudvar körüli modern negyedben – aki még nem járt itt, tényleg érdemes rászánni az időt. Letisztult, modern építészet, rengeteg zöldfelület, az egésznek van egy nagyon élhető, nyugodt vibe-ja. Nem az a klasszikus olasz képeslap, de pont ettől működik. A szállás elfoglalása után irány az Alcatraz, ami már kívülről is ígéretes helyszín. Mielőtt azonban belevetném magam az estbe, egy kötelező pit stop: közvetlenül mellette egy mexikói kajálda, ahol konkrétan tökéletes koncert előtti menüt sikerült összerakni. Chili con carne nachosszal, tortilla lapokkal, mellé egy 12 éves rum kólával – ha valaki ide készül, ezt ne hagyja ki.
Az Alcatraz belülről is hozza a szintet. Széles, nem túl hosszú tér, oldalt emelvényekkel, ahonnan kiválóan belátható a színpad. Ez a kialakítás rengeteget dob az élményen: még hátulról is jól látni, nincs az a klasszikus „egymás tarkóját bámuljuk” érzés. A hangzás pedig egyszerűen brutális volt – tiszta, erőteljes, minden a helyén. A látvány modern, LED-falakkal operáltak, minimális, de pont elég füsttel. Nem vitték túlzásba, és pont ettől működött. Meglepő módon nem volt teltház, nagyjából félig telt meg a hely, ami viszont a közönség szempontjából inkább áldás volt. Könnyen lehetett mozogni, szépen kialakultak a pogók, nem volt tömegnyomor. Az italpultnál sem kellett sorban állni, a beengedés és a kiszolgálás is pörgős volt – ritka kombó.
Az este egyetlen fellépője a Machine Head volt, de cserébe egy masszív, 23 számos, közel háromórás szettet kaptunk. Nem aprózták el. A nyitás az Imperium és a Ten Ton Hammer párossal azonnal berántotta a közönséget, és onnantól nem nagyon volt megállás. Előkerültek a nagyágyúk: Now We Die, Game Over, Is There Anybody Out There – tényleg egy best of jellegű, mégis végig feszes programot kaptunk. Külön érdekesség volt, amikor az Outsider alatt vendégként feljött Helena Kotina a Nervosa-ból, ami adott egy extra ízt az egésznek. A koncert utolsó harmadában viszont teljesen más hangulatba csúsztunk át. A Bastards és a Darkness Within akusztikus verziói előtt Robb Flynn mesélt a dalok születéséről, a magányról, azokról az időszakokról, amikor ezek a számok megszülettek. Ez a rész meglepően intim volt – főleg úgy, hogy a basszusgitáros egy szál akusztikus gitárral kísérte, és tiszta, magas vokállal egészen új dimenziót adott a daloknak. Elég erős kontraszt a klasszikus metalhead imázshoz képest. A végjátékra visszatért Helena Kotina is a Davidian alatt, majd a Halo zárta az estét – méltó lezárása egy hosszú, de végig intenzív koncertnek.
Ha valamibe bele lehet kötni, az inkább a „mi hiányzott” kategória. Az előző turnén látott óriás labdák, felfújható kalapácsok most kimaradtak, és pirotechnika sem volt. Ezekkel simán csillagos ötös lett volna az élmény, így inkább egy nagyon erős négy és fél. De ez tényleg csak finom morgás. Összességében viszont csupa pozitív élmény: jól szervezett helyszín, brutális hangzás, hosszú és tartalmas setlist, és egy olyan közeg, ahol tényleg lehetett élvezni a koncertet.
Másnap még egy gyors városnézés, a kötelező körök kipipálása, majd irány haza – egy kis torinói kerülővel, mert miért ne. Fárasztó, kicsit kaotikus, de minden percében megérős trip volt. Pont az a fajta, amiért az ember újra és újra elindul. Már tervezzük is a következőt. Mit gondoltok, hová menjünk?
Írta: Újj Kristóf
