Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy Tomas “Tompa” Lindberg tavaly szeptemberi halála alapjaiban rázta meg a metal közösséget, hiszen a ma működő újabb death metal, illetve mindenféle …core zenekarok nagy többségére (ha megkésve is) elképesztő hatással volt az At the Gates és Tompa munkássága. Én magam sem tudom, mikor sodort le utoljára zenészhalál ennyire a lábamról, hiszen a 1995 óta a legkedvencebb zenekarom, igazából miattuk kezdtem el zenélni és így mindig ott voltak velem, még akkor is, amikor éppen nem léteztek.
Most pedig megérkezett a a valószínűleg utolsó, The Ghost of a Future Dead lemez (a címnek igazából több jelentése is lehet: Egy jövőbeli halott szelleme vagy Egy halott jövő szelleme – attól függ mire gondolt a költő. Én az utóbbira asszociáltam először, de a történések tekintetében az első sokkolóbb).
Mikor a főszerkesztő úr felkért a kritikára nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz szavakba önteni mit gondolok. Főleg, mert általában szeretek elvonatkoztatni a zene kapcsán minden külső körülménytől, ideológiától stb. A kérdés végső soron az, hogy a lemez/zene jó-e? Ez alkalommal ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. E sorokat kb. 6 fejhallgatós, figyelmes hallgatás után írom, csak hogy perspektívába állítsam, hol tartok az ismerkedéssel.
A zenekar teljesen Tompa elképzelései szerint kivitelezte és az ő emlékének szenteli a lemezt. Valójában az anyag így ahogy van kész volt már 2024 májusában, tehát ő is hallotta ebben a formában. Az énekes az utolsó pillanatban változtatta a címet The Dissonant Voidról a mostanira, ami totálisan tükrözi az egész lemez hangulatát, a zenekar jelenlegi helyzetét és Tompa sajnálatos sorsát is. Tanítani való, ahogy tagok kezelik ezt a hálátlan és brutálisan nehéz szituációt. Abszolút tisztelettel, csak a pozitívra koncentrálva emlékeznek meg legendás énekesükről, és folytatáson a jelen állás szerint egyáltalán nem gondolkodnak, mert, ahogy Jonas Björler mondta “valahol ő volt az At the Gates”.
Ennek megfelelően az egész lemezt körbeveszi egy fekete fátyol, amire csak ráerősít a borító, és a Jens Bogren által kreált hangzás is. Elég organikus, még nem kásás, de nem is teljesen tiszta és szarrá editált, mint a mai lemezek többsége.Nem lehet minden apró részletet kivenni pl. a gitárjátékból, sokszor inkább csak érzi az ember mi történik. A lemezen átívelő hangulat érthetően talán az eddigi legsötétebb a banda történetében.Olyannyira, hogy pusztán az atmoszférát tekintve sokszor beugrott a szintén svéd, melodic black metal Dawn klasszikus Slaughtersun korongja is.
Az At the Gates reunion utáni lemezeit (és igazából a Slaughter of the Soul előtti dolgaikat is) elég vegyesen fogadta a közönség. Talán a visszatérő, még Anders Björlerrel készült, At War with Reality volt az utolsó amire felkapta a fejét a metal közösség, de az utána követő Jonas Stalhammar gitárossal felvett To Drink from the Night Itself és The Nightmare of Being elég -hogy finoman fogalmazzak- langyos fogadtatásra talált.
Én a magam részéről, az At War… lemezt minden idők egyik legjobb visszatérésének tartom, ott van az első négy album és a Gardens of Grief EP mellett. Ráadásul az egész katalógusuk legjobban megszólaló albuma. A To Drink… lemezt szintén szeretem, bár idő kellett a megemésztéséhez, mert annyira sötét és tüskés, a With Fear I Kiss the Burning Darkness óta a legcirkalmasabb riffekkel rendelkező lemez volt. A The Nightmare of Being dallamos, progresszív és őszintén szólva At the Gates-idegen kísérletezései nem tetszettek száz százalékban. Bár volt rajta néhány erős dal, de máig ezt tartom az AtG diszkográfia leggyengébb láncszemének. Épp emiatt nagyon örültem a hírnek, hogy a gitáros, Anders Björler visszatér, mert szerintem ő volt a zenekar lelke, drámai hangzású dallamai, riffjei és tragikus hangulatú szólói tették ezer közül megismerhetővé az At the Gatest. Sajnos ezen hangulatok nagyon is életszerűek lettek erre az új lemezre Tompa halálával.
Számomra a legfőbb kérdés az volt, hogy ha eltekintenénk az énekes elvesztésétől, az új anyag saját okán kimozdítaná-e a bandát abból az állóvízből, amibe az utolsó 2 lemeznél kerültek. A teljes lemez ismeretében, sajnos erre a kérdésre “nem” lenne a válasz. Valószínűleg ez az album sem forgatta volna fel a színteret, mivel az új dalcsokor is az előző két album barátságtalan és tüskés vonalát folytatja. Nem egy “crowdpleaser”, tehát ne is számíts egy új Slaughter of the Soulra.
Ha szívemre teszem a kezem, az Of Insterstellar Death (szinte 100%, hogy Anders Björertől származik) az egyetlen dal, ami rajta lehetne At War with Realityn színvonalát tekintve, viszont ettől még egyáltalán nem gyenge album. Az At the Gates nem is képes olyanra. Erősebb, mint a The Nightmare of Being, aminek egyébként szövegileg, koncepciójában folytatása is az album, de inkább csak a To Drink… minőségéig ér fel, bár annál viszont picit talán könnyebben befogadható.
A két korai single, a The Fever Mask, The Dissonant Void baromi vadul és direkten rúgják be az ajtót. Tényleg jó választások voltak felvezetőnek és albumnyitásnak. E páros mellett általánosságban a lemezen a “thrasher” dalok, A Ritual of Waste, Tomb of Heaven, a The Unfathomable, és a már említett Of Interstellar Death ütnek legnagyobbat. Ez a fajta agresszivitás hiányzott a két megelőző korongról és nagyon örültem, hogy Anderssel együtt ez is visszatért. Egyes témák talán egy picit a kelleténél jobban idézik a tesók, ill. most már csak Jonas és Adrian Erlandsson dobos, másik bandáját, a The Hauntedet, viszont vannak annyira jók a dalok, hogy ez nem igazán zavarja az embert. (Zárójelben jegyzem meg: régebben azért nagyobb különbség volt a két banda világa között.)
Nagyon kellemes még az akusztikus Förgängligheten (transience, múlandóság) is. A Björler tesók mindig nagyon értettek az ilyen nyugodt átkötőkhöz. A The Red in the Sky is Ours lemezen ott volt a zseniális The Scar, aztán a Terminalon az And the World Returned (ami szerintem a leggyönyörűbb dolog, ami valaha death metal lemezen megjelent) vagy az Into the Dead Sky a Slaughteren.
A többi dal többsége inkább csak sötét, gyászos, morózus hangulatban hömpölyög. Nincs velük különösebb gond amikor szólnak, de nem sokra emlékszem belőlük, ha a lemez befejeztével ránézek a dalcímekre. Szerencsére ezek a dalok teszik most ki az album kisebb százalékát. Két tétel szerintem kifejezetten negatív irányban húzza a színvonalat: az első svéd nyelvű AtG dal a Det Oerhörda (ha minden igaz jelentése The Incredible, A hihetetlen), egy lassabban tempójú, epikusnak szánt darab, de sajnos nem túl maradandó témákkal. In Dark Distortion pedig szerintem kifejezetten gyenge dal. Talán kicsit a Voivod ugrott be róla, illetve Tompa zajos The Great Deceiver projectje. Valahogy a szám gerincét képző tingli-tangli, punkos dobtéma nem illik az At the Gateshez. Érdekes, hogy ez utóbbi lett a harmadik klip, mert szerintem ez tipikus japán bónusz dal.
3-4 tétel, mint ahogy már említettem, elmegy az ember mellett, Anders színezései, extra gitárrétegei, minimál szólói viszont mégis izgalmassá teszik a hallgatás pillanatában ezeket is. A hangszerelés mestere lett ez az ember!Itt megint csak hadd említsem meg az Of Interstellar Death című dalt, amiben kb 4 hanggal a gitáros kitépi az ember szívét. Tananyag kellene, hogy legyen ez a szólórész a tekerős Instagram gitárosok világában! Ez az a fűszer,ami két elődje fölé tud emelkedni a The Ghost of a Future Dead.
Tomas Lindberg pedig utolsó felvételén is tökéletesen hozza azt, amit már a Terminal Spirit Disease óta ő csinál legjobban: a magasfekvésű, az univerzum fájdalmát magában hordozó kiáltásokat, most leginkább az utolsó két albumon megszokott hangfekvésben. Ha nem tudnánk, hogy ezek a sávok demókról lettek átemelve, senki meg nem mondaná, annyira véglegesek és jól kidogozottak az énektémák.
A legendás death metal énekes összeségében egy gyönyörű hagyatékot hagyott hátra ezzel a sötéten gyönyörű albummal. A Tompa halála okozta általános érzelmi állapot, most még inkább kidomborítja, sőt, sok hallgató számára talán csak most teszi nyilvánvalóvá azt a drámaiságot, tragikusságot, ami az At the Gates dallamos death metaljára egyébként mindig is jellemző volt, és a stílusban mindenki mástól teljesen elkülönítette a világukat.Itt sosem újrahasznosított Iron Maiden terces gitártémák jelentették a dallamokat.
Talán ezek után erősnek tűnik a végső konklúzió, de ha realisztikusan nézem a dolgot, igazából –Anders visszatérte ide vagy oda- hatalmas minőségi ugrás a két előző albumhoz képest nem történt. Nálam az első négy AtG lemez 10, az At War… 9, To Drink… 8, a The Nightmare of Being 7 pontosak. Ebben a rendszerben az új album jelenleg, olyan 8.5-ön áll. Ugyan erősebb a To Drink-nél, és tény, hogy gyönyörű és tiszteletre méltóan minőségi lezárása Tompa és az At the Gates életművének, de a méregerős At War with Realityhez, vagy a klasszikus korszak lemezeihez szerintem –jelen állás szerint– nem ér fel.
8.5/10
Írta: Tóth Balázs (BalashToth, Casketgarden)
