Vasárnap végre először headlinerként látogatott el hozzánk a svéd elektro-posthardcore Solence, miután 2022-ben egyszer már játszottak nálunk az Arénában a Five Finger Death Punch előzenekaraként. Vendégükként a Written By Wolves egészen Új-Zélandról repült ide, a Dream State pedig Walesből érkezett.

Volt szerencsém részt venni a Solence 4 évvel ezelőtti koncertjén is. Bár már akkor is imádtam a számaikat, de mivel nem volt túl jó a hangzás, így sajnos nem volt akkora élvezet élőben, mint amekkora potenciál volt bennük már akkor is. Így most nagyon bíztam benne, hogy headlinerként egy kisebb klubban beteljesedik a megérdemelt megszólalás.

Amikor megérkeztünk az Analog Music Hall nagyszínpada elé, a Written By Wolves már javában úgy szólt, mintha ezer felől mennydörögne az ég – de a lehető legpozitívabb értelemben. Ez elég ígéretes volt a Solence hangzására nézve. Brutálisan hangos is volt, úgyhogy sietve előtúrtam a füldugóimat. A hangzás ezek szerint már pipa az Analogban, viszont az a kelleténél nagyobb pixelekből álló ledfal még mindig böki a csőröm. A Written By Wolves hangulatos kék és talán piros fényeket használt, ami jól nézett ki, csak alig láttunk valamit a tagokból.

A saját dalaik mellett előkerült egy Linkin Park feldolgozás is, mégpedig a Papercut. Nos, szinte jobban megszólalt, mint tavaly maga a Linkin Park Nova Rockon… A farkasok énekese, Michael Murphy szuperül screamel és használ különböző hangszíneket, a magas mixeinél viszont néhol megbicsaklott. De egyébként hibátlanul hozták az energiákat, és az a hangzás… hát az rendesen bemelegítette a headbang-izmaimat.

A Written by Wolves után hirtelen furán nagy csönd lett – a legtöbb klubbal ellentétben az Analogban most nem tettek be zenét az átszereléshez, legalábbis nem azonnal. Pár perccel később szerencsére megérkezett mégis. Közben egy párnak segítettünk keresni a füldugóját (sikertelenül), mire az volt a reakciójuk, hogy nem szoktak ilyen kedvességet tapasztalni metalkoncerteken. Mi? Én azt hittem, tök összetartó közösség vagyunk és ezt mindenki tudja.

Kisvártatva elindult a walesi Dream State intrója, és megjelentek a tagok a színpadon. Utoljára Jessie Powell énekesnő ugrándozott be hosszú hajfonataival. Ők is jól megszólaltak, bár Jessie többször is hamis volt és összességében annyira nem volt a topon a tiszta éneket illetően. A screamjei viszont szuperek voltak, és annál inkább az volt az előadásmódja. Nagyon drámaian adott elő pár számot, mintha egy hardcore-musical főszereplője lenne. Emellett iszonyat energiákat fektetett a folyamatos mozgásba, ugrálásba, kapcsolattartásba a közönséggel. Kár, hogy az akcentusa miatt nem értettük a felét annak, amit konferált, lol. Mindenesetre nagyon nagy buli volt rajtuk is, ment a circle pit (bár először csak három srác szaladgált körbe-körbe elég komikusan, ez ilyenkor olyan cuki), wall of death, pogó, minden.

Az álomállam után gyorsan vettem egy gyümölcslevet energiaboost gyanánt, mert tudtam, hogy a Solence koncertjén talp a földön nem marad. És igazam is lett. Nehéz az olyan koncertekről épkézláb mondatokat megfogalmazni, amik számomra ennyire érzelmekkel telítettek, mert szívem szerint csak különféle szenteket és istenségeket idéznék meg, ennyivel letudva a beszámolót.

De nem.

A svéd zenekar stílusosan az ABBA Mamma mia-ját használta intrónak – svédeknél ez megengedett, sőt. Majd megszólalt az újalbumos Angels Call összetéveszthetetlen kórusa, és egyenként felvonult David „Viking” Vikingsson dobos, Johan Swärd szintis, majd David „Crack” Strääf gitáros a szexi hajfonataival, végül pedig a mindig mosolygós Markus Videsäter is megjelent a fronton hatalmas üdvrivalgás kereszttüzében. Úristeeeeeeeeeeen.

Úgy megszólalt egyből a színpad, ritkán hallani ilyen brutális hangzást. A tagok intenzív jelenléte és élvezettel való játéka még többet hozzátett ehhez. Elképesztő, hogy egyetlen gitárral és basszusgitár nélkül is le tudnak hozni egy ilyen masszív soundot.

Amúgy új albumuk, a 2025 október végén megjelent Angels Calling lemezbemutató turnéja zajlik, de természetesen rengeteg régebbi sláger is előkerült, egészen az első lemezig visszamenőleg. Még a Warriort, az Imagine Dragons-coverjüket is elnyomták. Tényleg leginkább azt tudnám kiemelni, hogy minden egyes dal hihetetlen energiákat közvetített, a közönség pedig ugyanezt vissza. Ez azt eredményezte, hogy szinte ájulásig túltelítődtem – az iszonyat tempók, a megállás nélküli ugrálás, pogó, felemelő, energikus dalok ezúttal kicsit kifogtak rajtam fizikailag, mivel nem voltam az egészségem magaslatán. De remélem, ebből átjön, hogy milyen hangulat uralkodott végig.

Mindig lenyűgöz, amikor egy zenekarban több tag is vokálozik élőben, ezúttal konkrétan minden tag előtt volt mikrofon, és ráadásul nagyon jól is énekeltek. Markus pedig egyszerűen tökéletesen, ugyanolyan erővel, hangszínnel és pontossággal hozza le a dallamos és ordibálós vokálokat, mint a stúdiófelvételeken. Nagyon jól is néztek ki, mind a színpadkép, mind a tagok egyénileg. (Főleg Dave a kisportolt termetével és a kis fonataival, well.)

Az outrójuk az intróval harmonizálva az ABBÁtól a Dancing Queen volt, amire mindenki kollektívan táncizott és énekelt, Dave le is ugrott a közönségbe. Miután lecsengett a buli, a gitáros fel is bukkant a merch- és italpult között, és egyből kígyózó sor alakult előtte. Mielőtt sorra kerültünk volna, egyszer csak Markus is felbukkant előttünk a semmiből, a kezeit széttárva, hogy „did you like it, guys???” – mire mindenki sipítva reagálta, hogy perszeee, és vele is lepacsiztunk – aztán körülötte is formálódott egy szeparált sorbaállás. Dave és Markus is annyira közvetlen és kedves volt mindenkivel, hogy nagyon nehéz volt elképzelni, honnan van ennyi szociális energiájuk (vélhetően minden koncert után). Nagyon-nagyon jó élmény volt maga a koncert is, és utána beszélgetni is velük, annyira pozitív kisugárzásuk és kommunikációjuk van, őszintén látszott rajtuk, hogy tényleg ennyire extrovertáltak és nem jelent számukra gondot minden érdeklődővel beszélgetni pár percig.

A Written By Wolves énekese is kijött már a koncertjük után, viszont az este végére annyira megtámolyodott, hogy alig bírt megállni a lábán. Hozzá inkább nem mentünk oda, haha.

Nagyon remélem, hogy nem túl sok idő múlva tér vissza a Solence, hogy újra átélhessem ezt a hangzást, ezt a bulit, ezeket az energiákat.

Írta: K. Barbi

Fotók: Újj Kristóf