A téli napforduló különleges jelentőséggel bír: ez az a pillanat, ahonnantól már nem rövidülnek a nappalok, hanem hosszabbodnak, az év – és az élet – újra a sötétségből a világosság felé tart; jelentős fordulópont, a számadás ideje, melyet évezredek-évtízezredekre óta ünneplünk. A legutóbbi téli napfordulót – akárcsak a megelőzőt – Szegeden töltöttem, de nem azért, minthogyha arrafelé jobban fordulna a Nap: ez az az időpont, amikor a Hircus Nocturnus fesztiválon jobbnál jobb fellépők sora édesgeti a közönséget. Jómagam nagy rajongója vagyok Lédeczy Lambert ilyen-olyan zenei formációinak, ráadásul az Ahriman nem túl sűrűn játszik élőben, így különösebben nem kellett elgondolkodjak azon, hogy mi is lesz erre az estére a program. Az, hogy Gire-t is adtak ehhez a fellépéshez, már csak a hab volt a tortán, így szépen nyugodtan készülődtem, nem is sejtve, hogy az események hamarosan drámai fordulatot vesznek.

Annyi minden történt ezen az estén, annyi vetülete volt, hogy egy másik bevezetővel is neki kell hogy fussak egy teljesen más irányból: strandon mászkálva – illetve kevésbé publikus helyzetekben – többször elgondolkoztam azon, hogy mi is a helyes teendő akkor, amikor éppen egy meglehetősen privát élethelyzetben futsz össze hivatalos ügyfeleiddel vagy kollégáiddal. Nem is kell arra gondolni, amikor a délelőtti meetingen megismert szőke HR-es középvezető hölggyel futsz össze a swingerpartin, és álltok neki csapatépíteni – elég csak eljátszani azzal a gondolattal, amikor (mű)vértől csöpögve és fekete-fehérre kimázolva találkozol az utcán a tegnap megismert ügyféllel, aki a rajta található szegecsek és láncok súlya alatt alig vonszolja magát. Izgalmas a téma, egy jó tollú újságíró szerintem egy életművet kihozna ebből, én csak megpróbálom nemsokára belegyúrni a fentebbi bevezetésbe.

Szóval az Ahriman Facebook-oldalán megjelent beharangozó mindenesetre eléggé baljósan hangzott; a szöveg – mely szerint ez az Ahriman utolsó fellépése lenne – némi bizonytalanságot idézett elő azügyben, hogy pontosan mekkora is az esemény súlya (nagy vagy beláthatatlan), de nem volt vita kérdése, hogy menni kell. Sikerült jóval korábban befutni a Gire teljes merch-ével a hónom alatt, a fülemen, meg a cimbora hóna alatt; a világ legtermészetesebb módján besétáltunk a JATE Klub pincehelységébe, és elkezdtünk nézelődni. Dramaturgiailag a legjobbkor futottunk be: végzett az Ahriman a beállással, így még a Satanic Funeral utolsó akkordjait el tudtam kapni. A merch-öt gyorsan magára hagytam, megkerestem Lambertet, miközben legnagyobb meglepetésemre az egyik nagyon kedves kollégámba botlottam a backstage felé menet. „Milyen segítőkész” – gondoltam – „segít vinni… de kinek is a gitárját”? Nagyon érdekes – Dudás Ádám balkezes, ez meg egy jobbkezes műszer. Benkő Zsolt hat húroson játszik – ez pedig héthúros. Mit csinál akkor Vass Pisti kollégám a folyosó kellős közepén egy héthúros Ibanez-zel a kezében…?

„Ja, csak fellépek pár számban az Ahriman-nal” – mondta Pisti visszafogott mosollyal a maga szokásosan szerény módján, én meg úgy néztem rá, mintha két feje lenne, és az egyik ott a szemem előtt kezdett volna nőni. Ez volt az a pont, ahol a bevezetőben említett szálak egyszercsak összeértek. Adott az Ahriman 2001-es Naturegate albuma, amelyik egy minőségi cucc: annak idején is az volt, és – mint mindjárt ki fog derülni, ha végre el bírnám kezdeni – hogy vastagon kiállta az idők próbáját. Annak idején nem is akartam elhinni, hogy magyar zenekar ilyen muzsikát össze tud rakni – közös pályafutásunk első pár napjában szilárdan meg voltam győződve arról, hogy külföldiek, aztán idővel el is olvastam a kazetta bookletjét. Mindenesetre hatásos volt az anyag: a Satanic Funeral-t leszedtem gitárra és évtizedeken keresztül játszottam, nagyjából a Deicide, a Slayer és a Sepultura alapvető művei között – és azt kell, hogy mondjam: a méltó helyén. Ez az album az, amelyik az este gerincét képezte, és ez az az album, amelyiken Vass Pisti kollégám gitározott annak idején… évek óta dolgozunk együtt, egy nagyon kedves, segítőkész embert ismertem meg benne, akinek a szakmához és az iparhoz való hozzáértése mindenki számára referenciaként tekinthető, ő az, akivel egy csomó ilyen-olyan megbeszélésen ültem együtt úgy, hogy nem tudtam: fiatalkorom egyik meghatározó albumában vastagon benne van a keze munkája. Úgyhogy én csak álltam a folyosón, néztem mint egy idióta, és nem akartam elhinni, hogy ilyen – mármint a meséken kívül – létezhet. És hogy mindez igaz is: az az ember, akivel a Zala-medence deformációját és a mélységben lévő feszültségi állapotát nyálaztuk át nagyjából fúrásról fúrásra, nos, az az ember 25 éve meglehetősen meghatározó szerepet tölt be az életemben a zenei munkásságán keresztül. Ha ezen a ponton véget ér az este, már akkor is megvolt az élmény – így viszont zúgó fejjel és kábán vártam a Gire kezdését, kábé azt sem tudva, hogy hol vagyok.

Mint kiderült, a lehető legjobb helyen. Nekifutott a makói társaság, én meg csak a fejemet kapkodtam: először is, nagyon szépen és tisztán szóltak. Őszinte leszek, bár azt hiszem, nem rejtettem annak idején sem véka alá a véleményt: a Dürer-ben meglehetősen gyenge volt a hangzás. A dobgép hangos volt és torz, még Zolcsi gitárját is elnyomta, Tamásból meg az égadta világon semmi sem hallatszott. Itt nem volt ilyen problémám: a gitár nyers volt, erőteljes, határozott, de nem telepedett rá a hangzásra. A dalok szempontjából kulcsfontosságú billentyű, gyönyörűen, szépen szólt, és Hermann Balázs basszusgitárjából is pont annyi jött át, ami az egészséges hangzáshoz szükséges. Ami külön tetszett: Balázs ládája egy kicsit túl volt tekerve, emiatt torzan meg-megreccsenve szólt a basszusgitár, amikor megütötte a húrokat – de ez nem bug volt, hanem feature, sokkal élőbbé tette a hangzást. Nagyjából a harmadik dalnál gondolkodtam el azon, hogy hogyan is kerülök én ide…? A hallgatóság is, a zenészek is, meg ezek a zenekarok is sok-sok évtizedes fennállásokat ünnepelnek, és ez apránként egy általános trend lett, hiszen lassan nincs olyan beharangozó vagy beszámoló, amiben valami kerek szám ne szerepelne. Mondjuk a Gire esetében volt ugye vagy 15 évnyi szünet, de akkor is óhatatlanul felmerül a kérdés: miről is van szó? Sarkítva: arról, hogy annak idején sikerült valami egységsugarú vackot összerakni-eljátszani, és azon kívül, hogy mindez meglehetősen korán történt a műfaj fennállásához képest, semmilyen érték nem fogható meg a zenében, vagy esetleg ezek annak idején is marha jó zenék voltak, csak így-úgy feledésbe merültek? Nos, a válasz teljesen egyértelmű: itt az utóbbi helyzettel állunk szemben. Annyira van létjogosultsága a Gire-nak, hogy időnként Zolcsi hangját nem is hallottam a mögöttem dalszöveget üvöltő kórustól – és ha valami, akkor ez talán segít tájékozódni azügyben, hogy mennyire van létjogosultsága mondjuk a Gire zenéjének. Sokkal oldottabb volt ez a fellépés, mint a Dürer-kertes; Zolcsi sokkal kevésbé volt feszült, jól láthatóan mindenki el tudta engedni a magát a színpadon, és ennek eredményeképpen hatalmas bulit csaptak a legények. Természetesen nem mehetett le mindez vendégzenészek nélkül, hiszen a Gire működése során voltak énekesek is, így egy szám erejéig a színpadon köszönthettük Rocker-t (Jáksó Imre), majd az utolsó két dalra – nem teljesen váratlanul – Lambert is felment a színpadra (Nyártáj, Zöld zivatar, Törjön testünk!, Bábel, Trans expressz, Az őzek futása, Eocén expressz, Aranyhajnal, Jura).

Gyors átszerelés, füst, Nikon-barát monokróm vörös fény, és színpadra lépett az est fénypontja, az Ahriman, hogy bemutassa a korai EP-ket, demokat (Sanctuary of Darkness, The Return of The Black Feelings, …from The Dark Nature), illetve egy combos válogatást a Naturegate és a Ködkín ösvény anyagokról. És ami innentől történt, az egy hiánypótló – de remélhetően nem egyedi – fellépés lett. Tiszta volt a hangzás, sok-sok Szenti Árpival, de a dobot nem a közönségnek szánták, hanem Lambert monitorából jött vissza. Először is nagy meglepetés volt, hogy mennyire komplexek a dobtémák, és ez igaz volt mindegyik bemutatott anyagra – teljesen őszinte leszek, erre nem is igazán figyeltem fel eddig. Ott, élesben adta magát a gyanú, hogy Árpi keze van a dologban – persze szó szerint, de áttételesen is –, de mint kiderült, nem nyúlt hozzá az eredeti dobtémákhoz, ami egyben azt is jelenti, hogy az Ahriman már nagyjából 25 évvel ezelőtt is olyan dobot rakott össze, hogy az ember csak pislog tőle. Elképesztő volt a fellépés lendülete és ereje. Számos beszámolóban lehet olvasni azt a közhelyet – magam is lelkesen használom, ha nincs jobb ötletem –, hogy micsoda feszültség és energia volt színpadon, és az hogyan áramlott a közönség irányába meg persze vissza – na, ezt itt látni lehetett, meg szó szerint tapintani. Lambert önmagában is egy meglehetősen lendületes egyéniség… látod, ahogy magához képest viszonylag komótosan felsétál a színpadra, majd 10 másodperc alatt egy vérben forgó szemű vadállat lesz belőle, aki teljes testből, mind a bő száz kilójával énekel… elképesztő volt az az erő, ami ebből a zenéből felszabadult; ez látszott a zenészek arcán… Lambert mozdulatain, ahogy ennek a hatalmas embernek az ökle le-lesújtott az előtte lévő kisasztalra. Az ötödik szám után pici szünet, Vass Pisti kollégám szépen felsétált a színpadra, és innentől hét zenész közreműködésével lehetett hallani a Naturegate és a Ködkín ösvény dalait. Árpi saját bevallása szerint próbálta visszafogni magát, de ez nem sikerült: az amúgy sem túl lassú dalok minimum 10-20 százalékkal meg voltak pörgetve, én meg csak kapkodtam a fejem, és próbáltam felvenni a tempót… aztán jött a Satanic Funeral, és onnantól jópár dal erejéig lekapcsoltam: kamera le a színpad szélére, fejrázás-ordítás, huszonöt évet vissza az időben, és innentől már csak képek villantak be: egy felettem álló hatalmas fekete alak, akitől semmit sem látok a színpadból… Lambert, aki félig a kamerán áll… Pisti, aki joviálisan, a tőle megszokott szerénységgel játszik… a papírgombóccá összegyűrt dalszövegek, amint a közönségbe repülnek… és egyszercsak vége lett. Hogy csak átmenetileg vagy véglegesen, az számomra még nyitott kérdés. Lambert úgy búcsúzott, hogy ez volt az Ahriman utolsó fellépése – bár éppen készül az új anyag –, de igazából a lelkem legmélyén én arra játszom, hogy idővel megtörik a májsztró. Tényleg egy agyhalál lehet nemhogy egy, de több mint féltucat ilyen-olyan zenei formációt ezer kilométeres távolságból – főállás mellett – üzemeltetni, ez nem is kérdéses. És hogy Lambert ereje és türelme véges, az is teljesen biztos – mindenesetre számomra jelenleg még elfogadhatatlan, hogy ezt a formációt ne lássam többet élőben. Sok búcsúkoncerten voltam, ahol tényleg érthető volt, hogy itt a vége és nem tovább, de valahogy nem ezzel az érzéssel jöttem el Szegedről.

És ennyi volt. A többségi döntés megszületett: már így is késő van, ideje a lovak közé csapni, úgyhogy pár mondat és gyors búcsúzkodás után már az autóban ültünk és húztuk is a csíkot Budapest felé. Én hajnali kettőre futottam be, ekkor már több mint 20 órája voltam ébren, de nem jött álom a szememre: a Gire fellépések pillanatai peregtek előttem, és nem tudtam szabadulni annak az élménynek a hatása alól, hogy egy nagyon kedves kollégám többek között nekem játssza a kedvenc dalomat egy olyan albumról, amelyik fiatalkoromban alapvetően formálta a zenei világomat…

Írta: Á