ELŐADÓ: WitcheR
ALBUM: Öröklét
SZÁRMAZÁS: Magyarország
MEGJELENÉS ÉVE: 2025
STÍLUS: atmoszférikus black metal
HONLAP: https://witcherband.hu/
ÉRTÉKELÉS: 10/9,5

Nos, miért is készítünk lemezkritikákat? A legegyszerűbb válasz erre az lenne, hogy ez a feladat, de ez igazából nem igaz: számos ok miatt szokott egy új anyag fölkerülni a virtuális lemezjátszónkra, és jellemzően az érdeklődés, a kíváncsiság és a tanulni vágyás a fő drájver a teljesen prózai okok – van-e rá idő vagy nincs – mellett. Jóleső és kényelmes a már ismert kedvencek legújabb albumáról kritikát írni – itt a meglévő ismeretekre támaszkodva csak egy lépést kell tenni előre vagy hátra –, a legizgalmasabb azonban a kritikus számára az „új” zenekarok anyagainak meghallgatása. Persze, nem „új” zenekara a WitcheR, de teljesen más az, amikor az ember csak kvázi háttérzenének rak be egy albumot, mintsem amikor tudatosan odafigyelve próbálja meg elemezni a legújabb jövevényt – hát így voltam én is az Öröklét albummal. Jómagam alapvetően a black metal szemüvegén keresztül nézem a világot, így gondoltam, testhezálló lesz ez a feladat.

Mint a legelején említettem, a tanulás fontos szerepet tölt be az egész folyamatban, és igazából én most egy másik nézőpontból tanultam meg látni-hallgatni szeretett műfajunkat. Számomra a black metal mindig is az a kifejezési forma volt, ahol folyamatosan és aktívan történik valami (nem függetlenül attól, hogy én sem bírok a seggemen megülni öt percre), és ennek egyfajta szöges kontrasztját mutatja a WitcheR zenéje a maga lassú, nyugodt, megfontoltan áramló komorságával. Lassú még akkor is, amikor duplázó lábdobot hallunk vagy tremolo picking-et, és nehéz volt elengednem azt az érzést, hogy ne igényeljem, hogy folyamatosan új meg új zenei ingerekkel bombázzanak… és sok-sok hallgatás kellett ahhoz, hogy el tudjam engedni magam, hogy a lassú, melankolikus, lépésről lépésre építkező, időnként ismétlésekkel dolgozó zene lassú vízpartot mos-alapon kifejtse a hatását, de amikor ez a gát sikeresen áttört, onnantól egy új világ nyílt fel előttem. Bizonyos szempontból szerencsém is volt persze: november olyan részén hallgattam az anyagot, amikor napsütés is alig volt, és a kinti szürkeségre tökéletesen rímelt a zene hangulatára. Arra, hogy az előítélet az ítélet megelőlegezése, ez az album talán egy remek példa, hiszen mi is az, amivel legelőször találkozunk? Ez pedig a borító, amelyik Grafit és Hamu munkája. Eddig csak tökéletes alkotásokat láttam tőle; grafikái remekül adnak vissza egyfajta speciális légkört, és az összes rajzaihoz tartozó zene, kiadvány vagy esemény is mindig a legmagasabb minőséget képviselte – így innentől természetesen az én elvárásaim is magasak voltak.

Karola és Roland eddigi munkássága – több demo, split, valamint stúdiólemez – jelezte, hogy nem csupán szimpla black metalt játszanak, hanem egyfajta atmoszférikus, szimfonikus, melankolikus metalt, amelyben a billentyű- és szintihangzások, a klasszikus zenei elemek, valamint a népies-folklór motívumok is teret kapnak. Az Öröklét most az eddigi pályafutásuk legösszeszedettebb, legérettebb, és talán legjobb lemeze – úgy érzem, sikerült megalkotniuk egy olyan zenei világot, amely egyszerre nosztalgikus, melankolikus, misztikus és fekete mágiával átitatott. Lássuk hát mindezt dalról dalra!

(1) Örökség: a lemez nyitódala. Grandiózus, lassan építkezve szintetizátorokkal indít – mintha egy ősi rituálé kezdődne. A hangulat azonnal magával ragad: tökéletes aránya a klasszikus black metalnak és a filmzeneszerű, szimfonikus megközelítésnek. A vokál recsegő, rideg, mégis van benne valami ősi mélység: olyan érzés, mintha valaki közvetlenül a tudatalattiból hívna elő régi lelki sebeket és emlékeket. Tematikailag a dal az örökséghez, a múlthoz való kötődésről mesél: az emberi lét mulandósága, az elveszett idő, az elmúlás és a bennünk tovább élő tudás, kultúra, emlékezet elpusztíthatatlanul összefonódik. Ez már a nyitó dalban meghatározza az album filozófiáját, és azt sugallja: ez itt nem „csak” zene, hanem valami mélyebb üzenet megfogalmazása.

(2) Szélhozó: tempóban kicsit felszabadultabb: még mindig súlyos, még mindig baljós – de van benne valami könnyedebb mozgás. A dobok, gitárok és szintik olyan táncot járnak, mintha egy vad szélvihart idéznének elő – vihar előtti csend, ami aztán kitör. A zenei szerkezetben érződik a klasszikus hatás: egy baljós waltzer, melankolikus dallamokkal és black metal-lal keverve; ez a kettősség adja a dal varázsát. A szöveg képei – láncok, törött álmok, eltemetett remények – visszavonhatatlan végzetet sugallnak, de ugyanakkor a szél, a pusztító erő is szimbolizál valami újat, így a Szélhozó ezért nem csak a sötét melankólia, hanem a harag, a lázadás, az elszántság egyfajta lenyomata is.

(3) Röghöz kötött: ez a dal talán a lemez legsötétebb és legszemélyesebb hangvételű darabja. A muzsika nehezebb, a riffek nyomasztóbbak, a dobok lassabb üteme: mint a szív dobbanása. A billentyűs aláfestés, a sötét szintihangzások még fokozzák is ezt az atmoszférát: a dal végig azt sugallja, hogy nincs menekvés a múlt elől, a gyökerek, a halált is szimbolizáló föld és a múlt köteléke szoros, kemény, elengedhetetlen. A dalszöveg kérdéseket tesz fel: hová tűnnek az évek, miért fáj az emlék már akkor is, amikor talán már semmi sem maradt belőle? Mi lesz az emberrel, ha egyedül marad, ha a jövőt bezárja, a múltat pedig nem tudja elengedni? A költői kérdések – „mondd, az ember miért menekül?”, „miért kell a múltat lássam?” – súlyos belső vívódást festenek le. Ez a tétel a lemez talán legmélyebb, legemberibb dala: elgondolkodtat, érzékennyé tesz.

(4) Öröklét: a címadó dal egyfajta megváltás, vagy inkább végső hitvallás. Ez a zenei struktúra – a gitárok, dobok, szintik, a vokál – olyan építmény, amelyben megvan a remény és a kétség, a halál és az újjászületés kettőssége. A hangszerek mint a lángoló tűz, szétoszlatják a sötétséget. A dal középrészében már érezhető némi világosság hasonlóan ahhoz, amikor a hajnal fénye áttör a leghidegebb éjszakán. Az öröklét itt nem pusztán a halhatatlanság: egy identitás, a múlt, a hit, az értékek átörökítése, egyfajta döntés: nem tagadom meg, honnan jöttem, még ha a világ el is taszít. Ez a tétel talán a lemez legmélyebb gondolata: az emberi lét tragédiája és egyben szépsége is, ahogy az emlékek (a vér és a gyökerek) nem engednek, miközben egyfajta magasabb rendű, hosszútávú örökséget is sugallnak.

(5) Piano Trio No. 2 – Andante con moto (Franz Schubert): a záró tétel klasszikus átirat, amely igazán megmutatja, mennyire merészen és magabiztosan nyúl a két muzsikus a hagyományos zenéhez. Schubert munkájának újraértelmezése az atmospheric black metal keretben egyszerre tiszteletadás a klasszikus hagyománynak, és egyben bizonyíték arra, hogy a műfaji határok átjárhatók.

A WitcheR új anyaga nem egyszerűen egy újabb atmoshperic black metal album: egy zenei misztérium, amelyben a sötétség, a melankólia, a múlt és az örökség mind jelen vannak, de nem fullasztóan, hanem emberi és hiteles módon. Karola és Roland olyan érzékenyen dolgozta ki az egész anyagot, hogy minden dal saját világgal, érzéssel, gondolattal bír. A lemez zeneileg kifinomult: a klasszikus hatások, a szintik, a metal riffek, a magányos vokál és a dallamos, mégis sötét atmoszféra egyaránt jelen van – de nem összeborítva, hanem szervesen illeszkedve. A hangulat változatos, de koherens: megvan benne a reménytelenség, ugyanakkor jelen van a lázadás, a fájdalom, de megvan benne hit és a gyökerekhez való ragaszkodás.

Köszönöm ezt az utazást, egy élmény volt!

Írta: Á