Vasárnap este, negyed tíz, ideális interjú-időpont. Odaát három gyerkőc köti le az energiákat, itt csak egy – jól van, nem nagyinterjú, gyorsan meglesz. Aztán az első pár perc után a fáradtság és a fásultság elmúlt, az idő parttalan lett, ahogy majdnem egy órán keresztül idézgette fel András a régmúlt nagy eseményeit. Harmincéves emlékek bukkantak felszínre, és döbbenetes volt hallgatni azokat a sztorikat, amiket én már elfelejtettem, de a múltidézés során újra megelevenedtek. Tovább gyűltek a homályba vesző, most meg-megcsillanó közös pontok az egymást kerülgető és itt-ott metsző életutakon – én meg még félálomban is a Fekete Lyukban voltam, Sear Bliss-koncerten…
Adja is magát az első kérdés: hogyan kezdődött ez az egész, honnan jött az ötlet, hogy legyen egyáltalán egy Sear Bliss nevű zenekar?
Elég fiatalon beszippantott a metálzene, egész pontosan 1987-ben, és én már akkor biztos voltam benne, hogy zenélni szeretnék, tehát ez már egy olyan 9-10 éves koromba szilárd elhatározásom lett – és akkor el is kezdtem a magam módján zenélgetni. Dobolni tanultam az elején, de aztán amikor alapítottunk egy iskola zenekart, kikönyörögtem egy akusztikus gitárt a szüleimtől. De nyilván ennél azért komolyabbat akartam, és valójában a Sear Bliss lett az első komolyabb zenekarom – igaz, korábban, már a 90-es évek elején volt pár próbálkozásom. Mondjuk ehhez az is kellett, hogy a szombathelyi zenei színtér a 90-es évek elején nagyon gazdag volt. Ennek nem tudom az okát, de gombamód szaporodtak a zenekarok mindenféle műfajban – a hardcore-tól a death metalig gyakorlatilag minden –, nyilván mindenki ismert mindenkit, és én ebbe egyszerűen belecsöppentem. Sokat köszönhetek az Extreme Deformity zenekarnak, engedték, hogy ott lebzseljek körülöttük a próbáktól elkezdve a fotózáson keresztül, így egy csomó mindenben részt vettem. Meg hát sokat köszönhetek Vida Ferinek, a Lord vezetőjének, aki mindent megtett azért, hogy a szombathelyi zenei élet ennyire pezsegjen: volt hangszerboltja, hanglemezboltja, lemezkiadója, stúdiója, sőt még fesztivált is szervezett, meg a zenekarokat is menedzselte – ezek mind fontosak voltak ahhoz, hogy megalapozzák a Sear Bliss munkásságát. Na és akkor már egy ideje együtt zenélgettem Tóth Csabival, aki az Extreme Deformity-ban volt a basszus-gitáros… amikor gondok támadtak az Extreme Deformity körül. Volt valami konfliktus, így a Csejtey testvérek is – akik szintén ott játszottak – kiszálltak, és így alakult meg a Sear Bliss… ez nagyjából 1993 második fele, vagy inkább a vége körül volt. Tehát röviden elmondva, ez volt a Sear Bliss megszületése.
Ha jól értem, akkor volt már a Sear Bliss előtt is olyan zenekar, amelyik számodra egyfajta kezdeti szárnypróbálgatás volt?
Igen, volt. A Tóth Csabival csináltunk előtte zenekarokat, sőt volt egy fellépésünk is, ez volt életem első fellépése 1991szilveszterén. Az Extreme Deformity próbatermében egy kisebb fesztivált rendeztek a srácok, és ott szinte minden akkori szombathelyi zenekar fellépett, stílustól függetlenül, de hát persze főleg a keményebb vonalon. Ott kezdtük, és mi nyitottunk: két dalunk volt, azokat játszottuk el; az egyikben doboltam, a másikban gitároztam. Nevünk se nagyon volt még akkor, de legalább az is folyamatosan változott… nem is emlékszem, hogy ott éppen milyen néven is futottunk. De vicces volt, mert tizenhárom éves voltam, úgyhogy haza is kellett velem, nem maradhattam sokáig – azért is kezdtük mi a műsort. Aztán jött egy csomó zenekar utánunk – akikre emlékszem, az az Elvonási Tünetek –, meg mindenféle marha jó bandák, aztán természetesen a Deformity, de hát őket már nem is tudtam megnézni. Úgyhogy az volt az első – aztán később születtek az Extreme Deformity-nek kisebb projektjei, azokban részt vehettem. Volt például egy grindcore project, Lunch néven – ez már azért egy komolyabb dolog volt, ahol három dologra alapoztuk a zenekar koncepcióját. Az egyik a Godflesh volt, amit nagyon szerettünk akkoriban, a második ötlet a grindcore volt – hogy azzal kéne vegyíteni a Godflesh-t, mert azt a műfajt is nagyon kedveltük –, és a harmadik dolog pedig a Twin Peaks volt, amire mindenki nagyon rákattant akkoriban a környéken. Játszotta a magyar TV is, úgyhogy ezt a hangulatot, ezt a három dolgot kezdtük egybegyúrni… tök izgalmas volt, meg érdekes, és ott basszusgitároztam volna, csak aztán sajnos nem lett semmi a zenekarból… hát, ezek voltak a Sear Bliss előtti próbálkozásaim.
Említetted, hogy dobolni kezdtél annak idején. Van zenei háttered, képzettséged?
Igazából mindent magamtól próbálgattam… annyiban voltam szerencsés, hogy a nagybátyám dobos volt, és ő tanítgatott… a mai napig bánom, mert mindig dobos akartam menni, de ez valahogy ott abbamaradt. A gitárt azért mégiscsak könnyebb volt cipelni, így annak is nekikezdtem minimális tanítgatás után. Apám zenélt fiatalabb korában, és az alapvető akkordokat ő mutogatta meg. Csak jóval azután, hogy basszusgitározni kezdtem, kezdtem el tanárokhoz is járni, és ők azért szerencsére mélységeiben is megmutatták a dolgokat – de ettől függetlenül azért játszom gitáron is, meg szintetizátoron, de mindig ösztönből. Tehát bizony kevés a zenéi előképzettségem (mosolyog).
Említetted, hogy kikből állt az a kör, ahonnan végül is a Sear Bliss kezdeti éveinek legénysége kikerült. Gondolom, nem azonnal saját dalokkal kezdtetek, hanem a legelején megvolt a kötelezőnek mondható feldolgozásos fázis is, nem?
Nem, érdekes módon ilyesmi soha nem volt. Amikor összeálltunk, akkor megfogalmazódott a három alapvető cégkitűzésünk, erre emlékszem. Az egyik az volt, hogy nem játszunk feldolgozást; a második az, hogy nem jelenhet rólunk meg fotó, és a harmadik meg az, hogy soha nem is fogunk koncertezni. Aztán mindhárom megdőlt idővel. A „feldolgozást nem játszunk” tartott ki a legtovább, szerintem úgy a 2000-es évek közepén játszottunk először másoktól dalokat, tehát ezt kábé tíz évig tartottuk, de a fotó meg a koncert… nagyon jó kritikákat kaptunk a Metal Hammer-ben – ez sokat számított –, és elkezdtek minket ajánlatokkal bombázni, így végül beadtuk a derekunkat… de feldolgozást, azt soha (nevet)! Akkoriban nagyon rá voltunk kattanva a svéd Pan.Thy.Monium nevű zenekarra – ez Dan Swanö projektje volt –, és az egész dolog nagyon titokzatos volt, nem is lehetett tudni, hogy kik csinálják meg minden… és hát az nagyon tetszett nekünk. De igazából a kezdetek kezdetén nem is volt több dalunk, csak az a négy, ami felkerült a Pagan Winter-re. Nem az volt, hogy elkezdtünk dalokat írogatni, aztán a felét kiszórtuk és a négy legjobbat kiválasztottuk – azóta is jellemző ránk, hogy ha elkezdünk egy dalt írni, azt általában kidolgozzuk végig, és nem kezdjük el halmozni a témákat, így ez a négy dal szépen íródott párhuzamosan egymás mellett. Előkerültek régi próbatermi felvételek, amiken szépen végigkövethető a fejlődés íve: ez a négy dal nagyjából meg volt már írva 1994-ben, viszont tök máshogy szóltak. Amikor megalakult a Sear Bliss, a brit doom-death vonal volt a legnagyobb hatással ránk; teljesen fanatikusan hallgattuk főleg a Paradise Lost-ot, az Anathema-t, a My Dying Bride-ot meg a Cathedral-t. Ez a négy zenekar a 90-es évek elején nagyon ment, akkor robbantak be, mi meg teljesen rákattantunk. A My Dying Bride-ban volt hegedű, és akkor azt mondtuk, hogy „hú, nekünk is muszáj kipróbálni valami különlegességet” – így jött a trombita. Az is érdekes, hogy amikor beütött a black metal 1994-ben – legalábbis minket akkor szippantott be –, akkor egyszer csak kiszórtuk a dalokból a vontatottabb, lassabb témákat, és kicseréltük szélvészgyors gitárra-dobra, így nagyjából ugyanazok a főbb témák maradtak, csak felgyorsítva. Ezeket majd közzé akarom tenni egyszer – nem túl jó minőségűek mert próbatermi felvételek, de baromi érdekes, hogy az elején teljesen doom metal-ban toltuk a dalokat, és akkor egyszer csak hipp-hopp, az lett belőle, amit ma már mindenki ismer: 1994-ben meghallottuk az első Emperor-t, Immortal-t, Burzum-ot meg Darkthrone-t, és akkor mi is változtattunk az eredeti irányvonalon.
Ami meg egy teljesen egyedi dolog, az a rézfúvósoknak: rideg, fémes a hangja, és sokan mondják, hogy emiatt totál egyedi volt már annak idején is a zene, és ez a sajátos íz a mai napig megmaradt. Honnan jött ez az ötlet?
Amikor a zenekar indult, akkor mi – majdnem az egész zenekar, mondjuk a hatból négy – ugyanazon lakótelepen laktunk. Tipikus lakótelepi srácok voltunk, szinte mindannyian ugyanabba az iskolába jártunk, de Gergővel – a trombitással – óvodatársak is voltunk, aztán később meg majdnem mindannyian ugyanabba a középiskolába jártunk. Adott volt ezzel egy erős összetartás, ami szerintem érződik is a zenén. Nagyon ritka az, amikor mindenki ennyire ugyanazon nő föl, ugyanazon megy keresztül – minden nap találkoztunk, minden nap együtt voltunk, és ha nem is zenéltünk, akkor is átbeszéltük a dolgokat, és szerintem nagyon fontos a Sear Bliss történetében, hogy ennyire közös volt a múlt. Na és Gergő nagyon jó barátom volt, tudtam róla, hogy megvan benne egy ritka kombináció: szereti a metal zenét, és egy fúvószenekarban játszik. A szombathelyi ifjúsági fúvószenekar tagja volt, trombitán játszott, amellett, hogy nagyon szerette a metal zenét is – és akkor mondtam neki, hogy „figyelj, alapítok egy zenekart, viszont akarok valami különlegességet, és lenne kedved esetleg kipróbálni, hogy a trombita hogyan szól a metal-lal?”. Rávágta, hogy „persze”, és szerintem már az első próbától fogva ott volt, és nagyon-nagyon jól ráérzett. Hallgatgatom mostanában a Pagan Winter-t: normál esetben ugye úgy írnám a zenét, hogy figyelembe venném, hogy szólóhangszer a trombita, hagynék neki teret, hogy na, akkor most itt jöjjön egy trombitaszóló. De akkor mi ezt nem így csináltuk, és fura módon az énektémák alatt ment a trombita: ez is egyfajta naiv megközelítés volt, nyilvánvalóan hozzá nem értés –, de szerintem azzal együtt is, hogy nem pont a zenének megfelelő módon használtuk, hozzátett az egyediségéhez, és emiatt is lett talán különleges ez a zene.
Honnan jöttek a zenei ötletek? Ki volt az agy a háttérben, és mik voltak az inspirációk az említett zenekarokon túl?
Fontos volt, hogy mindig egy zenei egység legyünk, hogy mindenkinek meglegyen a maga szerepe, mind a hat embernek – úgyhogy mindenki hozzátett. Talán az elején a legkreatívabb mag a Csejtey testvérek voltak: Zoli énekelt, de annak előtte ő volt az Extreme Deformity gitárosa, majd beszállt a Sear Bliss-be énekesnek, később pedig ő lett a dobos… ő tényleg egy multifunkcionális személyiség, multiinstrumentális, nagyon jó érzéke van minden hangszerhez. Ők kezdték el a dalok alapjait; arra emlékszem, hogy [Barbarics] Jani is hozott riff-eket, én is hoztam akkor már pár riff-et… a Where the Darkness Always Reigned például az én alapriffemre épült. Ők voltak a leginkább kreatívak – az alapokat tekintve –, aztán persze Gergőék is hoztak részeket, így mindenki hozzátett valamit.
Az elmondás alapján nem volt nehéz találkoznotok. Hogyan mentek a próbák, és honnan volt hozzá cucc?
Hát a legelső próbánk emlékezetes volt, azt 1994. január 1-én tartottuk… érdekes módon a zenekar 1993-ban már megvolt, nagyon bőszen tervezgettük a jövőt, de gyakorlatilag az első próba csak 1994-ben volt. És azért akkor, mert a gitárosunk, [Barbarics] Jani, az Aminosity nevű zenekarban játszott akkoriban, volt egy szilveszteri bulijuk a próbateremben, na és ők mondták, hogy másnap mehetünk – előtte buliznak, másnap meg nyugodtan használjuk csak a próbatermüket. Oda is mentünk lelkesen, és hát borzalmas körülmények fogadtak: a csikkek még szinte füstöltek, mindenhol összetört üvegek meg poharak, borzalmas buli lehetett ott előző nap. Nekiláttunk az első próbának, de hát ez még csak szárnypróbálgatás volt – kölcsöncuccon természetesen. Szombathelyen van egy hatalmas laktanya: a XIX. században huszárlaktanyaként működött, aztán a XX. században – a kivonulásig – orosz laktanya lett, és amikor kimentek az oroszok, gyakorlatilag azonnal zenekaroknak adták ki, de már akkor is borzalmas körülmények uralkodtak ott, iszonyúan lepusztult volt minden. Na mi is ott próbáltunk minden más zenekarral együtt, és erről a korszakról nagyon kellemes emlékeim vannak egyébként, annak ellenére is, hogy borzalmas körülmények voltak. Ráadásul katonai objektum maradt továbbra is, például nem lehetett bemenni csak minden egész órakor; kutyákkal őrizték az egészet. Életveszélyes volt elhagyni a próbatermet, ha nem volt nálad óra: ha rosszkor mész ki, megesznek a kutyák. Fűtés nem volt, omladozott az egész már akkor is – hát ilyen körülmények között indult a zenekar. Így hát először nagyon keservesen ment minden, kölcsön cuccokon, talán egyikünknek sem volt saját. Az Extreme Deformity-nak sokat köszönhetünk, velük egy próbateremben voltunk. Volt egy dobosunk, aki aztán kiszállt a demo felvétel előtt – ő Keibinger Norbi –, és utána Bertalan Balázs, az Extreme Deformity dobosa próbált velünk, ő is dobolta fel a demót. A szüleink nyilván segítettek minket, miután mindezt komolynak látták – nekem is csak később sikerült erősítőhöz meg basszusgitárhoz jutnom. Eladtam a lemezeimet, és abból vettem az első basszusgitáromat, de nagyon nehezen ment, az elején tényleg innen-onnan kukáztuk össze a cuccokat.
Ugye ez az a 13-17 éves életkorod volt, amikor mindenki magától értetődően zenész szeretne lenni. Mikor érkezett el az a pillanat a szüleid számára, amikor tudatosult bennük, hogy ez már nem csak egy hóbort, hanem túlnőtt azon?
Hát talán akkor szerintem, amikor kiadtuk a demót. Egy postafiókot béreltem akkoriban, és amikor megjelentek a kritikák, akkor ömlöttek a megrendelések meg a levelek, alig győztünk rájuk válaszolni. Akkor ugye nem volt email meg ilyenek, hanem minden nap suli után bementem a nagypostára kiüríteni a postafiókot, és hát teljes döbbenet volt ez, a nap legizgalmasabb része, minden nap azt vártam, hogy végre bemehessek. És tényleg rengeteg levél jött – valahogy beindult az egész, és ahogy külföldre is küldözgettük, nagyon hamar elkezdtek jönni a lemezkiadóktól az ajánlatok. Erre az volt egyébként a megoldás, hogy megnéztem a lemezeim hátulján az összes kiadó nevét-címét, és kiküldözgettem nekik levélben a kazettát. Volt, ahova odaért, volt, ahova nem – így azzal telt az idő, hogy gyakorlatilag folyamatosan leveleket írtam. És emlékszem, hogy amikor megjött a lemezszerződés, kezdték látni a szüleim is, hogy itt már tényleg van valamit, amivel érdemes foglalkozni. Na ekkor kaptam meg az első erősítőmet, egy Peavey kombót, aminek baromira őrültem – és akkor a Phantoms-ra már tudtunk vinni saját cuccot, sőt, akkor már egy új basszusgitárt is sikerült beszerezni, úgyhogy ott már azért komolyan támogattak minket.
Milyen volt a Sear Bliss első fellépése? Emlékszel rá?
Kristálytisztán, igen. Épp a minap mentem el arra, mert eszembe jutott, hogy megnézzem, hogy hol is volt anno a Fekete Lyuk, csak úgy nosztalgiából… akkoriban a leghírhedtebb hely volt egész Budapesten. Jártunk föl oda az Extreme Deformity-val is, meg voltunk ott Cannibal Corpse– meg Hipocrisy-koncerteken, szóval ismertük a helyet. Na és marhára megörültem, mert ahogy megjelent a demo, kaptunk is egy koncertajánlatot, hogy játsszunk a Fekete Lyukban egy fesztiválon. Akkoriban még teljesen normális volt, hogy nyár közepén van egy beltéri koncert vagy fesztivál… na és aznap este öt zenekar lépett fel, mindez 1995. augusztus 5-én volt. Természetesen nagyon fiatalok voltunk meg csórók, nem volt semmilyen kapcsolatunk, úgyhogy szépen vonatra ültünk, és felvonatoztunk Budapestre, majd lenyomtuk a koncertet. Aztán hazafelé egy hatalmas verekedésbe csöppentünk, már nem is tudom, hogyan értünk ki az állomásra. Tényleg igazi vidéki gyerekek voltunk, ilyeket nem tudtunk, hogy ugyanaz a jegy kell-e a metróra, mint a buszra, vagy sem – így aztán sikeresen meg is büntettek. Meg gyalog mentünk, én nem is tudom, miért… nem szálltunk föl semmire, hanem gyalogoltunk, órákon át, mert hát nem ülünk föl villamosra, minek is az. Maga a koncert egyébként egy borzalmas élmény volt, sose felejtem el. Kölcsönbe kaptunk egy szintetizátort – akkor Gergő billentyűzött a trombita mellett, ez már önmagában is egy látványos jelenség volt, egyik kezében a trombita, egy kézzel játszott rajta, mert a másik kézzel meg nyomkodta az akkordokat – na és akkor az egyik zenekartól kölcsönkaptunk egy szintit, amivel valami történt: áramszünet, nem tudom, de a lényeg az, hogy elment az áram, kikapcsolt a hangszer, és ahogy vissza lett kapcsolva, valahogy eltranszponálódott fél hanggal. Úgyhogy az összes szintirész borzalmasan hamis volt, elképesztő volt, nekem meg ugye ez volt az első koncertélményem, akkor láttam először mondjuk kontroll-ládát. Azt hallottam, hogy baj van, de annyira nem volt tapasztalatom, hogy azt hittem, ez így normális, hogy az ember ilyen rettenetesen hamisan hallja vissza dolgokat. Úgyhogy lenyomtuk a koncertet, baromira tetszett az embereknek, egy csomó kazettát eladtunk, de hát botrányos volt… onnan is tudom, mert valaki fölvette. Ezt az illetőt megkértük, hogy nehogy terjessze, de természetesen kikerült a felvétel, mert akkoriban mindent kazettán terjesztettek… valahol meg is volt, szóval rettenetes élmény volt.
Hát ez azért helyből nem semmi kaland. Volt olyan egyébként, amikor a szülők vagy a családtagok eljöttek megnézni, hogy mit is működtök?
Hát később… sőt, igazából hogy belegondolok, a harmadik koncerten… A második is egyébként a Fekete Lyukban volt, az is emlékezetes maradt: november eleje, kegyetlen kemény tél volt, és óriási havazásban mentünk föl. Természetesen karamboloztunk útközben. Addigra a fele zenekar már Pesten volt, mobiltelefon ugye meg még nem létezett, így épphogy beestünk az összetört autóval, szóval ez is emlékezetes volt. Na de a harmadik koncert az már 1996-ban volt, június 15-én, természetesen az is a Fekete Lyukban – arra már apám vitt föl, mert ott már azért kellett kisbusz meg sofőr, és akkor ő ebben nagyon lelkesen segített – úgyhogy az volt az első alkalom, amikor látott minket. Aztán később is ő vitt – meg a nagybátyám –, ők voltak a sofőrök az Európa-turnén is meg 1997-ben a Marduk-kal közös turnén. Ugye akkor még nem volt olyan, hogy ismerünk egy catering-est, ismerünk egy road-ot meg egy keverőst – mindent házilag kellett megoldani, úgyhogy ők vittek minket, és így látták a zenekart.
Honnan jött a zenekarnév, és honnan van a logó?
Akkoriban nagyon sok költeményt olvastunk, magyar meg francia költők verseit, és ha jól emlékszem, akkor valami Baudelaire-versnek a félrefordításából jött név. Ma már nyilván nem csinálnék ilyet, messze nem volt ez a világ legjobb ötlete, de a többiek meggyőztek, hogy ez a nyerő. Volt egy csomó névötlet még, de azt mondta a zenekar többi tagja, hogy ez a befutó – Csabi meg csinált hozzá gyorsan egy logót, és ez így maradt. Ez a sztori mögötte.
Miután körbejártuk, hogy mi volt 30 éve, akkor ugye fölmerül az a kérdés, hogy mi lesz december 6-án. Mit fogunk hallani?
Adott volt az alkalom: ha már itt van a Pagan Winter 30 éves jubileuma, akkor játsszuk el az albumot egyben – úgyhogy el fog hangzani a demo az elejétől a végéig. Hívtunk vendégeket – természetesen a régi tagokat is –, úgyhogy ketten közülük egész biztosan itt lesznek, megpróbáljuk az anyagot minél inkább az eredeti felfogás szerint előadni. Úgyhogy Csejtey Zoli meg Szűcs Gergő biztosan velünk lesz ebben a múltidézésben, velük el fogjuk játszani az egész demót, sőt még a bónuszdalt is, ami a későbbi újrakiadáson szerepel. De ettől függetlenül ez egy nagyobb lélegzetvételű koncert lesz, és természetesen fogunk játszani újabb dalokat is, tehát nem csak múltidézésből fog állni az este – inkább lesz ez egy időutazás, annak a bemutatása, hogy honnan indultunk, és hogy most hol is vagyunk.
Terveztek hasonló születésnapot a Phantoms és a Haunting tiszteletére is?
Igen, ez is tervben van. Viszont itt közben azért mindenféle újrakiadások is folyamatosan zajlanak ám. Idén újra kijött az első három lemez CD-n, ezek ugye már nagyon régóta nem voltak beszerezhetők. Aztán most bakeliten is megjelennek az újrakiadások, először a Haunting, aztán meg valószínűleg még a többi lemez is… azok is elég régóta beszerezhetetlen anyagok.
Vezetsz egy céget, folyamatosan tolsz előre egy zenekart, és mindemellett háromgyerekes családapa is vagy. Hány órát alszol? Hogy lehet mindezt egy huszonnégy órás napba belesűríteni?
Hát nagyon nehezen. Biztos nem menedzselem jól az életemet, mert általában az alvást vonom meg magamtól. És ez már nem megy olyan könnyen, mint régen… pont tegnap, mivel zenekari összejövetel volt meg próba, kicsit jobban belemerültünk a dolgokba, így hát magától értetődően be kellett ülni valahova egy pár sörre, és hát ilyenkor már kell az egy napnyi regenerálódás… tehát az utána való nap az úgy ahogy van, kuka. Azért még bírom, de tényleg nem könnyű – de igyekszem, igyekszem. Mindig megkapjuk, hogy miért nem jön ki gyakrabban lemez, ám itt azért vannak egyéb prioritások is, egyszerűen nem fér bele ennyi minden. Ha csak rajtam múlna, akkor minden évben új lemezzel jönnénk ki. Régen ez ment suli mellett, meg munkahely mellett… de most már tényleg nehéz ennyi dolog közepette – de igyekszem, amennyit lehet, kreatívnak lenni. Szerencsére mindenki aktív a bandában, úgyhogy az szokott lenni a menetrend, hogy ha valamelyikünk kitalál valamit, akkor azt elküldözgetjük egymásnak, mert sajnos messze lakunk egymástól. Mi hárman vagyunk szombathelyiek – Gyuszi, PZ meg én –, a gitárosok Budapestről pedig nem tudnak mindig lejárni. Amikor meg fáradt az ember, akkor nehéz, és nem tudsz kreatív lenni. Régebben sokkal többet tudtam alkotni, mint most, így jelenleg már kicseszek magammal, ha éjjel kettőig zenélek, aztán reggel hatkor kelek – akkor végem van. Sikerült kifejlesztenem egy minimál-alvási rutint, így 6 óránál tulajdonképpen soha nem alszom többet. Dicséretes dolog ez? Nem tudom. Lehet, hogy nem én leszek az új világrekorder, aki a leghosszabb élettel büszkélkedhetik (mosolyog).
A Sear Bliss annak idején, amikor elindult Szombathelyen – meg Magyarországon is – egy teljesen egyedi hang volt a zenei ötletei miatt és a hangszerelése miatt. Most, 30 évvel később hogyan lehet egyedinek maradni? Iszonyatos mennyiségű zenekar van a műfajban, percenként jön ki valami új anyag – hogyan lehet így az egyediséget megőrizni?
Szerintem ennek az egésznek az a kulcsa, hogy amíg érzed, hogy van mit kifejezzél – és ugye elsősorban nem a stílust nézzük vagy magát a technikai megvalósítást, hanem magukat az érzéseket, amik bennünk vannak – szóval ha megvan ez a késztetés, hogy én ezt most szeretném kifejezni, ráadásul ki is tudjuk fejezni, akkor addig szerintem nincs gond. Nálunk először mindig… hogy mondjam… lelki síkon születnek meg az ötletek, és utána bontjuk ki azokat dalokká. Én úgy gondolom, azért ilyen hosszú életű a zenekar, mert egyrészt soha nem futott be úgy igazán a banda, valamint mindig is volt bennünk egy erős kifejezési vágy – ami ha egyszer megszűnik, akkor valószínűleg azonnal megszűnik a zenekar is. Annyi mindent nem mondtunk még el… meg talán segítettek az említett elfoglaltságok is: nem volt igazából idő megunni vagy kiégni. Még mindig jó a zenében elmélyedni vagy a zenébe menekülni, és nem érzem, hogy megfáradtunk volna. Valószínűleg valamennyire rátaláltunk a saját világunkra meg a saját kis metódusainkra is – ezzel nem azt mondom, hogy mi vagyunk a világon a legeredetibb zenekar, de a három évtized alatt kialakult egy jól bevált alkotási folyamat, egy hangzásvilág – és ezen nem is nagyon akarunk változtatni. Ettől függetlenül minden lemezünk tök más – az, hogy éppen milyen hangulatban vagyunk, nagyon meghatározza az eredményt, mi meg mindig más és más fázisban voltunk, amikor az adott lemezt írtuk.
Ezeknek a lelkiállapotoknak volt egy bizonyos szempontból szélsőséges, bizonyos szempontból teljesen szokatlan része, ez pedig az Arkhē. Ez a projekt most parkolópályán van, vagy esetleg terveztek fellépéseket?
Tényleg az a baj, hogy a napi teendőimbe már nem tudok belezsúfolni rövidebb tevékenységeket sem, nemhogy egy komplett alkotó folyamatot – az tényleg rengeteg idő meg energia. Viszont nekem meg nagyon a szívem csücske az Arkhē, és hiányzik az a fajta zenei megközelítés, amibe ott belekóstoltam: a teljes zenei szabadság. Úgyhogy Ziskó Olivérrel – ő a dobos az Arkhē-ban – elkezdtünk összejárni, még ha ritkán is, és folyamatosan beszélgetünk arról, hogy mit kéne-hogyan kéne, sőt, már le is nyomtunk egy próbát. Ugye menet közben az Arkhē zenekarrá fejlődött, így [Scheer] Viktorékkal is tervben van egy összejövetel, hogyha mindenkinek engedi az ideje. Most a Sear Bliss új anyagának a megírása a fő prioritás, de azután, úgy érzem, hogy nekem az Arkhē lesz a következő. Már vannak ötletek, vannak dalkezdemények, sőt vezérmotívum is akad egy-kettő – nagyjából tudjuk, hogy merre akarunk menni. Aztán majd reméljük, hogy a jövőben koncertek is lesznek… úgyhogy az Arkhē nincs elfelejtve, az nem egy egyszeri projekt volt, hanem úgy tűnik, hogy nekilátunk az alkotásnak jövőre.
András, nagyon szépen köszönöm az idődet, meg a türelmedet.
Írta: Á
