Szerintem mindenkinél megvannak azok a zenekarok, amik azért kiemelkednek a átlagos szürkeségből, de nem kerülnek fel a legmagasabb polcra, ahol a kedvencek vannak. Egy olyan szinten helyezkednek el, ahol rá nyomsz ha új számot postolnak, nem skippeled ha a plalyist bedobja, és vannak dalok amelyek emlékezetesek maradnak. Mindezek mellett annyira nem nyűgöz le a zenekar, hogy megállás nélkül hallgasd a lemezeit, nem kap el indokolatlan merch rendelés, és nem is vagy feltétlen naprakész az együttes dolgaival. Pontosan ilyen nálam a Signs of the Swarm. Az igazat megvallva csak a 2023-as Amongst The Low & Empty album óta követem őket, ekkortól datálódik az ismeretségünk. Az említett korong egyáltalán nem rossz, sőt a jobbak közé sorolnám, de nálam nem alkotott semmi maradandót. Leszámítva persze a címadó dalt, mert az olyan mocskos és szürreális, hogy az már kifejezetten jó. Amikor jött a bejelentés, hogy érkezik az új album kicsit szkeptikusan fogadtam a hírt, nem vártam semmi kiemelkedőt, csak a szokásos pörgős agresszív zúzdát. Az én szegénységi bizonyítványom, hogy az EP-ket is csak kutyafuttában hallgattam meg, amikor éppen bedobta a Spotify. Azzal tisztában voltam, hogy augusztus 22-én lesz a megjelenés dátuma, de nem vágtam a centiket, nem volt meg a hype. Másnap azonban feltűnt, hogy kis túlzással felrobbant a Deathcore Specialists Facebook csoport, hogy az új Signs of the Swarm ( a későbbiekben SOTS) album, a “To Rid Myself of Truth is a fuckin banger”. No nekem sem kellett több, sör bekészítve, fülest fel és történjen aminek történnie kell.

 

Első lépésnek azt mindenképp ki kell emelni, hogy az album borítója gyönyörű. Van egy kis Rotting Christ beütése, de a motívumok és a színhasználat engem megvett kilóra. Ahogy a mondás tanítja, nem szabad egy könyvet (albumot) borító alapján megítélni. De azért baromi sokat hozzátesz, ha már maga a borító is sugall némi stílust és hangulatot. Új háttérkép beállítva, pörögjön a cucc. Az első helyet elfoglaló ugyancsak címadó dal most talán nem sikerült olyan erősre, mint az elődje, de rossznak semmiképp sem mondható. Szerintem úgy voltak vele, hogy gyorsan tudjuk le a kötelező köröket, legyen hosszabb intro, legyen középtempós és pörgős rész, bokáig hajolgatós témák és egy végtelenül bunkó breakdown a szokásos röfögéssel. Lényegében 3 és fél percben minden deathcore-klisé el lett durrogtatva amit a stílus modern válfaja megkövetel. Jól szól meg minden, még meg is mozdít valamit az emberben, de megint csak az a fránya középső polc. Némi kétely fel is ütötte a fejét nálam: nehogy már az egész album egy ilyen kliséhalmaz legyen!

 

 

A második dalnál már úgy éreztem, hogy valami elkezdett kialakulni. A HELLMUSTFEARME egy sokkal átgondoltabb, jobban struktúráltabb szám lett. A spanyol viaszt itt sem érdemes keresni, de az vitathatatlan, hogy ennél érezhető valami leírhatatlan kohézió, ami nagyon összetartja az egészet. A váltások és a különböző tempójú szekciók nagyon frankón megvannak oldva, egyáltalán nem akasztja meg a lendületet és tényleg egy teljes egésznek hangzik. Az is érződik, hogy egy pár centit hátráltak a srácok, az eszetlen darabolásból visszavettek egy leheletnyit, és próbálnak valami technikás, dallamos részt belevinni. Ez szerintem tökéletesen működik is.

 

Natural Selection…te jó ég…na ez A NÓTA. Az teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a SOTS többet kísérletezik, többször lép ki a komfortzónából, mint az eddigi pályafutásuk alatt bármikor. Na persze nem arra kell gondolni, hogy most aréna pop-ot kezdtek el tolni, de a modern deathcore jelenlegi helyzete elég szűk keretek közé szorítja a kísérletezni vágyókat. Nüanszokkal, pici kreativitásokkal lehet villantani emlékezeteset. Ennél a számnál valami nagyon betalált a bandánál, mert ilyen tökösen szóló soundot, ilyen “kecsi” riffet régen hallottam. Amiért különösen hálás vagyok, hogy a hörgés, a röfögés és a döngölés nem ment el végletekig, nem fordul át a maga paródiájába egy baszó breakdown kedvéért. Pont annyi van belőle és pont annyi ideig, ami még hozzátesz a hangulathoz

.

 

Mindenképp szót kell ejteni a Clouded Retinas-ról is, mert hát Will Ramos a vendégénekes. Meg amúgy is…miféle deathcore album az, amin nem szerepel a Lorna Shore disznótorkú csodagyereke? Naugye…A track hallgatottsága alapján jót tett neki, meg jót tett neki a hype is, mert alapvetően én nem vélek felfedezni benne semmi olyan egetrengető megoldást, ami indokolja ezt a kiemelkedő elérést. Teljesen olyan érzésem van, ezzel kapcsolatban, mintha az alábbi beszélgetés zajlott volna le:

 

-Hello Mr. Ramos, jössz énekelni egy dalunkba?
-Oh persze simán! Mire kéne szöveget írni?
-Jah…azt még nem tudjuk…
-Semmi gáz, van nálunk egy kukázott téma mert túlságosan hasonlított néhány korábbi dalunkra. Kell?
-Persze, kivesszük belőle a szimfó filleket és majd átírjuk kicsit, de jó lesz az.

 

Most ez lehet lehúzásnak tűnik, de nem feltétlenül szánom annak. Elég jól össze van rakva a dal, de szerintem simán megállna a lábán Will Ramos nélkül is, főleg ha azt a pár Lorna Shore áthallást elengedjük. Valószínűleg fel sem tűnne, és nagyobb taps járna a SOTS-nak, ha nem lenne odaírva a művész úr neve a közreműködéshez.

De ha már közreműködés, akkor szót kell ejteni Phil Bozeman produkciójáról is. Az Iron Sacrament ezúttal egy adag Whitechapel-lel lett megtámogatva, és nem is akárhogyan. Igaz, stílusban közel áll a fiatalember, de karakterében teljesen más vonalat képvisel, mint a SOTS-torok David Simonich. Picit öblösebb, jellegzetesebb a hangja. Ebből adódóan tök jó kontrasztot kapnak a kettőjük szekciói. Passzol. Maga a dal is igen lendületes és kellően gonosz. Itt most nincs szó semmiféle kiugró állatkodásról, egyszerűen csak össze van rakva, ahogy kell. Mondhatni patikamérlegen lett minden kiszámolva a tökéletes illeszkedés és összhang érdekében.

 

Egyáltalán nem terveztem ilyen “track by track” cikket írni, de annyi érdekesség van az albumon, hogy muszáj beszélni arról is, hogy a Forcing to Forget mennyire kurva jó szám. Ezúttal is tapasztalhatjuk, hogy egy lépést hátráltak a srácok, és több helyet hagytak a kreativitásnak. A Forcing to Forget inkább hangzik egy izmosabb metalcore dalnak, mintsem deathcorenak. Régi Parkway Drive-ot idéző riffekkel meg egy csipet August Burns Red-del van teli pakolva, de még hangzásban is. Természetesen a tesztoszteron szint nem apadhat, ezért még a lassabb, nyugodtabb részek is pattogós dobbal és basszussal vannak kikövezve, nehogy pihenjen az ember. Nem azt mondom, hogy a későbbiekben is ezt a vonalat kéne eröltetni, de mindenképpen érdemes lenne foglalkozni, mert bitang jól áll a zenekarnak ez a megközelítés.

 

 

Sarkazein…áhh bele sem kezdek, inkább hallgasd meg. Ezen a ponton valami nagyon elgurult a zenekarnál, mert ennél, és a következő daloknál is teljes agymenés van, persze a jobb fajtából. A célegyenesre már minden mindegy alapon dobáltak olyan számokat, amiken csak pislogtam, hogy ez mennyire mocskosul suttyó és eszement. Imádom!

 

Nagyon örülök neki, hogy a To Rid Myself Of Truth másabb irányt vett, mint a szokásos Signs of the Swarm lemez, és több kísérletezés és ötlet került rá. Irgalmatlanul jól áll az albumnak, meg úgy az egész, kicsit beszürkült modern deathcore színtérnek. Balgaság lenne azt állítani, hogy ezzel új mérföldkő zuhant volna a zeneipar gyepére, de azt kétség kívül ki lehet jelenteni, hogy ez a lemez hozzá tudott tenni a teljes egészhez.

 

Abban is biztos vagyok, hogy arról a bizonyos polcról előre lépett nálam a zenekar. Mégha nem is a telibe a legfelső polcra, de már ott kapaszkodik a peremén. 8.5/10

 

Írta: VD