Júliusban éppen családi nyaralásra indultunk, amikor a villamos mellett elkanyarodva megláttam a szeptemberi Tankcsapda-fellépés plakátját egy elosztószekrényen. Bámészkodtam a 35 fokban, majd lassan észleltem a vendégek névsorát, elsőként is a Replika nevét… hogy a francba lehet ez? Lassan, nehezen, de elgondolkodtam: alakult egy új Replika nevű zenekar, akik eljönnek Lukácsékkal fellépni? Addig gondolkoztam ezen, hogy majdnem elfelejtettem a pirosban megállni, de pár sarokkal arrébb ezért összeállt a kép: nem, itt Csató Petiék fognak újra játszani. Így a nyaralás helyszínére padlógázzal mentünk le, ugyanis hirtelen leveleznivalóm támadt. Petivel ezer éve ismerjük egymást, de tíz éve nem találkoztunk – így adta magát ez az esemény mint egy interjúlehetőség, a régóta elhúzódó találkozás lehetősége mellett. A délután során természetesen folyamatos volt a szlalomozás, a megbeszélt interjú – gondolom, nem árulok el nagy meglepetést – megcsúszott (rá tulajdonképpen az első fellépésre), de ezzel együtt is fantasztikus élmény volt, melyről nemsokára ezeken a hasábokon olvashattok. Ennek okán kollégánk – jómagam – aznap este alapvetően Replika-koncertre ment, és ha már ott volt, végigélvezte a Tankcsapda fellépését is. Beszámolónk Replikáról szóló részéhez Varesz bocsátott fotókat rendelkezésünkre, gesztusát ezúton is köszönjük és nagyra értékeljük.
A Replika – azzal együtt is, hogy mindig a underground részét képezték, időnként domináns jelleggel –, valahogy kiesett a köztudatból az utóbbi tíz évben. Jópár embernek említettem ezt a lehetőséget, többek között olyanoknak is, akikről tudom, hogy ott voltak velem Replika-koncerteken vagy minimum hallgatták őket, de nekik is gondolkodniuk kellett, hogy pontosan kiről-miről is van szó. Elég hektikus volt a pályájuk, nagyon sokáig ők voltak a nagybetűs magyar Sepultura (ezt a titulust az Ektomorf örökölte), nagyon sok megosztó anyaguk jött ki (akinek a bonyolultabbak lemezek tetszettek, azok a könnyedebbeket kerülték, és viszont), úgyhogy már csak emiatt is nagyon izgatottan vártam ezt az estét: hányan jöttek ide Tankcsapdát hallgatni, és konkrétan hányan jöttek a Replikára? Mindezt a Replika-pólók száma alapján próbáltam megbecsülni – mivel ilyesmi 10 éve nem kapható, a számlálásban pontosan hatig jutottam el, ebbe a mellettem ácsorgó hegesztő kolléga nyakán lévő tetkó is benne van, továbbá saját magamat is beleszámoltam, úgyhogy kicsit vegyes érzésekkel vártam a fellépés kezdetét, nem tudva, hogy ez most valóban csak hat embert érdekel, vagy az összes ott zsinatoló jelenlévőt.
Szóval ne is húzzuk tovább a dolgot, tíz év kihagyást követően a Budapest Parkban színpadra lépett a Replika. Igazából nem tudtam, hogy mit várják, idáig még nem sikerült eljutnom… csak az első sorban ácsorogva jutott eszembe, hogy a fiúk ekkora helyen valószínűleg életükben sosem játszottak, amúgy meg tíz éve egyáltalán nem… mi lesz ebből ma este? Hát kevés történet alakulhat ennél pozitívabban: fölsétált a színpadra egy ránézve 40, a gyakorlatban bő 60 éves, szálkás izomzatú, fizikailag és szellemileg elképesztően friss Csató Péter két olyan zenész – Falat és Gergő – társaságában, akik szerintem az elmúlt 10 évben egy másodpercet sem öregedtek. Csató egy fehér száriban minimális festéssel, a többiek teljesen átlagos mindennapi ruházatban, és kezdetét vette a buli. Egy szó mint száz: a tíz év kihagyás a legkevésbé sem tűnt fel. Tökéletesen összehangoltan működött a zenekar, egy rutinos, professzionális fellépést hallhattunk, és mivel a zenekar anyagai meglehetősen megosztóak – különös tekintettel az utolsó albumra –, így Csatóék nagyjából olyan logika mentén válogattak, hogy az utolsó albumról semmit nem játszottak, a maradék albumokról pedig megpróbáltak egy-két számot bemutatni úgy, hogy az Élvezetek földjén anyag legyen a fókuszban (Holnap megváltozom, Valami vár itt rám, Átverés, Feszíts meg, Félj, A lélek útja, Krisztus hiába sír, A Föld, Add meg, Körbe jársz, A kezdet és a vég, Boldog élet).
Az ember – pusztán józan logika alapján – azt gondolná, hogy a kezdetek kezdetén marad a csendes várakozás és az érdeklődő szemlélés, és maga a buli már csak akkor indul be, amikor a nagyérdemű felvette a fordulatszámot, de nem: itt nagyjából az első percben beindult az ugrálás, és az a pár száz hallgató, akik konkrétan Csatóék miért jöttek, azonnal felvette a fordulatszámot. Persze kisebb-nagyobb hibákkal, de mindenki próbálta a dalszövegekkel követni Petit – ez egy élő fellépés, ő is időnként kihagyott sorokat –, ám ettől tulajdonképpen csak a produkció életszerűsége lett hangsúlyosabb, nem gondolnám, hogy ez bármilyen szinten is hiba lett volna. És nagyjából a második daltól kezdve tulajdonképpen kezdetét is vette az időutazás: az a pár száz ember, akik alapvetően a Replika fellépésre jöttek, együtt ugrált és együtt ordította a dalszövegeket; az a közösség, amelyik 10 éve nem találkozott, egy újabb buli erejére végre egymásra talált. Az interjúban el fog hangzani, de előzetesen is leírom: a fellépés előtt végighallgattam a Replika összes albumát, roppant kritikusan keresve azokat a zenei megoldásokat vagy szövegeket, amelyek fölött elszállt az idő, de igazából ilyet nem nagyon találtam. Persze időnként kicsit kásás volt a keverés – erre futotta annak idején a büdzséből –, ám összességében a mondanivaló, azaz mind a zene, mind a szövegek 20-30 év távlatából is nemhogy vállalhatók voltak, de megőrizték azt az értéket, ami miatt a Replika sokunk számára annak idején is egyfajta iránymutatás volt. Csatóéknak – előzenekar lévén – tizenegy dalra volt idejük; persze a Replika dalai gyorsak és rövidek, ők meg gyorsabban is játszottak, ezért még egy utolsó ráadás is belefért – aztán véget ért a Replika fellépése.
A Tankcsapda alatt tulajdonképpen a nosztalgiázás jutott nekem osztályrészül. Középiskolás koromban – a 90-es évek elején – Lukácsék indítottak el a lejtőn a szokásos Karácsony előtti, Petőfi Csarnokban tartott fellépéseikkel; ekkor jöttem rá, hogy a szalagos kazettán hallgatott Iron Maiden sem rossz (az élő fellépés megfizethetetlen), de ahogy Lukácsék cucca megszólalt a Petőfi Csarnokban… na az volt ám a nem semmi. Akkortájt szerintem az összes pesti Tankcsapda-koncerten ott voltam, és így láttam Csatóékat is az egyik első fellépésükön az E-klubban… és ezek az események mindig az év fénypontjának bizonyultak (az elfogyasztott Kalinka nevű vodka jellegű termék mennyiségét tekintve is). Aztán ahogy öregedtem, úgy változott a zenei ízlésem is: az Iron Maiden és a Tankcsapda helyét átvette a Sepultura, majd a Morbid Angel, és végül – az Immortal hatására – valahol a skandináv black metal környékén állapodtam meg jópár évtizede. Nem mondanám, hogy kiszerettem a Tankcsapdából – csak mindig más, új, ritkán átélhető élményekhez jutottam, és szépen lassan egyre kevésbé figyeltem rájuk. Az Ember tervez-zel bezárólag totál jól ismertem a dalaikat – időnként még a kottát is –, utána meg már egyre hézagosabbak voltak az ismereteim, így nagyon kíváncsi voltam, hogy lassan harminc év távolságából mit és hogyan mond nekem ez a zene. Különleges pillanatot kaptam el, amikor párosával négy beugró gitáros (Lukács Peta + Nagy Máté, Takács Vilkó + Vörös Attila) szólaltatta meg a Tankcsapda dalait, és helyből leszögezném, hogy a két gitár élőben kellemesen vastaggá teszi a hangzást. Tisztán szóltak, mindenből annyi és úgy hallatszott, ahogy kell, így a hangzás makulátlan… de igazából nincs nagyon összehasonlítási alapom, mert nem emlékszem, hogy 30 éve mennyire szóltak tisztán, bár nem igazán rémlenek fel ezzel kapcsolatban problémák. Az egész fellépés egy nagy buli volt, amitől én már teljesen elszoktam: a black metal koncertek jelentős részénél az ember szemét lecsukva, fejét lehajtva áll, miközben a zene átáramlik rajta. Itt ilyesmit még ha akarsz, sem fogsz tudni csinálni, mert a pörgős dalok és az ugrálásra késztető riff-ek miatt nem fogsz sokáig nyugton maradni. Nem is sikerült: a Replikán és a Tankcsapdán is az ugrálás kellős közepén találtam magam, és vén fejjel – második gyerekkoromat élve – én is ott pattogtam a fele annyi idős rajongókkal.
Hát igen, elszállt az idő… a hallgatóság jelentős része még a napvilágot sem látta meg, amikor én már nem jártam Csapdára, és ez nem kritika, sőt: ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen generációkon átívelő mondanivalója van a Tankcsapdának, amire a mostani dömpingben is – kábé minden héten van pár tök jó buli – sokezer ember vevő. Fel is készültek rendesen: a közönség nemcsak az új dalok szövegét ismerte, de a legrégebbieket is, és volt is lehetőségük ezt bemutatni, ugyanis Lukácsék időben előre-hátra ugráltak a diszkográfiában (Senki nem menekül, Rock a nevem, Jönnek a férgek, Fiúk ölébe lányok, Szevasz öcsém, Pesten megjelent Isten, Gyűrd össze a lepedőt, Agyarország, Köpök rátok, Voltam már bajban, Ez az a ház, Baj van!!, Rio, Azt mondom állj!!, Alföldi gyerek, Mondd ki a nevemet, A Rock & Roll rugója, Adjon az ég, Be vagyok rúgva, A legjobb méreg, Mennyország Tourist). Kábé nincs olyan album, ami kimaradt volna, ezzel együtt is egy best-of válogatást hallhattnuk, ami egy dolgot minimum jelent: minden albumukon van ezek szerint jópár olyan dal, ami kiállja az idők próbáját, és folyamatosan mutogatható. Sok minden változhatott azóta, hogy én nem láttam őket élőben – most már több kisbusszal és számos segítővel érkeztek azért, hogy profi hangzás és profi fellépés fogadja a hallgatóságot.
Öreg testemnek váratlanul jól esett ez a másfél óra ugrálás – nem is emlékszem, hogy mikor volt ilyen utoljára –, és a régi rutinok és reflexek, valamint a félig-meddig elfelejtett dalszövegek azonnal visszatértek. Nem gondolom, hogy a jövőben sűrű vendég leszek a Tankcsapda koncertjein – életem hátralévő részére szerintem én már elköteleződtem a black metal mellett –, de ha megint keresztezzük egymás útjait, nem fogok megfutamondni, és újra ott fogom rázni a kerítést az első sorban.
A buli végén még megvártam Csatót, hogy elköszönjek tőle… tiszta hülyeség, hogy 10 év alatt nem sikerült Debrecenbe eljutnom. Óhatatlanul felmerül ilyenkor a hogyan tovább kérdése: pár cimborával beszélgettem a tetthelyen, majd a koncert után Petit, előtte meg Gergőt és Falatot kérdezgettem, és persze nekem is volt egy elképzelésem – és ha jól értettem, akkor tulajdonképpen a véleményeknek létezik egy olyan közös halmaza, hogy évente vagy pár évente egy-két Replika-koncert elől első körben senki nem zárkozik el, viszont ezt továbbra sem lenne egy aktív, új anyagokon dolgozó vagy turnézó zenekar.
Hát így legyen.
Írta: Á
Szerkesztőségünk köszönetét fejezi ki Bakó Csabának az interjú szervezéséért és az ezzel kapcsolatos rugalmasságért. Ezúton is köszönjuk Varesz segítségét, az ő remek fotóból válogathattunk cikkünkhöz.
