Az év végére azért csak be esett egy fajsúlyos este, death grind és társai a köbön, a helyszín, szinte már szokásosnak mondható – Barba Negra, Budapest. Az amcsi Dying Fetus nem sűrűn fordul meg Magyarországon az utóbbi időben, ha az emlékezetem nem csal, akkor 2017-ben jártak nálunk utoljára a Disentomb és a Psycroptic társaságában. Mostani európai turnéjukhoz sikerült egészen izmos kis lineupot társítani: a kanadai Despised Icon, a szintén amerikai Vitriol és a Chelsea Grin csatlakozott be, hogy ne szenvedjünk hiányt blastbeat orkánokból és nyaktörő breakdownokból. A Chelsea Grin kivételével, mindhárom bandához élőben már volt szerencsém, viszont a különös vonzerőt a Vitriol és a Dying Fetus jelentette. Lássuk a medvét!
A kiírt 19:00h kezdésre nem értem oda, így a Vitriol első 10 percéről lemaradtam. A kisebb sátorban gyakorlatilag a színpaddal szemközti falig megtelt a hely, ugyanis a Blue Stage-ben volt a buli megtartva. A Vitriolról tudni kell, hogy nem egy ősrégi formáció, durván 10 éve robbantak be az underground köztudatba irgalmatlanul intenzív deathgrind zenéjükkel. Jártak már nálunk 2019-ben a Nile és a Hate Eternal vendégeként, akkor meg is jegyeztük, hogy ennek a bandának nagy jövője lesz. Sajnos a sors nem így hozta, hiába a kitűnő Suffer and Become kettes album, a hihetetlen dalszerzői képesség és tudás, Kyle Rasmussen (gitáros / énekes) mellől a tengerentúli turnéjük kezdetén kikerült Adam Roethlisberger (basszeros / énekes) így a csapat duóban volt kénytelen folytatni az útját. Ezzel a csonka felállással nyomták a kíméletlen death metalt ezen az estén is, a basszusrészek backingtrackről mentek, míg Adam szignifikáns hörgéseit / énektémáit is Rasmussen volt kénytelen hozni, több-kevesebb sikerrel. Oké, láttunk már ilyet, vannak duóban alkotó / fellépő formációk, minden műfajban, akik élőben is gyalulnak. A Vitriol esetében viszont rettentő mód hiányzik egy vagy több másik aktív tag bevétele, és ez az érzésem csak tovább erősödött bennem a koncertjük után. Hiába sűrű és ugyanolyan komplex módon (szinte) játszhatatlan a zene, ha a fele samplerről / a pedalboradból megy… A játszhatatlan szót nem félreérteni, de tény és való a Vitriol muzsikája kihívást jelenthet sokak számára – nem csak a hallgatónak. Azt sem tudom, ez mennyire szükségállapot, hogy csak lemennek a szokásos körök és újból teljes lesz a csapat, vagy maradnak így ketten, Kyle és Matt Kilner dobos, de majd idővel ez szerintem kiderül. A koncertjük hozta amúgy az elvárt zenei nívót és sűrűséget, kompromisszumnak semmi jele, a Hate Eternalhoz hasonló mércével lehet mérni náluk a brutalitást és a sebességet is. A hangzás viszonylag rendben volt, de hiába szólt csak “egy gitár”, és hiába kivételes tehetségű gitáros a Rasmussen, sok helyen kivehetelen masszává vált és egy nagy szónikus destrukció lett belőle. Ezt dobta a gép, ugye – de ennél rosszabb sose legyen!
A Despised Icon nem ma kezdte az ipart, nem akarok régre visszamenni, a leglényegesebb infó velük kapcsolatosan az, hogy egy fullos életpályát megtettek 2002 és 2010 között, aztán szétszéledtek, majd sokunk nagy örömére 2014-ben újból feltámadt a csapat. Két lemezt lőttek ki azóta, a Beast volt a comeback után az első, melyet a Purgatory album követett. Azóta egyetlen válogatás EP-t adtak ki, de, hogy mi lesz ezután, azt senki sem tudja. Gyors átszerelést követően a kiírt running orderekhez pontosan igazodva már el is kezdték műsorukat és konkrétan szépen be is daráltak bennünket annak rendje és módja szerint. Ezekben a faszikban még simán van annyi erő és lendület szerintem, hogy pár igazán izmos kiadványt a világra szabadítsanak, nem tudom mi járhat a fejükben, viszont a koncerten még véletlenül sem hangzott el valami olyasmi hogy “hé, most figyelj, új nóta következik, csekkoljátok, a címe az, hogy”. Ettől függetlenül kurvajól szóltak, csodálatosan horzsolt a két gitáros, duruzsolt a basszus, volt egy szülinaposunk is a bandában, és mindenki hozta a szokásos minőségi deathcore / death metal / deathgrind / hardcore építőelmekből összegyúrt, változatos fémzenét. Náluk sokat javult a hangkép, tisztább és kivehetőbb lett, eleve a két vokalista miatt kap egy plusz dinamikát az egész, egy A Fractured Hand, MVP és Retina hármas még mindig baromi nagyot tudott ütni. Zárásként kaptunk még egy súlyos Purgatory címadót az arcunkba, azt kalap-kabát, pontosabban snapback-kabát már vége is lett. Nem sűrűn csekkolom az időt ilyenkor, de a 30-40 perces játékidőt egyik banda sem lépte nagyon túl ezen az estén.
Na kérem, a Chelsea Grin. Számomra ők voltak a kakukktojás, ugyanis sosem ástam bele magamat olyan mélyen a zenéjükbe. A deathcore / deathgrind, matek metal és a komplex chaoscore zenék fénykorában jegyeztem meg nevüket, olyan bandák kapcsán jelentek meg a színtéren, mint a Whitechapel, Suicide Silence, The Red Chord, Job For A Cowboy, Carnifex, All Shall Perish, szóval ez az az időszak volt. Pár klipes nótára emlékszem meg, meg hogy imádják az elnyújtott breakdownokat, remek énekesük van, nagyjából kb. ennyi. Aztán teltek-múltak az évek, és eljött ez a pillanat, hogy végre láthatom őket. Nofene. Nem tudtam mire számítsak és mi fog történni, de azt kell, hogy mondjam minden csalódásom ilyen pozitív (m)értékű legyen. Ez a négy csávó valami olyat produkált mind hangzásilag / előadásmódilag meg úgy allezusammen, hogy csak elismerően tudok róluk nyilatkozni. Annyira masszívan egybe volt a produkció, mint az állat, hangzás top-notch, a korábbi nótákhoz húroshangszer csere (régi nóták – más hangolás), mindent csodálatosan ki lehetett hallani a mixből. Nem tudok számcímeket mondani, tuti eljátszották az összes slágerüket, mindenki iszonyatosan lazán és rutinnal játszott, tipikusan az volt a feelingem, hogy “baszki csak abba ne hagyják ezt a részt, annyira adja”. Lehetett rá szinte metronómikusan bólogatni, hiába voltak elnyújtott cölöpverő kiállások, ott sem késett a brigád. És mindenzt úgy, hogy nem vált élettelené vagy gépiessé az egész. Ki kell emelnem az énekesüket, annak a csókának valami baszott jó torka van, kb 2-3 embert is képes volt totál eltérő vokálkarakterekkel helyettesíteni. Utólagos nyomozásom során persze kiderült, hogy a hunyó az Tom Barber személyesen, vagyis a Lorna Shore egykori énekese… Na ugye! 2018 óta nyomja velük, nem semmi figura, simán rávágtam volna, hogy valami Soundcloud rapper így kinézetre, de, hát ugye, a külső néha csal… Mindent egybe vetve, a Chelsea Grin beadta a tutit, a kérdés már csak az, vajon a Dying Fetus, beadja-e?
A Dying Fetus valahogy az egyik (vagy sokadik?) személyes kedvencemmé avanzsálódott az évek során, de bevallom őszintén, én a kétgitáros gyilok és a Killing On Adrenaline / Destroy the Opposition / Stop At Nothing korszakra esküszöm, ez a banda sosem lesz már olyan, mint akkor. Sajnos az ezután kijött lemezek minősége és zenei ütőképessége is szerintem full változó. Oké, rinyálásnak vége, egy zenekar állandóan átalakul és formálódik: az utóbbi 15 évben ugyanazzal a felállással dolgozó Dying Fetus, ha lehet azt mondani, pályája abszolút csúcsán van, és az utolsó két album is erről tesz tanúbizonyságot. Jó pár youtube live videót azért már láttam tőlük, hogy miként és hogyan küldi a mániákus deathgrindot 2024-ben a Gallagher-Beasley-Williams triumvirátus és nagyon meg voltam elégedve velük. Három emberből olyan súlyos, nyers, bárdolatlan muzsika tör elő, ami ennek a bandának az egyik védjegye.
A legelső dolog amin meglepődtem, hogy a Chelsea Grin hangzásához képest valamit machinálhattak a mixben, ugyanis már a belépő hangoknál azt állapítottam meg, hogy ez sehogyse szól. Eleve halkabban indult a set, így az átütő erőből is viszább lett véve. John Gallagher (gitáros / énekes) öblös hörgéseiből nem sokat lehetett kivenni, ellenben Sean Beasley baszeros énekes vokáljai a “crisp” kategóriába illettek, a sok viszhang is szinte kiugrott a hangképből. Nagyon egyszerű pedig a Haldokló Kisfétusz felépítése: gitár-dob-basszus hármasára épülő, dobcentrikus, groove-os death metal, rengeteg kétlábgéppel és blastbeattel. Van eleve egy spec lüktetése annak, amit a Dying Fetus csinál, ez a régebbi anyagokra kifejezetten jellemző, míg az újabb cuccok már a kétlábgép-darákra és a málházásokra mennek. Nincsen ezzel semmi baj, hogyha ezt sikerül arányosan kikeverni. Itt ez most annyira, nem nagyon sikerült, cserébe viszont jó hangos lett minden, de főleg a gitár, úgy a harmadik szám környékére, szinte már fülmetsző tartományokban mozogva. Rengeteg volt a magas, semmi közepe nem volt, Gallagher témái (amiket nem széttechnikázott Schuldiner-riffekhez kell hasonlítani) sok helyen élüket vesztették, az a kevés díszítés is, amiket emberünk olykor belecsempész a dalaikba, azokat úgy kellett vadászni, hogy valóban ott van-e. ÉS tuti ott volt, mert láttam, hogy John lejátszza azokat, csak egy példa: az Intentional Manslaugther jellegzetes gitárbontásait alig lehetett kivenni, hogyha nem ismerném töviről-hegyire azt a dalt, akkor simán elment volna az a track is mellettem… pedig. Egyedül csak a lassabb, olmozós / lassabb részeknél tudott érvényesülni jobban a zenekar meg pár új lemezes nótánál (Wrong One To Fuck With pl.), a gyors témáknál gyakorlatilag minden a hangképbe veszett bele. Rutinosan zúztak, már-már iparos módjára lenyomták a szűkre szabott setlistet, nem volt Pissing In the Mainstream, Fornication Terrorist, és Kill Your Mother – Rape Your Dog, meg az örök favorit, a One Shot, One Kill sem. Cserébe a végefelé kaptunk egy Grotesque Impalement-et, de úgy gondolom, ez már nem az a Dying Fetus ami régen volt – de ez legyen csak az én véleményem.
Egy ennyire mozgalmas és súlyos zenékben gazdag év után, ennél brutálisabb zárást nem is kívánhattunk volna. Köszönet érte mindenkinek és a CONCERTO Music szervezőségének!
Írta: MZ
Képek: Vidani Photo
