Közönséges földi halandó azt gondolná, hogy egy album megjelenése diszkrét időponthoz köthető, azaz pontosan rá tudunk bökni a naptárban az adott pillanatra. Aztán persze kiderül, hogy a valóságban ez azért nincs feltétlenül így – az utóbbi időben lépésről lépésre követhettük végig ezt a születési folyamatot, több élő fellépésen halhattunk dalokat az új Sear Bliss anyagról; így volt ez például az őszi harmincadik születésnapi eseményen is, melyet ilyen-olyan bulik követtek – ahol persze nem maradhattak ki az új jövevényről játszott tételek –, majd egyszercsak napvilágot látott az új anyag, pár nappal ezelőtt, és nem sokkal később került sor az A38 tetőteraszán megtartott zenés-táncos eseményre.
Számos ok miatt voltam kíváncsi erre a fellépésre. Az egyik, hogy folyamatosan hallgatom az új anyagot kritikailag, és nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy hogyan is szólnak ezek a dalok az élő bemutató során – a Sear Bliss konzervben is, élőben is erős szokott lenni, de ezzel együtt is ez az aspektus nagyon érdekelt. Ezen túl még arra voltam kíváncsi, hogy a Heavenly Down album és a korai anyagok mennyi hasonlóságot mutatnak, már amennyiben ez a fogalom 25-30 év távlatából értelmezhető.
Az első öt hallgatás után a Heavenly Down nagyon erősen egy „visszatérés-a-gyökerekhez” jellegű albumnak tűnik – természetesen a szó legpozitívabb értelmében –, és ezt a hatást drasztikusan domborítja ki a borító grafikája, így ennek tükrében adja magát a kérdés: az új anyag mennyire hajaz a korai albumokra? További számomra izgalmas dolog, hogy az új anyagon Kertész Marci keze nyomát is felfedezhetjük, és ha jól matekozok, akkor ő kellene legyen a felelős a formabontóbb, progresszívebb ötletek nagyobb hányadáért (erről nemsokára Marci is fog nekünk mesélni). Mivel ezen az estén a Sear Bliss előtti vendég a Rivers Ablaze – azaz Marci duplázik egy kiadósat az este során –, jó lehetőségünk nyílott a Rivers Ablaze progresszív ötleteit a Sear Bliss új dalaival összevetni, másképp megfogalmazva: a viszonyítási pont jelenléte okán megkeresni és megtalálni azokat a nyomokat, amiket Marci hagyott az új anyagon.
Végül, de nem utolsósorban Andrásék mindig valami csemegével is kedveskednek a nagyérdeműnek – a harmincadik születésnapi partin a Dordeduh volt a fellépő –, és most egy szintén román fiatal zenekart választottak vendégnek. A Warhymn az első nagylemezén van túl, de az utóbbi években megjelent single-ök száma arra utal, hogy a következő anyag már útban van; szóval így álltak a dolgok, és ezekkel a reményekkel felvértezve kornyadoztam az A38 előtti parkban a délutáni órákban. Érdekes ötlet volt a fesztiválszezon kellős közepére, ráadásul hétvége előtti munkanapra időzíteni egy ilyen fellépést (ez meglepő módon nem látszott a létszámon), ugyanakkor egyedi élmény volt így zenét hallgatni a hajón: amióta ez a helyszín létezik, mindig a pincében sokszázad magammal hallgattam a fellépőket, viszont a szabadtér és a hűvös szél teljesen más hangulatot teremtett: me(n)tálhigiénés okokból akár receptre is fel lehetne íratni a hasonló eseményeket. A tetőterasz fél órával később nyitott az előzetesen tervezetthez képest, és azzal együtt, hogy tizennyolcadik éve járok az A38-ra, itt még nem jártam sosem: ennek okán már a följáró megtalálása is komoly kihívást okozott, nem is szólva a férfivécé azonosításáról, mely esetben már külső segítséget kellett igénybe vegyek – szóval egy szó mint száz: bénáztam.
Már nagyjából elértük az első fellépés kezdésének időpontját, amikor befutott egy fekete furgon, több gyanús kinézetű figura ugrott ki belőle, az egyiken Warhymn feliratú póló: innen már nem volt nehéz összerakni, hogy az első fellépő érkezett meg, a saját fellépésük kezdéséhez képest pár perces késéssel. Jól láthatóan elmúltak már azok az idők, amikor mindenféle elől-hátul talált zenekart kapott az ember első fellépőnek – a Warhymn hangzása messze volt a tökéletestől, de azért így is remek ízelítőt kaphattunk a zenéjükből (Ancestral World, Occult Fire, Descendants of Cain, Originea, Fresh spring in the new world, Sadistic Crowning, Dominus terrae II). Dallamos, változatos dinamikával operáló black metal-hoz volt szerencsénk, és határozottan kellemes volt őket hallgatni; valószínűleg ezt az érzést nagyságrendileg fokozhatta volna, ha a kétszer fél gitár helyett mind a két gitár tökéletesen hallatszik. A Warhymn egy első albumos zenekar, tehát meglévő és összerakott anyagaik nagyjából felét meghallgathattuk, és ezzel együtt is, az embernek nem támadt olyan érzés, hogy gyenge és kidolgozandó zsengéket próbálnának rátukmálni, hanem határozottan korrektül összerakott dalokat hallhattunk. Összességében, nagyon jó kezdés volt, kiváló ötlet volt aznap estére meghívni a Warhymn-t – ha ez a társaság már az első albumára ilyen anyagot volt képes összerakni, akkor határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra.
Az, hogy a hangzás messze nem volt a legtökéletesebb, sajnos a Rivers Ablaze fellépésére is rányomta bélyegét. Az esetükben alapelvárás, hogy a harmóniák rendesen szólaljanak, és ebben sajnos a jobb oldali hangfal nem feltétlenül volt partner. Szerencsére azért nem volt akkora a probléma, hogy hazavágja a fellépést: Kertész Marci brillírozott, az egész zenekar összességében fantasztikus volt. A Rivers Ablaze egyik nagy pozitívuma, hogy mind élőben, mind konzervként is nagyon élvezhető, ráadásul más-más okokból. A konzervzene hallgatói számára a zene progresszív jellege kínál számtalan izgalmas pillanatot – egy-egy dalukon hosszasan el lehet csemegézni, ugyanakkor az egész megközelítés nem megy a zenei stílus által megszabott lendület rovására. Pontosan ez az a lendület, ez az az energia, ami az élő fellépéseken dominál, és aminek kulcsfontosságát egy másik progresszív gitáros, Ihsahn, fogalmazta meg elég pontosan annak idején – és miközben ez járt a fejemben, Kertész Marcira tévedt a pillantásom, aki szakállal és kontyba között hajjal, teljesen átlelkesülve, megszólalásig hasonlított a fentebb emlegetett norvég kollégára… bennem meg egy pillanatra meghűlt a vér.
Elképesztően gyors átszerelést követően – tulajdonképpen perceken belül – következett a Sear Bliss; ők 11 dallal (The upper world, Seven springs, Watershed, Birth of eternity, Reverie, Night journey, As the bliss is burning, The pagan winter, Two worlds collide, Chasm, 1100 years ago) készültek az estére, és mint általában mindig, most is törekedtek arra, hogy egy viszonylag teljes keresztmetszetet nyújtsanak a zenekar eddigi működéséből. Természetesen nem hiányozhattak a régebbi albumok ritkábban játszott dalai, de ezzel párhuzamosan jó pár tétel elhangzott az új anyagról is. A korábbi fellépések során már hallottam pár dalt a Heavenly Down korongról, és igazából úgy tűnt, hogy ezek a számok teljesen szervesen illeszkednek az életműbe, tökéletesen belepasszolnak a már meglévő sokszínű portfólióba, és jól harmonizálnak a korai anyagokkal is. Kérdés volt meg még számomra, hogy a Marci által esetleg képviselt progresszívebb jegyek mennyire jelennek meg az új albumom. Természetesen ez nem lemezbemutató volt, de ezzel együtt az elhangzott dalokon nem lehetett érezni a progresszív elemek túlsúlyát – a konzervzenével összhangban. Andrásék az utóbbi időben sportot csinálnak abból, hogy addig alig játszott tételeket is felvesznek a setlistre – ilyen volt erre az estére az As the bliss is burning és a The pagan winter –, amiket a legnagyobb örömmel fogadott a jelenlévő hallgatóság.
Tehát, mit is tanultunk ma? Először is itt volt a román Warhymn, akik egyalbumos zenekar létükre nagyon izgalmas, dallamos black metallal szórakoztattak a nagyérdeműt – a zenéjük már most meglehetősen figyelemreméltó, és izgatottan várom a folytatást. Kiderült továbbá – talán pontosabb így: újra megerősítést nyert –, hogy a Rivers Ablaze mindkét pályán tökéletesen megállja a helyét: egyrészt az otthoni hallgatás során izgalmas ötletekkel telepakolt kalandosan hangzó zenei csemegeként, és pörgős, totálisan élvezhető és nagyon kellemes és technikás muzsikaként élőben: öröm volt őket hallgatni. Egy ilyen, bő hatvanperces, kicsit retrospektív, kicsit régen-nem-játszottuk-vegyük-elő-megint jellegű, illetve az új dalokat is felsorakoztató Sear Bliss bulira pedig ennél sokkal sűrűbben is vevő vagyok.
Írta: Á
