Január 13-án jubileumot ünnepelt a Stagediving Fesztivál a Dürer Kertben: már 20. éve került megrendezésre az undergound metal esemény. 2005. november 12-én a mára bezárt Kultiplexben indult útjára az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő rendezvény – aznap este olyan zenekarok léptek színpadra, mint a Chaos Of Disorder, a Szeg, a Monastery, a Cadaveres, a Watch My Dying és az osztrák Comaah. A mostani Stagedivingon már két teremben bulizhattunk összesen tíz banda koncertjén. A merchpultnál az Ott-Hont Vadmentő és Közösségi Segítő Alapítvány munkáját is lehetett különféle adományokkal, pólóvásárlással támogatni.
Már az esemény kezdetekor nagy volt a tolongás, nagy örömömre tengernyi érdeklődő érkezett a koncertek kezdetére. A nagyterem első fellépőjeként a deathcore Eagle Has Landed robbant be a színpadra. A buli így elég erősen kezdődött, hiszen egyből fantasztikus hangzásnak lehettünk tanúi, és Tari Bálint technikás, változatos screamjei mindenkit levettek a lábáról (engem legalábbis minden alkalommal). A kisteremben közben a Stabbed készült fel a színpad bemelegítésére. A „sasok” koncertje után érkezők már alig fértek be, szóval itt is hatalmas buli alakult ki, az „existential dread metal” banda kifogástalanul szólt.
A progos-dallamos Tiansen szokásos módon hibátlan műsort adott, Radó Éden végig lelkesen kommunikált a közönséggel. A két gitáros színpadi jelenlétébe beleférne még egy kis stenk (a technikás játék valószínűleg időnként leköti a teljes figyelmüket), ugyanakkor a basszusgitáros Lakatos Mikit figyelve megjön az ember kedve a megmozduláshoz. Őket a Mad Robots követte a kisteremben, akik szintén a tőlük megszokott szintet, hangzást hozták (kicsit talán elfogult is vagyok velük, mivel rajongok a zenéjükért, de szerintem nem vagyok egyedül a véleményemmel). A metrumváltakozásokban és a fülbemászó témákban, dallamokban ugyanolyan jólesően el tudtam szédülni, mint bármelyik koncertjükön.
A Nova Prospect nagytermes bulijára összegyűlt a zenekar rajongómagja, akiket a banda, különösképp Besnyő Gabi interaktív, csupaszív előadása, a mélyen zsizsgő riffek, a slágeres dallamok és a koncertjeiken mindent átitató, felemelő energiák láncolnak egymáshoz hosszú évek óta. A Nova Prospect után valamivel próbáltam bejutni a Rivers Ablaze koncertjére, azonban a kisterem előtt nagyjából háromméteres sor állt. Így sajnos az experimental progressive blackened death metal banda buliját ki kellett hagynom, de a barátaim beszámolója alapján a közönség teljesen a kísérletezős zene hatása alá került, a koncert elmerülős, már-már fejfájdítóan földöntúli hangulatú volt. A black metal témák domináltak, azonban a dalok nemcsak a blackmetal-kedvelők számára voltak befogadhatók, hiszen a banda többféle műfajt kombinál.
A Heedless Elegance koncertjére is szép számmal gyűlt össze hallgatóság, ami nem csoda, hiszen a hangzást és a látványt illetően is említésre méltó a formáció. Saját bejáratú fényekkel már a kezdetek óta rendelkeznek, de ilyen látványos, és egyben már kicsit túlzásnak is mondható lézerjátékot most láthattunk tőlük először (javítsatok ki, ha már korábban is bevetették, csak lemaradtam). Sajnos a gitárosok száma redukálódott (Forgó Zsolt alapítótag ezúttal már nem jelent meg a pódiumon), ami keltett egy kis hiányérzetet, azonban a srácok így is a maximumot és az imidzsükhöz méltó, távolságtartó eleganciát nyújtották. A kisszínpadon a black metal Witchthrone következett, amiről sajnálatos módon lecsúsztam, de az elmondások alapján egy igen borongós hangvételű, a műfajt megreformáló produkciónak voltak részei a hallgatók.
A groove/rap metal Beerzebub igencsak megtáncoltatta a közönséget, kifogyhatatlan volt a pogó és az őrjöngés, ami tökéletes zárása volt a kistermi koncertsorozatnak. „Kisszínes” infó, hogy a koncertről hazafelé tartva lerobbant a zenekar busza, amiben a Witchthrone tagjai is utaztak, így a járműszállíttatás miatt anyagi káruk keletkezett – a közösség azonban összefogott a Powerground Management által, hogy összegyűjtsék a pénzt, amiért a bandák nem győztek hálálkodni.
A nagyterem utolsóként színpadra lépő zenekara, aki már az első, és egyúttal az összes (vagy a legtöbb) Stagediving Fesztiválon is előadóként szerepelt, az ikonikus Watch My Dying volt. A Veres Gábor énekes vezette formáció egy új dalt is bemutatott, ami már nem szokatlan tőlük ezen a fesztiválon. A 1999-ben alakult zenekar természetesen hozta a tőlük elvárható hangzást és hangulatot, és a kezdetek óta mellettük kitartó rajongóikhoz jóval fiatalabb generációk tagjai is csatlakoztak, így népszerűségük a debütálás óta töretlen.
