Nekrológot írni hasonlóan felemelő érzés, mint búcsúkoncertről beszámolni – ilyenkor alapjáraton is elszorul az ember torka, hiszen egy ilyen esemény velünk, bennünk játszódik le, nem független tőlünk, nem külső szemlélőként tekintünk rá. Picit alaposabban végiggondolva a dolgot tulajdonképpen saját magunkat siratjuk – a lehetséges, ám a jövőben soha többet meg nem történő koncertek hosszú sora fölött érzett hiányunk az, ami dominál ilyenkor. Egy zenekar tulajdonképpen – bizonyos szempontból – átmeneti, és a valóságban talán nem is létező képződmény: élő emberek átmeneti összessége, akik éppen egymás társaságában pont ezzel a tevékenységgel kívánják elütni a szabadidejük kisebb vagy nagyobb hányadát. Persze vannak azok az esetek, amikor ez alapvetően bevételi forrásként működik és a megélhetés vagy az anyagi jólét a fő hajtóerő, de ugye itt most távolról sem erről az esetről beszélünk.

Sokfajta módon kezdődhet és legalább annyi fajta módon érhet véget egy zenekar története. A kezdetek a múlt homályába vesznek; egy húsz évvel ezelőtti eseményről beszélünk, amelyik – akárhogy is nézzük – eddigi életünk többé-kevésbé felezőpontja környékén van. Próbálom feleleveníteni a múlt homályából azokat az emlékeket, amik 2002-vel kapcsolatosak, de a füstös késelőkben elfogyasztott savanyú sör ködén már csak kevés emlék dereng keresztül: egyetem, kocsmázások, és ha sikerül tévedésből kifizetni a belépőt, akkor koncertek. Sokat gondolkoztam ezen az egészen, és azt kell hogy mondjam, hogy a Wrath of Azazel működése egy teljesen egészséges ívet írt le: létrejött, hosszasan kereste a saját hangját, és miután ezt megtalálta, az ehhez köthető dalokat formálta-alakítgatta és természetesen játszotta hosszú-hosszú éveken keresztül. Aztán a zenekari szándék – és a rajongói igények – kicsúcsosodásaképpen megszületett az az album, amelyiknek a dalait sok-sok éve vagy akár évtizede énekeljük-hallgatjuk.

„Ugyan már miért?” – ez mindig az első kérdés, mikor zenekar feloszlásáról hallunk, és ugyanezt a „jaj mi történt?” kérdést tesszük fel, ha szerettünk vagy ismerősünk távozik váratlanul. Én nem gondolom, hogy az összkép szempontjából ennek a kérdésnek bármilyen jelentősége lenne. Azt gondolom, hogy egy állapot az, amelyik véget ért, és ez a befejezés egyben egy új állapot kezdetét is jelenti – teljesen függetlenül attól, hogy a zenekari tagok átmeneti (húsz évig tartó) Wrath of Azazel nevű állapotához mindannyian személyesen kötődünk. Ez egy döntés volt, amelyiknek a helyességét és létjogosultságát nem tisztünk megítélni – viszont azt is gondolom, hogy az összes lehetséges utak közül, az összes lehetséges befejezési módok közül ez a legszebb és a legtisztább – nem szó nélkül múlik el a zenekar, nem is torzsalkodva és egymásra kígyót-békát kiáltva alakul három másik konkurens zenekar, ahol mindenki természetesen a sajátjának érzi a közös dalokat… hosszú a sor. A Wrath of Azazel  a legjobb utat választva a „na akkor még egyszer utoljára húzzunk bele” felkiáltással nekiszaladt, és egy este erejéig megint mindenki azt csinálta, amit eddig is élvezett – zenél, bulizik, mint ez barátokkal-haverokkal. Nem látok a jövőbe – nagy baj is lenne –, de nagyon remélem, hogy a zenekar tagjainak zenei pályafutása nem ezen az estén ér véget. Mindegyikük eltérő jellem – de azért annyira nem, hogy közös szerelemgyerekként ne születhetett volna meg egy album –, és ezek az eltérő vonások szeretnivaló embereket és zenei tudással bíró egyéneket rejtenek, akik már megmutatták, hogy időt, pénzt és energiát nem kímélve egy maradandó alkotás tudtak letenni a hazai extrém metal underground pici asztalára. Nagyon remélem, hogy akár együtt, akár külön-külön is, de mindenkiről hallani fogunk a jövőben ilyen vagy olyan formában.

És hogy végre az eseményről is legyen egy pár szó: az este egészen gyorsan elvesztette búcsúkoncert jellegét. Kezdés hétkor, én megérkeztem hatkor, és már a kezdetek kezdetén kis zavar állt elő az erőben, amikor kiderült, hogy a pult csak fél héttől üzemel. Úgyhogy több hozzám hasonlóan szomjas sorstárs kocsányon lógó szemekkel, a pultot rágcsálva-kaparva várta, hogy a kiszolgálás megkezdődjön – aztán az első sörtől helyreállt a világ rendje, megteremtődött a kozmikus béke, és innentől már csak a zenére kellett fókuszálni.

Gyűlt a nép, az istenadta, szerintem teltházas volt a buli, és már az Sollen fellépésre is nagyon sokan megérkeztek. Este hétkor a húrok közé is csaptak a fiúk, és egy 45 perces szettel melegítettek be a közönséget az Exodikon, majd a Wrath of Azazel fellépésére. Voltak bizonyos kozmikus jelek, amik azt sugallták, hogy ez az este kiemelkedő lesz – ezek közül legelsőként említeném a hangzást, ugyanis a vártnál és a megszokottnál tisztában szólt mindenki. A másik – ennél talán még fontosabb jel – a világítás volt. Fotósként folyamatos szenvedés a zenekar háta mögül a kamerába világító fény kezelése, de most lubickolni lehetett, ugyanis gyönyörű megvilágítással futott mindegyik zenekar. Valószínűleg mindenkinek kicsit megkopott a koncertrutinja a nagy lezárásosdi során, és emiatt nem is volt egészen tiszta, hogy mit is kéne ezen az estén csinálni, ugyanis a Sollen fellépését finoman szólva is távolságtartással hallgatta a tisztelt közönség. Nem a zenével volt itt baj – jó kis pörgős, fantáziadús, ötletes újhullámos metal-t nyomtak a szokásos lendületes hülyéskedéssel –, de valahogy a közönségnek nem akaródzott négy méternél közelebb kerülnie, ugrálnia meg pláne nem.

Átszerelés és sör következett, majd az Exodikon. Alapvetően a tavaly megjelent Árnyam útján albumról hallottunk tételeket többé-kevésbé kronológiai sorrendben, ám a jól ismert művek és a múltat megidéző demo anyagról vett dalok mellé meglepetést is kaptunk estére. A Hanyatlás természete című tétel most először került bemutatásra, és meg kell hogy erősítsem, hogy a dal élőben is tök jól szól – és mivel volt szerencsém felvételen is hallani, szerintem egy nagyon erős munkáról van szó, úgyhogy hajrá, hajrá! Jocóéknak tíz dalnyi idő jutott, gyors le- és felszerelés, a Wrath of Azazel beállt, és a harmadik kísérlet után már fel is csendültek az első jól ismert akkordok.

Miről is szól egy búcsúkoncert? Ugye ez a szó két tagból áll, tehát valószínűleg a búcsúról és a koncertről. Nem néztem végig szisztematikusan, de ezen a koncerten szerintem abban a másfél órában minden ismert daluk elhangzott – olyanok is, amik minden fellépés szerves részét képezik, de például nem emlékszem arra, hogy a Műhely II-t bármikor is élőben hallottam volna. A közönség is érezte, hogy most vagy soha – nagy fejrázás volt, sőt a bátrabbak már egészen a színpad széléig előremerészkedtek – bár azért a minden határon túl történő ugrabugrálást még nem sikerült megvalósítani. Visszakanyarodva, a koncert rész egy hosszú setlist volt, a búcsú része pedig… nos, ilyet azért ritkán lát az ember, hogy egyszer csak a pult felől két nagy tálcán kis rövidek induljanak el a közönség sorai felé – így köszönte meg a zenekar azt a húsz évet, aminek során a közönség biztatta-bátorította őket. Most így utólag inkább megható és torokszorító ez a pillanat, de abban a hangulatban mindenki nagyon lelkesen dobott be egy kis kedélyjavítót, hogy aztán a buli mehessen tovább a maga útján. Aztán egyszercsak eljött az utolsó dal utolsó akkordja, és ez volt az a pont, ahonnantól a Wrath of Azazel már csak a mi emlékeinkben létezik. Megöleltük egymást – és mindenki pontosan ott folytatta, ahol percekkel ezelőtt vagy pár órával ezelőtt abbahagyta.

Mit mondhatnék zárszónak? Mint zenekar hiányozni fognak természetesen, mert önző vagyok és szeretném őket hallgatni – de mint emberek folyamatosan velünk lesznek, és amit sok-sok erőfeszítéssel összerakták számunkra, az is tovább él. Amit nagyon remélek, hogy mindenkitől valamilyen zenei megnyilvánulást vagy kiadványt is hallhatunk-láthatunk a jövőben… Ági, Tibi, Gatya, Bálint, és Ádám: köszönjük szépen, hogy Wrath of Azazel-ként velünk voltatok.

Ki kér még egy sört?

Írta: Á