30 év fejlődés – Horváth Martina Interjú

(c) Martina Sestic, http://venia-mag.net/en/, https://500px.com/rusalka6

 

30 év elég sok idő, főleg egy zenész életében. Ezidő alatt rengeteg tapasztalatot és szakmai kapcsolatot lehet szerezni, nembeszélve arról, hogy mennyi zenekar munkásságában lehet részt venni.  Horváth Martina ezen a napon tölti a harmincadik életévét, és úgy gondoltuk, hogy megkérdezzük, neki mivel telt ez a 30év, és milyen élményekben volt része.

Mielőtt belevágnánk, mondj pár szót a gyerekkorodról!

Megszülettem 1989-ben, halottak hapján. Már itt gyanús lehetett volna anyuéknak, hogy nem lesz egyszerű a dolog :)) Nem sok emlékem van az első 2 évemről, a főtt kukorica zabálás és a műanyag buborékfólia pattogtatásán kívül. Mind a két nagypapám zenészforma volt (cimbalom, klarinét, hegedű, harmona, cselló, nagybőgő), így ismertem meg őket gyerekként.  Már akkor együtt zenéltek le lagzikat, amikor édesanyám és apukám még nem is ismerték egymást. Már csak az anyai nagypapám él, 86 éves és néha még most is előszedi a harmonát. Több felmenőmnek is megadatott a jó zenei hallás és az énekhang is, úgyhogy családban van a zene.

Ezek szerint már kisgyerekként belecsöppentél a zene világába?

2 és fél évesen kerültem óvodába mini csoportosként, ahol egy kedves óvónéni azonnal a szárnyai alá vett és 3 évesen már az óvoda emléknapján énekeltem az “Édesanyám Rózsafája” kezdősorú népdalocskát sok-sok ember előtt. (Lehet, hogy akkor nagyobb közönségem volt, mint most :D). Kb. 5 évesen beírattak szolfézs előkészítőre a Hermann László Zeneművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolába, ahol már rendesen tanultam a népdaléneklést. Iskoláktól jöttek az óvodákhoz felmérni, hogy kinek milyen képessége van, és ott kiderült, hogy van érzékem a rajzhoz, a zene pedig nem volt kétséges, így a rajztagozatos, és az ének-zenei iskolában is szeretettel vártak.  Nekem kellett dönteni, és hát a kettő közül egyértelműen a zenét választottam, így kerültem a Kodály Zoltán Ált. Iskola. és Gimnáziumba Székesfehérvárra. Konkrétan előbb tudtam kottát olvasni, mint rendesen írni-olvasni, vagy az óráról az időt leolvasni. Na, ez utóbbi azóta se megy, aki ismer az tudja, hogy rá kell számolni az érkezésemre egy jó “Martinás fél órát” minimum.

A népdalok voltak, amik megfogtak?

Igen, a népzene volt az első zenei irányzat az életemben, amit pici koromtól fogva tanulhattam. Rengeteg népdalversenyen vettem részt, arany minősítéseket vittem haza, 10 évesen megnyertem az országos népdaléneklési versenyt a korosztályomban Mohácson, népdal és népzenei táborokban voltam, rengeteg értéket tanulhattam el rengeteg értékes embertől. Képet kaphattam a kultúránkról, a gyökereinkről, hazánk zenéjének kialakulásáról és a történelmi események okozta zenei formálódásáról. Magyarországon sajnos nagy százalékban nem értik és nem értékelik a saját és a környező népek népzenéjét. Azt hiszik, hogy egyenlő a mulatóssal, vagy a nótatévés szutykokkal. Cikinek tartják, pedig olyan kincsek vannak, olyan dallamok, hogy az ember megpusztul, ha meghallja őket. Mondjuk nem is csodálom, hogy az iskolákban tanított “Béres legény” és a “Hej Dunáról fúj a szél” után nincs kedvük tovább foglalkozni a dologgal.

Így azért elég sűrűnek tűnik az iskolás időszakod…

Az iskolában rendszeresek voltak a kórusfellépések is, Galántára is gyakran kijártunk, minden ünnepkor kórus és szóló fellépéseim voltak. Volt, hogy egyszerre 3-4 kórusban is benne voltam a népdalozás/szólózás mellett. Imádtam! Az iskolai éveimet a folyamatos “készenlét” állapota kísérte végig. Mondok erre egy példát. Drága Igazgató urunk, (akinek rengeteg mindent köszönhetek, köszönöm, Imrebá’ <3) rendszeresen játszotta el velem, hogy amíg mondjuk éppen dolgozatot írtam, egyszer csak megjelent az órán és közölte a tanárral, hogy “Ne haragudj Gizikém, elrabolnám Martinát pár órára, majd bepótolja a dolgozatot holnap!” És akkor a kezembe nyomott egy kottát, szerzett nekem fellépő ruhát és miközben az egyik kezével kormányozott, a másikkal vezényelt és mire odaértünk az akármilyen megnyitóra, már tudtam a dalt. Elénekeltem amit kellett, aztán jól teleettem magam a helyi sajtos pogácsával, meg a zserbóval. Tehát a folk és a klasszikus zene így jött az életembe.

Na és a metal? Hogy sikerült megbarátkozni ezzel a stílussal?

A metál/rock zene iránti szenvedélyem több fázisban alakult ki. Amikor 4-5 éves voltam, apu hazahozott egy kazettát Németországból, mégpedig a Scorpions-tól a Face The Heat című remekművet. Annyira odavoltam, emlékszem, hogy teljesen meg voltam tőle makkanva, imádtam minden egyes hangját, minden egyes gitárszólóját. Ott kuporogtam 4 évesen a nagy Videoton hangfalak előtt és átszellemülve énekeltem a dalokat, persze a szövegekről fogalmam sem volt. Ez után ilyen 9-10 éves korom környékén kezdtem újra elmerülni a rock, metal, alter zenékben. Volt egy legjobb barátnőm, ő és a bátyja nagyon szerette a Metallica-t, Guns N Roses-t, Iron Maiden-t stb; mondjuk a Metallica és a Guns sosem fogott meg igazán pár számuktól eltekintve. Imádtuk a Tankcsapdát is (még az értékelhető időszakaikból). A kedvencem a Connektor, Baj van!! és Az ember tervez c. albumaik voltak. Emlékszem, az összes zsebpénzünket a falusi kocsma zenegépében hagytuk ott, hogy ne a Lidinéni menjen, hanem a Rock & Roll rugója. Emellett még jó sok fos zene került az utamba, amiket az agyam szerencsére valahogy automatikusan kiszűrt.

És mi volt, ami igazán megfogott?

Már akkoriban is zenei ragadozó voltam, meghallgattam mindenfélét. Ami tetszett és ami kellett, azt felhasználtam, elraktároztam a kis agyamban, ami meg nem, azt kiszórtam. Kövezzetek meg, de még Kispál és a Borz-ot is hallgattam. Ami teljesen megpecsételte a metal zenével való viszonyomat, az a System Of a Down és a Korn volt, aztán pedig a Linkin Park és a Limp Bizkit. Lehettem vagy 12-13 éves, amikor a minden széltől-rossztól óvott, visszafogott kis népdaltársamnak mutogattam a SOAD-tól a Toxicity albumot és üvöltöttem neki, hogy “I cry when angels deserve to DIEEE!” és headbangeltem a szobája közepén. Remélem, nem haragszik rám ezért.

Mikor volt az első zenekari fellépésed?

Érettségi után 2 évet éltem Londonban. Klasszikus éneket tanultam egy magántanárnál és egyedüli külföldiként énekelhettem a St. Paul’s Cathedral kórusában.
Hatalmas élmény volt Bach János Passióját és Händel Messiását énekelni egy akkora katedrálisban. Amikor hazaköltöztem, még mindig nem volt pénzem továbbtanulni, de megalakult a Zombori nevű volt zenekarom, így az első zenekaros fellépésem valamikor 2011-ben lehetett velük.

Gondolom azért az ízlésednek és az énekstílusodnak kellett egy kis idő, mire megtaláltad a neked valót.

Ahogy az elmúlt 10 évben letisztult és kiforrt a személyiségem, úgy tisztult le az is, hogy mik az elsődleges zenei preferenciáim a metal műfajon belül, mik azok, amik a legjobban rezonálnak a lelkivilágommal. Így találtam rá fokozatosan a súlyosabb zenékre, a stoner, sludge, death, doom, extreme metal muzsikákra. Mivel korlátozottak az eszközeim éneklés terén, ezért nyilván nem tudok olyan zenét csinálni, amire a legjobban meg tudok őrülni, de ami az arany középút és nagyon közel áll a szívemhez, az a doom metal és ennek különböző fúziói. Abból kell főzni, ami van. Jelenleg van egy alakuló doom metal projectem, jó kis mocskos, belefekvős témákkal. Ez lenne az a zene, amiben teljes mértékben ki tudnék teljesedni, nem éreznék kényszert, vagy hogy mások elképzelését kell megvalósítanom megint. Sajnos mivel tróger voltam és nem lettem hangszeres, ezért mezei énekesnőként mindig függeni fogok valamilyen zenésztől, zenekartól.
Nagyon nehéz olyan zenészeket találni magad mellé, akikkel megvan a kémia és emberileg, zeneileg is ugyanabba az irányba szeretnétek menni. Boldog-melankolikus emberként döglenék meg, ha egyszer találnék ilyen emberkéket és összejönne a dolog 🙂

Ebben a 10 évben bőségesen volt zenekar, ahol megfordultál. Ezekről tudsz pár szót mondani?

Zombori: Folktronika, eletrofolk, Friss folk
A 4 éves közös pályafutásunk alatt egész sok mindent elértünk, pedig csak egy EP-t sikerült kiadni, mert hát jó csóró volt mindenki. Rengeteg fesztiválon játszottunk, klubokban, rendezvényeken, Tv-ben, MR2-ben és még a Müpában is volt szerencsénk fellépni a Népzene Ünnepén. Alapvetően moldvai táncházakat csináltunk, ebből alakult ki később egy electro-folk, vagy ahogy mi hívtuk “friss folk” fúzió. A későbbiekben sajnos már nem egyezett a zenei irány, ami felé haladni akartunk, így kiléptem, és kb. rá egy évre fel is oszlott a zenekar. A tagok közül most mindenki azt csinálja, ami zeneileg a legközelebb áll hozzá és ennek nagyon örülök. Állati jó zenészek! A velem felvett EP-t megtaláljátok Napvilág, holdvilág címen.

De talán a metal világból a legtöbben a Niburtából ismernek. Ott milyen volt?

Tyű, hát tudnék itt írni nagyon sok mindent, de teljesen fölösleges. 5 év pályafutásom volt a Niburtában. A vicces az, hogy két részletben, mindig más zenészekkel. Itt alapvető problémáim voltak egy-két taggal, akikkel sajnos nem sikerült megtalálnom a közös hangot. Emberi és zenei széthúzások is voltak zenekaron belül, nagyon nehéz volt a közös munka. Nagyon szerettem, hogy a metalzenét vegyítettük balkáni népzenével, meg tudtam találni magamat benne. (Ez azért is volt nekem fontos, mert  metalkedvelőként furcsán néztek rám a népzenei körökben, a metal körökben meg a népzene szeretete miatt nem vettek komolyan. ) Egész sok helyre eljutott már a nevünk, külföldi turnéink voltak, hívtak minket kinti fesztiválokra is. Szerintem a másik cirka 30 ember nevében is mondhatom, akik megfordultak a zenekarban, hogy lehetett volna valami ebből, kár volt elrontani. 1 nagylemezt (Scream From The East) és egy EP-t (Reset) hallhattok az én hangommal.

Az önéletrajzodban szerepel még a Ghymes is, ami elég nagy név, de nem éppen metal.

Nagyon örültem a Ghymesnek, mert gyerekkorom egyik nagy kedvence volt.
Kedves bátyám bekerült billentyűzni a zenekarba és elszólta magát, hogy van neki egy húga, aki énekel. Az első meghallgatásom egy rendes koncert volt élőben, úgyhogy nem volt túlbonyolítva a belépés. Elég nagy flash volt, hogy abban a zenekarban vokálozhatok, amit gyerekként rommá hallgattunk bátyámmal. 5 évet voltam a zenekarban, de tovább nem bírtam, mert nagyon nem érte meg. Rengeteg időmet elvitte, minden szabadságom a koncertekre ment el, sosem tudtam pihenni, rengeteget utaztunk, de a gázsi meg nevetséges volt. Mindez nem érdekelt volna, de sajnos zeneileg sem jöttek olyan energiák a színpadról, ami feltöltötte volna az erőforrásaimat, úgyhogy márciusban kiléptem.

Saját projektekkel hogy állsz?

Évekkel ezelőtt egy elég szörnyű tragédia történt a családomban, aminek hatására összeomlottam. Csak úgy tudtam kivergődni a traumából, hogy elkezdtem szövegeket gyártani, hogy kiírjam magamból a rémképeket és a gyászt, amik gyötörtek. Ebből lett a Nulah (Nala), ami számomra egyfajta megemlékezés. Vándor Erikkel és pár barátjával álltunk össze zenélni pár évvel ezelőtt, de magánéleti okok miatt nem jutottunk el a színpadig. Ma már csak studio projektként funkcionálunk és pont novemberben fogjuk publikálni az első single-t.

A Thy Catafalque és az azt megtestesítő Kátai Tomival is van közös munkátok nemde?

Sokáig halogattam, de aztán végül valamikor 2016 végén ráírtam Kátai Tomira. Évek óta szerettem volna csinálni vele valamiféle közös produkciót, de nem akartam zargatni. Erre visszaírt egy tök szerény, kedves fazon, hogy jaj de jó, persze, úgyis most áll neki az új lemeznek és kellene neki női ének és hogy már korábban is követte a munkásságomat. És akkor így leestem a székről, mert eszembe se jutott, hogy a TC-n belül kooperáljunk, arra gondoltam, hogy majd kerekítünk valami ideiglenes zenei projektet. Szóval azt hiszem, megérte bátornak lenni, már a második lemez jön ki, amin énekelhetek <3
Lemezmegjelenés január 24-én.

Aki szemfüles, az már láthatott téged a Watch My Dying vendégeként is.

Tavaly november környékén írt rám Eszenyi Imi a WMD-ből, hogy lenne-e kedvem elénekelni a Háttal Álmodót januárban, a Stagediving Fesztiválon. Aznap éjjel nem sokat aludtam az örömtől, mert nekem a WMD az abszolúte a kedvenc zenekaraim közé tartozik és nem is hittem el, hogy ez történik. Január óta már én is ott vagyok velük a koncerteken, és én képviselem a szentimentálisan-elpusztulós oldalukat. 🙂
Az általam újraénekelt Háttal Álmodót is megtaláljátok a remasterelt Fényérzékeny lemezen, amit a zenekar oldalán és a koncerteken is meg tudtok vásárolni.

Ezeken kívül ott van még a SallyAnne, ami elég innovatívnak számít modern metalos körökben. 

A zenekar jelenlegi felállása tavaly alakult ki. Synthwave zenei elemekkel tarkított modern metal-ként tudnám megfogalmazni a zenénket. A mindennapi élet küzdelmeit, érzéseit, gondolatait, történéseit írom ki magamból kicsit finomított formában. Mivel nem vagyok egy technikás, jó énekesnő és hörögni sem hörgök, mint a mostani fancy énekes lányok, ezért kreatívnak kell lennem a dallamokkal, énektémákkal. Szerencsére van miből táplálkoznom. Remélem, hogy más is talál értéket abban, amit létrehozunk. Először úgy gondoltuk, hogy elengedjük a klasszikus értelemben vett album koncepciót és egyenként publikálunk dalokat. Három dal meg is hallgatható tőlünk. (Lake Of Ire, Crumbling Respect, Time) Azóta viszont változtak a lehetőségeink, így a terveink is. Az 1 éves közös munkának lassan be is érik a gyümölcse. Januárra tervezzük a nagylemez kiadását, aminek a megvalósítását nektek köszönhetjük, Metal.hu <3

Így végezetül, mik a jövőbeli céljaid?

Amit fentebb említettem már – olyan zenész emberkéket találni magam mellé, akikkel közös a zenei irány, zökkenőmentesen megy a közös munka, és akikkel valódi értéket tudunk létrehozni. A jövőbeli és jelenlegi céljaim közé tartozik még, hogy napi szinten tudjam fejleszteni magam zeneileg. A másik célom, hogy végre ne hunglish-ül halljam vissza a dolgaimat, és hogy jobb legyen az angolom. Dolgozom is ezen nap mint nap. Sok más angolul éneklő magyar zenekarnak is ajánlanám a helyes kiejtéssel való időtöltést, hogy minél kevesebbszer okozzunk egymásnak fülvérzést.

Köszönöm a figyelmet!

Fotók: Metal.hu / Martina Šestić / WMD Facebook /