Ultha és Oaken a Dürer-ben – koncertbeszámoló

Igazából nagyon sokszor gondolkoztam azon, hogy az extrém metal és black metal hallgatói – különösen, akik Magyarországon élnek – mennyire szerencsések is. Az egyik változás akár a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest a zenekarok számában érhető tetten, ugyanis gombamód szaporodnak az apró, ám nagyon kellemes, fantáziadús, és mondanivalóval rendelkező extrém metalt játszó társaságok. A lengyelországi nagy virágzásról a Mgła és a Batushka kapcsán többször megemlékeztünk, de hasonló módon csak és kizárólag pozitívan lehet nyilatkozni a Németországban végbemenő folyamatokról. Szerkesztőségünk rendszeresen ellátogat Münchenbe a német extrém metal éves seregszemléjére, ahol akár évről évre látható, hogyan jelennek meg egyre jobb és fantáziadúsabb zenekarok, mint például az egy hónappal ezelőtt nálunk vendégeskedő Der Weg einer Freiheit, vagy pedig a tegnapi este vendége, az Ultha.

És hihetetlenül mázlisták vagyunk egy másik ok miatt is: nem elég, hogy ezek a zenekarok léteznek valahol Európa másik végében, hanem számos koncertszervező jóvoltából Budapesten is megtekinthetők-meghallgathatók. Ritka kegyelmi állapot ez, hiszen a 15 évvel ezelőtti helyzettel ellentétben nem múlik el úgy hónap, hogy ne érkezne valami csemege, és akkor az átlagos felhozatalról még szó sem volt.

Tehát október tizenharmadikán vasárnap: irány a Dürer kisterem. Kisterem – az ember azt mondaná, hogy itt csak a futottak még zenekaroknak van hely, de ezzel a kijelentéssel nagyon csúnyán mellélövünk, hiszen ezeken a deszkákon lépett fel az Ÿgfan és a Wiegedood mellet például az Absu, a Vital Remains és az Order of Ennead… Hát, ide vártuk este a német újhullámos black metal egyik zászlóshajóját, az Ultha-t, a magyar Oaken társaságában.

Az Ultha – azzal együtt, hogy meglehetősen fiatal a zenekar, öt éve alakultak – tavaly jelentette meg harmadik stúdióalbumát, és a zenekar zsenge kora ellenére meglehetősen elit helyet foglal el a német black metal underground-ban. Zenéjük általában hosszabb – időnként negyedórásnál is hosszabb – tételekből áll; ezek lehetnek klasszikus értelemben vett black metal darabok, de nagyon sok esetben atmoszférikus vagy instrumentális tételek is megtalálhatók a repertoárjukban. A fellépés előtt kicsit aggódtam, hogy milyen is lesz a keverés, ugyanis simán előfordulhat, hogy valami nem úgy hallatszik, ahogy kellene, és onnantól – hogy teljesen PC legyek – nem lesz teljes a felhasználói élmény.

De hát csapjunk a lecsóba: fél kilenckor leoltották a villanyokat, és színpadra lépett a magyarországi Oaken. Nemcsak, hogy a zenéjüket nem ismertem, de még csak nem is hallottam a létezésükről – mint egyébként kiderült, ezzel nem voltam teljesen egyedül –, úgyhogy szűz füllel, teljesen előítéletek nélkül vártam a fellépésüket. Két gitár – basszusgitár – dob – ének/ütős felállásban léptek föl, és teljesen őszinte leszek: az első dal után úgy gondoltam, hogy ez bizony így elsőre kicsit tömény lesz, de a második dal környékére minden kétségem elmúlt. Nem tudom, hogy hivatalosan mi lehet az általuk játszott műfaj neve – én talán leginkább talán a kísérleti/experimentális metal kategóriába sorolnám a munkásságukat. Ezek az experimentális dolgok általában vagy nagyon szörnyen, vagy nagyon jól sülnek el, és a kettő között meglehetősen szűk a határmezsgye – az Oaken esetén egy nagyon érdekes zenei kollázst volt szerencsénk meghallgatni. Tulajdonképpen a műfaj jelentős adagban tartalmazott drone és sludge elemeket, amelyek egy kutyaközönséges black metal-ra voltak ráhúzva, és ezen túl még egy nagyon erős alternatív, VHK-s réteget is le lehetett hámozni a zenéjükről. Ami legelőször eszembe jutott, az az Aluk Todolo neve: fellépéseiken ők is egy csomószor a hangszer pengetése helyett a padlóeffekteken (és nem a padlóeffektekkel) játszanak. Csak tippelek, de szerintem egy menet közben felvett hangmintát hallunk ilyenkor újra és újra különböző beállításokkal. A dalaik hosszúak voltak, a 30 perces fellépésre jutott négy (ha jól számoltam), és teljesen egyedi légkört voltak képesek megteremteni – hasonlóan a főzenekarhoz, az Oaken zenéje is olyan volt, hogy csak állva, becsukott szemmel, kicsit bólogatva lehetett rendesen befogadni – a pár tucat fős közönség egészen minimális mozgás produkált, ha egyáltalán. Színesítő elem volt Radics Gábor működése, aki az éneklés mellett egy Korg ?processzort / ?szintetizátort kezelt, emellett dobbal, csörgődobbal, sőt időnként zománcfestékkel festett vasdarabok ütögetésével kísérte a zenét. A végeredmény meglehetősen sokrétű lett, ugyanis a gitárok, a basszusgitár és a dob döngölése fölött a vázlatszerűen, skiccként, ötletszerűen odavetett magasabb hangok tényleg egy teljesen egyedi atmoszférát voltak képesek teremteni. Úgyhogy az első dal után érzett averzióim azonnal elmúltak, és a zenekart gyorsan besoroltam abba a pici, de izgalmas társaságba, amit mondjuk az Aluk Todolo, a Wiegedood vagy Magyarországon talán az Ÿgfan neve jelképez.

Húszperces átszerelés következett, addig meg lehetett tekinteni a merch pult kínálatát. Amikor beléptem, azt hittem, hogy rosszul látok: az egész koncerthelyiség tök sötét volt, és a falra akasztott trikók sziluettjeit csak nagy nehezen lehetett kibökni. Több koncertlátogató mobiltelefonok fényénél nézelődött és válogatott – nem is volt igazán tiszta, hogy ki az eladó, ki a vevő, és hogy ez az egész dolog itt most becsületkasszás-e vagy sem. A két fellépő közötti szünetre letisztultak az erőviszonyok, a két pici merch pult megvilágítást kapott, és a szorgalmas hallgatóság lelkesen vásárolt.

Az Ultha nagyjából húsz perc alatt beszerelte magát, és pár perccel a kiírt fél tizes időpont előtt már a húrok közé csaptak. “Tudni kell lerombolni adott dolgokat, és utána tudni kell újraépíteni ezeket – úgy, ahogy ezt mi kezdtük el annak idején. […] Azt gondolom, hogy újfajta dolgokkal kell kísérletezni, mert pontosan erről szól a black metal – az sehova nem vezet, hogy valaki totál beragadva, újra és újra, ezredszerre is ugyanazokat a dolgokat csinálja, mert fél bármilyen újítástól. Ha nem vagy vevő az újításra, és félsz ezektől a dolgoktól, akkor a black metal egészen biztosan nem a te műfajod” – mondta Lord Ahriman egy beszélgetés során. Ez a mentalitás mind az Oaken-re, mind pedig az Ultha-ra teljesen igaz: azt, amit black metal-ként ismerünk, ezek a csapatok elemeire bontották, szétszedték, és mindenféle érdekes dologgal megfűszerezve és újraértelmezve egy teljesen új műfajjá építették össze. Az Ultha szintén ötfős felállással jött: két gitár – basszus – dob – elektronika, és egy nagyon sodró, nagyon lendületes koncertet adtak. Akárcsak az Oaken esetén, az Ultha-nál is meg lehetett figyelni, hogy a zene tulajdonképpen egy nagyon erős és határozott black metal alapra települő finom csipkékből, díszítésekből áll – pici elektromos hangfoszlányokból a nagy black metal döngölés szélein. Az Ultha volt az a zene, ami egyszerre gyors és lassú, egyszerre klasszikus rock és black metal – itt már egy picit nagyobb volt a mozgás, akár már fél tucatnyi ember is bólogatott a zene ritmusára. A zenekarral való, fellépés közbeni kommunikáció meglehetősen visszafogott volt, az egész színpadot még a legelső szám elején telenyomták füsttel, a fellépőket alulról és hátulról világítottak meg – tehát tulajdonképpen a narancsszínű ködből időnként kilógó lábakon kívül az égadta világon semmit nem lehetett látni.

– Na, lehetett belőlünk bármit is látni? – kérdezte a fellépés után Manuel, az Ultha dobosa, a kamerámra bökve.
– Hát, nem túl sokat – hangzott a válasz.
– Ja igen, hát nagyon jó volt a füstgép, mondtam is a második dal környéken, hogy ez egy kicsit sok lesz…

Nem is baj ez, legalább nem vonta el a látvány a figyelmet a zene befogadásától. Ha jól számoltam, három dalt játszott nekünk az Ultha – ugye a bevezetőben említettem, hogy nagyjából tizenöt perces tételekre lehetett készülni –, és kicsivel negyed tizenegy után felkapcsolták a fényeket, az izzadt zenészek letették hangszereiket, majd lejöttek a színpadról elvegyülni a közönséggel. Egy pár mondatot még beszélgettem a zenekartagokkal, fáradtak, de nagyon lelkesek voltak, nagyon hálásak a közönségnek, majd mindenki boldogan távozott.

Ide most valami nagyon hatékony zárszó kellene, de nehéz lesz ilyet mondanom; csupán annyit jegyeznék meg, hogy nagyon szerencsés korban élünk, ugyanis az általunk imádott black metal elemeinek felhasználásával és újraértelmezésével éppen az orrunk előtt születik meg valami új – és ennek a folyamatnak egy aktív részesét köszönthettük tegnap.

Írta: Á