Magyar modern metalos szülinapozás

Sokszor, és sokat hallani mostanában, hogy a klubkoncertek relatíve hosszú idő után újra, a másodiknak is nevezhető fénykorukat élik, és valljuk be, ha körbenézünk koncertfronton, akkor nem is alaptalan ez a kijelentés, rockzene fronton meg aztán pláne. Nyilván gőzerővel dübörögnek, és megtelnek az arénák, sportcsarnokok is, ám emellett stabilan jelen van a rock, és az élőzene a kisebb létszámmal bíró helyeken is, az pedig – és a lényeg ebben rejlik – hogy minderre egyre nagyobb igény van a közönség részről is, hurrá! Többször írtunk arról, hogy az ilyen koncerteknek mindig van egy sajátos, ha úgy tetszik “családiasabb” hangulata, és egyre jobban a háttérbe szorul az a mentalitás, hogy súlyos pénzeket kell kiadni egy-egy jobb buliért, vagy egy nagy helyszínre kell vándorolni, hiszen ezek a rendezvények szerintünk bőven felveszik velük a versenyt. Persze összehasonlítani jelen esetben egyáltalán nem érdemes, hiszen minden koncertet, és élőzenés matinét más és más miatt szeretünk, csupán arra akartunk rávilágítani, milyen pozitívum, hogy mindkettőre ekkora igény van, és ilyen jól megférnek egymás mellett. Nem elhanyagolható, hogy ilyenkor új, vérfrissítő zenekarokat is megismerhetünk, akik jó eséllyel a rockzene jövőjét fogják jelenteni a későbbiekben, ám ne is rohanjunk ennyire előre, talán ráérünk még erről elmélkedni később is…

Szerkesztőségünket szombaton a Dürer Kertben, azon belül is a kisteremben érte az este, ahol négy ígéretes hazai csapat buliját csekkoltuk le élő egyenesben, ráadásul ezen felül is volt bőven okunk az ünneplésre, hiszen a The Tumor Called Marla névre hallgató csapat az ötödik születésnapját ünnepelte a közönségével…

Már az első csapat is kimondottan energikusan indította az estét. A Waiting for Violet négyese pillanatok alatt belakta a színpadot, igazán mozgalmas volt az amúgy is patentpontos, bár kicsit rosszul kevert buli – a dobos olykor felállt a cucc mögött, úgy ütötte a bőröket, a gitáros hatalmasak ugrott, bár emellett az is feltűnt hogy a srácok kicsit sok időt töltenek a közönségnek háttal, egymásra, vagy a dobosra nézve. Persze az is lehet, hogy ez inkább a “közösség vagyunk zenekaron belül” érzést volt hivatott erősíteni, tehát ezt is el lehet könyvelni egy pozitív lépésnek.

A dalok csak úgy folytak, sőt ömlöttek egymásba, csak úgy kapkodtuk a fejünket, hogy lépést tudjunk tartani a nem enyhén megvariált témákkal. Kicsit talán úgy is éreztem, hogy sokat akar a zenekar, bár lehet, hogy egyszerűen kevés volt az egy darab találkozás ahhoz, hogy ráérezzek az ízére. Egyik ismerősöm megjegyezte, hogy ránézésre a Jinjer-es hatású imidzset akarják tolni, ami egyébként valid, és értem, miért gondolja ezt, de emellett a banda saját stílusa és hangzásvilága talán még egy kicsit kiforratlan, bár a lelkesedéssel, meg az alapvetően sokrétű zenével kompenzálják.

Gyors átszerelés után a Tiansen markaiba került a stafétabot, és alig lélegzetvételnyi idő alatt a húrok közé csaptak, minket pedig a pillanat tört része alatt ragadott magával az az energia, ami belőlük, és a színpadról áradt a nézőtérre. A Tiansen zenéjét talán első blikkre nehéz lenne kategorizálni, de tény, hogy jó néhány irányzatból táplálkozik, mindezt igazán egyedi masszává gyúrva tálalják, ám aki hajlik az újdonságok befogadása felé, és nincs ellenére a modernebb, új hullámos rockzenei hangzás, az könnyen azon találhatja magát, hogy egyből meg is szerette őket, méghozzá nem véletlenül! Mindig jó látni, amikor egy csapat szívvel-lélekkel teszi a dolgát, ennek az ötösnek az esetében pedig pontosan ez történt, hiszen megsüvegelendő őszinteséggel, energiabombát robbantva tették a dolgukat.

Az énekes pozíciót betöltő Éden vitte a “prímet” az estén, remekül énekelt, mindezt olyan színpadi mozgással megfejelve, ami teljesítményileg becsületére válna akármelyik frontembernek, ráadásul mindez egy pillanatra sem ment az énekhang rovására. Hihetetlenül beleélte magát a koncertbe, szinte nem lehetett nem fejet rázni mind a hangra, mind a látványra. A gitárok, és a dob is remekül szólt, helyenként talán csak a keverés (vagy sampler?) bántotta minimális mértékben a fülem, így időnként azon kaptam magam, hogy a háttérvokált picit túltoltnak érzem, ám ez abszolút az elnézhető kategória, és az élvezeti értékből mit sem vont le. Bátran, és őszintén mondom, hogy egy nagyon erős, száz százalékosan élvezhető bulit toltak elénk, és a nekik szánt körülbelül háromnegyed órából mindent kihoztak, amit csak ki lehetett. Nagyon erősen indítják ezt a szépen felfelé ívelő karriert, abban pedig a lehető legjobban bízom, hogy így folytatják, és idővel egyre nagyobb névként beszélhetünk róluk.

Ismét egy gyors, és olajozottan működő átszerelés, majd a színpadra az aznap szülinapos, és mint főszereplő The Tumor Called Marla lépett, és nem is finomkodtak sokat a kezdéssel, egyből szemtelenül erősen vágtak a dolgok közepébe, amihez egy nagy adag jókedv, mosolygás is társult. A csapat bizonyos értelemben rendhagyó formációnak is aposztrofálható a színtéren, hiszen a két énekessel bíró felállás nem igazán elterjedt, ám talán pont ez a titkuk, amiért ennyire leköt a zenéjük. A félig frontcsajos, félig “frontsrácos” megoldás láthatóan jól működik, a két hang remekül kollaborál egymással, esztétikailag meg szintén stimmel. Apropó, ha már az esztétika szónál tartok, nem bántam volna, ha az énekeseken kívül a banda többi tagját (természetesen a gitáros frontra gondolok) többet láttam volna előrejönni akár csak egy-egy szóló, vagy riffhalmaz közben, mert számomra ha nem is tudatosan, de háttérbe szorultak, így néha elkapott egy olyan érzés, mintha csak a két énekes torok lenne a színpadon. Persze azt aláírom, hogy zeneileg nem tudok beléjük kötni, mert jól összeválogatva, és precízen hozták a tételeiket, így mindez csak külsőség. Megint csak azt tudom mondani, hogy az élményből mindez semmit nem vont le. Nekem sokszor tévedt a szemem a háttérben futó vetítésre, ahol egyszer a zenekari képek, másszor a dalszövegek voltak kivetítve (néhányszor a kettő együtt akár), ez pedig remek vizuális élménnyel támasztotta alá az amúgy is maximálisan élvezhető, és színvonalas produktumot.

Persze volt pár nevetésre okot adó pillanat is, amik csak tovább emelték az este emlékezetességét, mint például amikor a Tmesis első hangjaira egy srác a közönségből felkiáltott, hogy “ezt a dalt ismerem”, vagy amikor a zenekar énekesi szekciója az instrumentális dal alatt nemes egyszerűséggel lemászott a színpadról. Vagy esetleg az, amikor a True/Born c. dal felkonferálásából enyhén poénosan tudtuk meg, hogy  Csongor Bálint “ismét” nem tudott eljönni, íg a dalt a Dystopia énekese, Vári Gábor tolmácsolásában hallhattuk.
Ha már szülinap, az ő blokkjuk természetesen egy torta átadással, és felköszöntéssel ért véget, ami a jó hangulatra végképp feltette a koronát, innen pedig mi is még sok születésnapot kívánunk nekik!

Szinte hihetetlen, de már el is értünk az utolsó banda fellépéséhez, pedig még csak most kezdtünk belejönni a modern metal őrületbe. Feljött a színpadra az egyetlen lánynélküli zenekar, de cseppet sem rosszabb Dystopia. Az első hangoktól egyszerűen érezni lehetett, hogy mennyire egyben volt a banda, jó volt őket nézni, a profizmus alapján nem Dürer kisterembe rakná őket az ember. Itt már kimondottan különlegességáradat “csak” annyi volt, hogy kettő dalt is élő debüt formájában fülelhettünk meg: aznap hangzott el először a Door that never opens és a Confined is, amennyiben nem tévedek, és mindkettőről úgy érzem, még sokáig fent lesznek a koncertprogramban, mert igazán jól átmozgatták a közönséget. Emellett a ‘Tumor frontembere, Gerő András Péter viszonozta a “jócselekedetet”, és egy pár percet eltartó technikai malőr megoldása után feljött a színpadra, hogy ezennel ő vendégeskedjen egy Dystopia-dalban, így a Building Bridges-t az ő közreműködésével adták elő, úgyhogy beteljesedett a kör, és a metalszomjunk is teljes mértékben oltásra került.

 

Összegzésként az a gondolat, vagyis emlékfoszlány jut eszembe, hogy az este folyamán minden koncert után nézkéltem, hogy “már vége is? már csak 3/2/1 zenekar van hátra? nemár! szeretném, hogy sokkal tovább tartson az este!”. Szóval kábé így – még órákig elhallgattam volna ezeket a csapatokat, és a hangulat is szuper volt – jövésmenés, barátok, sörök, koccok, és szexi riffek.  Bár jós nem vagyok, és üveggömböm sincs, azt ezen segédeszközök nélkül is biztosra tudom állítani, hogy a megtekintett csapatok mind komoly jövő elé néznek – de addig is, sok közös bulit még!

Írta: TM, Vica

Képek: Dani

Köszönjük a Kill Monday Management-nek!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/