ELŐADÓ: The Agonist
ALBUM: Orphans
SZÁRMAZÁS: Kanada
MEGJELENÉS ÉVE: 2019
STÍLUS: Melodic Death Metal/Metalcore
HONLAP: http://theagonistband.com/
ÉRTÉKELÉS: 10/9
Elképesztően szalad az idő, emlékszem, nem is olyan rég szembesült a nép azzal a ténnyel, hogy mindenki kedvenc kék hajú hörgőgép-asszonya elhagyja az Agonistot, és az Arch Enemy élén folytatja. Emlékszem mennyi vita, meg kavarás volt (és még ma is van) az üggyel kapcsolatban, a zenekarok és a rajongók részéről egyaránt. De a zenekar nem szűnt meg, sőt… az újdonsült énekesnő, Vicky Psarakis új színt vitt a zenekar életébe. Immáron a harmadik album jelent meg, amin Vicky énekel, és milyen jól is teszi.
Orphans címmel látott napvilágot a kanadai extrém metalt játszó The Agonist hatodik lemeze, ami egyben a harmadik Vicky Psarakis hangjával. Nem fogom túl sokáig szaporítani a szót, és kielemezni, hogy miért olyan amilyen. Két dolgot szeretnék csak kiemelni az anyaggal kapcsolatban.
Az első dolog Vicky… Még pár éve volt szerencsém látni a tagcsere után nemsokkal a zenekart élőben. Hát nem mondanám, hogy meggyőzött. Úgy éreztem, hogy nem találja a helyét a zenekarban, és hát nem is a saját számait énekli. Ez a feszültség, ez a botladozás felszívódott és átvette a helyét egy olyan hangulatú darálás, amit én már nagyon régóta hiányoltam. Az In Vertigo számban is jól hallható, hogy megmaradt a szokásos Agonistra jellemző hörgés és dallamvezetés, de mégis teljesen más végeredményt ad a sokszínű és kreatív ének. Ugyan ez érhető tetten a Burn It All Down dalban is. Nem ajnározni szeretnék, de nekem mindig is elképesztő volt, ha egy hölgy énekes gyorsváltásban tökéletes metal growl-t, scream-et és többféle tiszta éneket is ki tud énekelni. Itt pedig aztán minden van, mint a Lőrinczi-piacon.
Úgy érzem most jött az idő, amikorra mondhatjuk azt, hogy Vicky Psarakis beérett, és felnőtt a feladathoz, amit egy Agnosit szintű zenekar megkövetel. Az ördögi hörgésektől kezdve a sziréneket idéző tiszta énekig mindenhol megállja a helyét. A lemez címadó dala, az Orphans is erről tanúskodik, ami egy kifejezetten „na, most megmutatom, mit tudok” dal. Ráadásul nem szenved attól a kórtól, amibe elég sok csajfrontos zenekar. Mégpedig abban, hogy a zene jó, az ének jó, de valahogy mégsem passzol össze a kettő. Nehéz ezt megmagyarázni, hogy mire is értem ezt, de példa kedvéért vagyunk egy Tarja Turunent és egy Rings of Saturnt. Külön – külön nagyon jók, de egyben nem éppen a legjobb kombó (azé’ megnézném). Viszont ez esetben kifogástalanul működik a kémia, és nem nagyon van kifogásolható mozzanata a lemeznek
Hasonlóképpen vélekedek a másik fontos dologról, magáról a zenekarról/zenészekről is. Alapból volt az Agonistnak egy sajátos stílusa, egy kicsi pikantériája, amitől megjegyezhetőek a dalok (akár ének nélkül is), de a korábbi lemezeken némi feszültséget, korlátozottságot éreztem. Az Oprhans viszont teljesen felszabadult, kreatív és ötletes megoldásokkal tűzdelt. Nem azt a kimondott „legyünk kőkemények” érzést árasztja magából a zene, hanem érződik az örömzenélés. Találunk itt metalcore alapokat, popmetal refréneket, powermetal riffeket, de még djentes progos témák is. Szerintem nagyon jól áll ez a zenei sokszínűség és a kísérletezés nem csak a zenekarnak, de a stílusnak is. Külön kiemelném a Blood as My Guide dalt. Nem fogom jellemezni, tessék meghallgatni! Az összes zenész megkapja a buksi simit, mert beletettek mindent az albuma, amit lehet. Konstanst vastag dübörgés és lüktetés a dobok mögül, ötletes átkötések és szólók a gitárokból, és még a bőgő sem vész el.
Úgy érzem, hogy a The Agonist most jutott el arra a szintre, amit eredetileg ki akartak hozni a zenekarból. Ez úgy van jól, ahogy most van.
Ha kedvet kaptál, akkor nézz be karácsony előtt, decmeber 22-én a Barba Negrába, mert ott elkaphatod a bandát a Jinjer társaságában. Aki szereti a hörmörr csajokat, annak jobb ajánlat nem is lehet a Hammer Concerts rendezvénye!
