Suffocation, Belphegor, God Dethroned, Nordjevel, DarkRise, Kill with Hate – koncertbeszámoló

– Te figyelj csak, ez meg micsoda?

– Hát, ez egy pár üveg búzasör nektek. Egyrészt nagyon szépen köszönöm, hogy foglalkoztál a turné előtt az interjúval, másrészt meg úgy gondolom, hogy egy igazi tapasztalt rókának érdemes lenne ezeket a búzasöröket megkóstolnia – nem bajor, de szerintem felveszi a versenyt.

– És ezeket tényleg nekünk hoztad?

– Persze, igen.

– Ó, nagyon köszönöm, fantasztikus, hihetetlen! Nem is tudom… fellépésen sosem iszunk, de nem hiszem, hogy ezek túlélik hazáig.

Ez a beszélgetés délután fél négykor a Dürer-kert hátsó kapujánál játszódott le. Az egyik résztvevő e sorok írója volt, a másik pedig Helmuth Lehner, a Belphegor énekese-gitárosa-agya… és még hol volt az este vége.

 

Meglehetősen hosszú napnak ígérkezett április 26-a péntek, és nem is csak az estére kiírt fellépők nagy száma miatt, hanem azért is, mert több fellépőhöz extra elfoglaltság járt volt aznapra – de nézzük csak az eseményeket sorjában, abban reménykedve, hogy a főnököm nem olvassa ezt a koncertbeszámolót.

 

A programok egyike a Helmuth-tal való interjúzás lett volna, de mivel ő egyben a turnémenedzser is a fellépés mellett, így – a kiadó javaslatára – ezt az interjút inkább a turné előtt írásban bonyolítottuk le. Szerencsére volt egy másik interjúlehetőségem is a Nordjevel-ből – a meglehetősen fiatal, frissen alakult formáció mögött nagyon komoly nevek állnak a háttérben, és az egyik nagyon komoly név, Thor Anders Myhren (Destructor), elérhető volt egy interjúra. Őszintén szólva a dolog gyanúsan gördülékenyen ment: az első próbálkozás után megkaptam a zenekar e-mail címét, itt Svein-nél érdeklődtem az interjúval kapcsolatban, és pár órán belül meg is érkezett a válasz, hogy ‘ó, hogyne, persze’. Többszöri levélváltás és többszöri megerősítés után egy délután három órai időpontban maradtunk – szerencsére a munkarendem rugalmas, úgyhogy délután háromkor én már nem a cég részvénypiaci értékét növeltem, hanem éppen egy hosszú vörös hajú norvégot keresgéltem a Dürer-kert táján. Teljesen hihetetlen volt az egész, egy interjú leszervezése ennél azért általában macerásabb, de öt perccel három előtt sikeresen össze is futottam az alannyal, aki a Dürer-kert előtt beszélgetett éppen.  ‘Már vártalak’ – mondta, amikor bemutatkoztam. Eszméletlen, amikor az ember egy kicsit bele tud tekinteni a kulisszatitkokba – Thor-nak volt még némi elintéznivalója a backstage-ben, így onnan mentünk ki magába a kertbe interjúzni. A Dürer nagytermében mindenhol hangszerek és dobok hevertek elsőre teljesen kaotikusan, és nagyjából tizen csak azzal foglalkoztak, hogy a fellépők cuccait összerakják-behangolják-beüzemeljék. Annak ellenére, hogy hallgatóság tulajdonképpen nem volt, a nagyteremben lépni nem lehetett. A Thor-ral való interjú gyorsan és gördülékenyen lement, ő egy nagyon nyílt, nagyon kedves, nagyon barátságos figura, tényleg egy kifejezett élmény volt vele beszélgetni – és jól láthatóan nagyon megilletődött és meghatódott, amikor hálám jeléül jelképes ajándékként átadtam neki egy pár üveg sört. Az interjú után egy kicsit még eldumáltunk – általában nagyon kíváncsi volt és szeretett volna Csihar Attilával találkozni, és szerencsére ez a vágya pár órán belül valóra is vált.

 

Volt még egy adósságom: úgy gondoltam, viszek egy pár üveg kézműves búzasört Helmuth-nak. Biztosan egy csomót szenvedett az interjúszöveggel, el nem tudom képzelni, hogy mennyi ideig gépelhette, és úgy gondoltam, valószínűleg nem fog megsértődni, ha viszek neki egy kis meglepetést. Mázlim volt, az interjú után a Dürer kapujában tulajdonképpen átestem rajta, odaadtam neki a sört – egy pillanatra meglepődött, aztán elkezdte összegyűjteni a zenekar tagjait, elkezdték nézegetni az üvegeket, és jól láthatóan teljesen odáig voltak.

 

Egy szó mint száz, este hétkor a Kill with Hate kezdett a színpadon. A kezdés pillanatában éppen a beléptetésre váró hosszú sor végén álltam, de szerencsére sikerült bejutnom meglehetősen gyorsan. A fiúk jó láthatóan nagyon összeszedetten és nagyon tempósan játszottak;  a setlist-ről már helyből ki voltak húzva dalok, tehát lehetett látni, hogy nagy hajtás van – ekkor még nem értettem, hogy miért. Gyémánt Krisztián korábbi zenekarát, a Sin of Kain-t is kedveltem, és szerintem a Kill with Hate is egy olyan gyöngyszem, amelyiket méltatlanul alulértékel a műfaj. Ezzel a zenei teljesítménnyel és ezzel a produkcióval – legalábbis véleményem szerint – a zenekar számtalan nemzetközi fellépővel simán versenyképes. Két dolgot szeretnék kiemelni, ami mindenképpen megjegyzésre méltó. Az egyik, ami nekem hihetetlenül tetszett, az Krisztián teljes mértékben átszellemült működése – az időnként kontroltvesztett arckifejezését látva, picit olyan érzésem volt, mintha őt magát is rákötötték volna  az hangrendszerre, akkora átéléssel, olyan mimikával mozgott együtt a zenével. A másik említendő dolog Olt Ákos gitárjátéka: láttam már egy-két embert gitározni, de az a magabiztos technikai tudás, amivel ő rendelkezett, valami egészen megdöbbentő volt – csak pislogtam, álltam és néztem, hogy mit játszik és hogyan. A koncert után gyorsan el tudtam őt kapni egy pár mondatra, és nagyon remélem, hogy a vele készülő interjúnkat nemsokára itt olvashatjátok ezeken a hasábokon. A Kill with Hate-nek összesen huszonöt perc jutott, az utolsó hangok még le sem csengtek, amikor már el is kezdték leszerelni őket.

A második fellépő a svájci DarkRise volt, akik az est fő csapásához híven nem-annyira-brutal-mint-a-Suffocation death metal vonalon nyomultak. A társaság immáron több mint húsz éve működik, számos tagcserén vannak túl, és kiadványaikkal pontosan három évente megjelenő stúdióalbumok formáiban találkozhatunk. Jómagam nem ismertem ezt a zenekart – mint általában, úgy most is tanulni mentem erre a fellépésre –, és az a huszonöt perc, ami rájuk jutott, nem volt valami hihetetlenül sok. Annyit azért meg lehetett érteni, hogy a hat albummal rendelkező lausanne-i csapat nagyon komoly zenei és technikai háttérrel rendelkezik; egy ilyen rövid fellépés esetén viszonylag nehéz ennél részletesebb véleményt mondani, de feltétlenül javaslom őket további ismerkedésre és további meghallgatásra. Csak tájékoztatásul: a legújabb albumuk, a Circles of Failure a hónap elején jelent meg, és a setlist is alapvetően ezt az anyagot helyezte a középpontba (And Then… To Kill Myself, Fire, Papierkram, Lobotomized, Liar Liar, Old Assholes).

A Darkrise után gyorsan elkezdték a Nordjevel felszerelését föltelepíteni a színpadra. Ez a kvartett a második albumán van túl – a 2016-os debütáló album egészen frenetikus volt. Már nem is tudom, honnan hallottam róluk először, de az a professzionalizmus és az az intenzitás, ami az első albumukat jellemezte, teljesen magával ragadott. Na, ezek után kezdtem utánanézni annak, hogy kik is a zenekar tagjai, és onnantól már világossá vált, hogy itt nem pályakezdő taknyosok, hanem vérprofik álltak össze egy zenei ötletet megvalósítani – picit a Sinsaenum-ra emlékeztető módon.

A zenekar névsorát tekintve nekem legelőször Thor Anders Myhren neve tűnt föl – ő a Myrkskog-ban játszik (erről részletesebben vele készült interjúból fogtok tudni tájékozódni), illetve egy darabig a Morbid Angel-ben gitározott. Gondolom azt azért lehet sejteni, hogy a Morbid Angel nem dilettáns zenészek gyűjteménye, és arról is könnyen képet lehet alkotni, hogy hogyan lehet oda bekerülni – ott nem csak jópofizni kell, meg öt akkordot ismerni, hanem tényleg elképzelhetetlen zenei és emberi kvalitások szükségesek. Tehát Thor az egyik tag. A másik minden bizonnyal közismert versenyző pedig a Dark Funeral-ból ismert Nils Fjellström – sok felvételt láttam a Dark Funeral koncertjeiről, Nils-et is láttam élőben, de fellépésen általában a gitárosokra figyelek, nem a dobosra. A Nordjevel a fellépése során viszont jelentős gondjaim voltak, ugyanis Thor mellett Nils működését is figyelemmel kellett kövessem – az az ember teljes extázisban dobolt, időnként jól láthatóan levegőt sem kapott, és közben egy másodpercre sem pihent meg. Ez a vasággyal együtt negyvenkilós dobos valami olyan intenzitású munkát végzett, hogy az teljesen felfoghatatlan – nem volt hihetetlenül bonyolult, amit dobol, csak jó és technikás, és tökéletesen illeszkedett a Nordjevel zenéjéhez. Nem dobolta szét, nem magamutogatott, hanem egy fix és brutális ritmust biztosított a zenéhez. Az a lendület, az az intenzitás, amelyikkel előretolta-támogatta a zenét, nos, az valami felfoghatatlan volt – tisztán lehet látni, hogy ez a skandináv formáció egy meglehetősen erős társaság. Fantasztikusak voltak, akárcsak a pár hete megjelent új album, és ha már ezen a ponton véget ért volna az este, akkor is feledhetetlen lett volna – és ők még csak a harmadik zenekar voltak aznapra (Sunset Glow, Nazarene Necrophilia, The Idea of One-Ness, Amen Whores, Apokalupsis Eschation).

A holland God Dethroned, a nagy túlélő tulajdonképpen egy adminisztrációs hiba okán lépett fel aznap. Eredetileg nekik semmi keresnivalójuk nem lett volna Dürerben – az egy nappal korábbi ostravai és a következő, vasárnapi graz-i fellépésen igen, viszont Pesten nem léptek volna fel –viszont sajnálatos módon lekésték a járatukat, így adta magát, hogy ők is részt vegyenek ezen az estén. Így már érthető volt a nagy rohangálás, ugyanis valahogy be kellett őket is passzírozni az esti – amúgy sem túl laza – programba, és ennek eredményeképpen mindenki lehúzott egy-két dalt a setlist-ről. A God Dethroned most éppen harmadik reinkarnációját éli meg, eddig két megszűnésem vannak túl, de köszönik szépen, jól érzik magukat.

Én még emlékszem, középiskolás koromban hallottam ennek a zenekarnak megalakulásáról – na azóta már egy nagykorú, a huszonötödik életévét betöltő, tíz albumot kiadó, nagyon komoly társaságról beszélhetünk, akik hihetetlen professzionalizmussal játszottak a nagyérdeműnek (koncert közben jutott eszembe az a nem indennapi jelenet, melynek során a God Dethroned nem teljesen józan tagjai vitték le e sorok íróját meg egy cimboráját a Fekete Yukban megtartott Immortal-koncertre 1999-ben… de ez egy másik, hosszú történet része lesz). Az énekes-gitáros Henri Sattler önmagában is egy jelenség – egy tipikus anti-black metal és anti-death metal karakter –, aki mindenféle színpadi látványelemektől mentesen, hangszerrel a nyakában felállt a színpadra zenélni és énekelni, egy tök kellemes metal-t játszva. Régebben sok God Dethroned-ot hallgattam, az utóbbi minimum tíz évben viszont nem is hallottam róluk, úgyhogy nagyon öröm volt őket újra élőben látni – és már tudom is, hogy mi lesz a mai programom, amint végeztem a koncertbeszámoló írásával: gyorsan belökni egy pár régi albumokat, csak úgy, felfrissítésként (Serpent King, Villa Vampiria, No Man’s Land, Escape Across the Ice – The White Army, Poison Fog, Storm of Steel, Nihilism).

A God Dethroned-ot viszonylag könnyen és gyorsan leszerelték, és ezek után következett a Belphegor feltelepítése. A fellépők két nightliner-rel érkeztek, ez teljesen indokolható is volt a Belphegor színpadképéhez szükséges eszközök mennyiségét tekintve. Nagyon tempósan építették a színpadot, de azért egy fél óra elment vele – ilyenkor az ember szervezgeti az időt: ha vezetek, akkor nem sörözök, ha nem sörözök, akkor vécére sem kell menni, tehát van egy csomó idő a rossz fotókat törölgetni. Feltelepítették a Belphegor dekorációit – volt belőle bőven, két fordított kereszt szögesdróttal rögzített koponyákkal, meg két, marhaállkapcsokból összetákolt szoborszerű kreálmány –, és már kezdődött is a fellépés. Helmuth és kollégái közismerten nagyon erős bulikat adnak – ez most sem volt máshogy.

Amellett, hogy gyorsak és precízek voltak, mindenféle sallangoktól mentesek is, ráadásul jól is szóltak – a hangzás, különösen, amióta két gitár van, sokkal masszívabb, sokkal testesebb. Tényleg egy öröm volt őket újra a színpadon látni. Sajnos a Belphegor-ral nekem folyamatosan pechem van, az elmúlt három fellépésünkről kivétel nélkül maradtam, de úgy, hogy mindig jelen voltam a környéken – mindig interjúztam valakit. Azért általában sikerült az utolsó dal utolsó hangjait elkapnom – ezek tényleg remekül szóltak –, de már megvolt az igény arra, hogy újra rendesen meghallgassam őket. Keményen végignyomták az ötvenöt percüket, nagyon jól szóltak, a sodró, lendületes dalok a jó kis belfegoros dallamokkal nagyon hatásosak voltak. Igazából ekkor már gyanús volt, hogy a közönség csak áll, mint a cövek, és alig van mozgás akár a nagy klasszikusokra is, és a színpad előtt is kényelmesen lehet császkálni – de nemsokára megértettem, hogy mi is történik. Természetesen mindig mindenkinek lehet egy jó ötlete, hogy még mit szeretne hallani, de én nagyon boldog voltam a Csihar Attilának ajánlott Lucifer Incestus-szal, és számos további lélekmelegítő opusszal (Sanctus Diaboli Confidimus, Totenkult – Exegesis of Deterioration, The Devil’s Son, Swinefever – Regent of Pigs, Belphegor – Hell’s Ambassador, Conjuring the Dead / Pactum in Aeternum, Stigma Diabolicum, Virtus Asinaria, Lucifer Incestus, Baphomet)

Nagyjából negyed tizenkettőkor végzett a Belphegor, és innentől hihetetlen tempóban elkezdték bontani a színpadot és lehordani  a látványelemeket, hogy következhessen az este utolsó fellépője, a várva várt Suffocation. Az amerikaiak fellépése előtt kicsit értetlenül ácsorogtam, ugyanis eddig már öt koncert lement, és azért olyan hihetetlenül nagy mozgás nem volt. Egy pillanatra úgy voltam vele, hogy talán elfáradtak a népek, és amire a nagyon mozgalmas zenék jöttek volna, addigra talán már mindenki elgyengült – ki ezért, ki azért, de ez a gondolatmenet valahogy nem akarta kiadni az ívet. Attól is tartottam, hogy szépen elkezdenek a hallgatók hazaszállingózni – láthattunk már olyat nem is egyszer, hogy a főzenekaron kevesebben voltak mint, valamelyik előzenekaron. A Suffocation nem rendelkezett színpadképpel, de nem is nagyon aprózták a dolgot – fölálltak mind az öten, és elkezdtek játszani. Az első hangok után azért kiderült, hogy itt az emberek bizony Suffocation-re jöttek; előtte szépen – időnként egymást támasztva, karba tett kézzel – mindenki végigvárta a black metal részleg produkcióját, de az igazi őrjöngés és daráló a Suffocation alatt kezdődött. Én aznap este tanulni mentem oda; szeretem a death metal-t, de a Suffocation működését csak félig-meddig ismertem, és úgy voltam vele, hogy végre itt a nagy alkalom, el lehetne jönni élőben is megnézni az amerikai veteránokat.

Ez egy nagyon jó döntés volt; először is döbbenetes technikai tudást lehetett felfedezni: a jobboldalon álló fiatal gitáros, Charlie Errigo zakatoló riff-jei nagyon erősen megtámogatták a bal oldalon álló Terrance Hobbs (az egyetlen megmaradt alapító tag) szólóit. A lendületes, időnként meg-megtört ritmusokkal díszített death metal-t a kanadai dobos, Eric Morotti tartotta össze; fiatal kora ellenére sem kellett őt félteni, tökéletesen látszott, hogy a szakma minden csínja-bínja a kisujjában van. Kiemelném még a basszusgitáros, Derek Boyer egyedi basszusjáték-stílusát. A kezdetek kezdetén attól féltem, hogy a térd alá lógatott hangszer le fog érni a földre – és pontosan így is történt. A speciális kialakítású hangszert hol szabvány basszusgitárként, hol pedig kvázi bőgőként a földre állítva, függőlegesen álló nyakkal kezelte a gazdája. Iszonyatos nagy ugrálás és daráló, sőt, ritkán látott stage diving is volt a Suffocation-ön; az emberek önfeledten üvöltötték a dalszövegeket és a számcímeket – jól láthatóan itt mindenki készült, és mindenki őket várta. Az amerikaiak nagyon nagyot mentek, és azzal együtt, hogy nekem ez a zene már túlzottan daráló, az a döbbenetes lendület, amit tőlük láttam, kétségtelenné tette, hogy a műfaj méltán kiemelt szereplőivel állunk szemben (Thrones of Blood, Jesus Wept, Funeral Inception, Return to the Abyss, Cataclysmic Purification, Clarity Through Deprivation, Surgery of Impalement, Entrails of You, Effigy of the Forgotten, Pierced from Within, Liege of Inveracity, Catatonia, Infecting the Crypts).

 

Háromnegyed egy környékén véget ért a móka – nekem elvileg még lett volna egy jelenésem a backstage-ben Helmuth-nál, de ekkor már az összerogyás és az elalvás határán voltam, úgyhogy szépen csendben hazasunnyogtam azzal a felkiáltással, hogy pár hónap múlva Szlovákiában úgyis összefutok velük. Maratoni este volt, és mind a hat fellépő nagyot ment; fantasztikus volt a felhozatal, és mindenki a maximumot adta, úgyhogy nagyon nehéz bármi objektívet mondanom. Számomra a Nordjevel volt a dobogós ebben a hihetelenül erős mezőnyben, már nagyon készültem arra, hogy élőben lássam őket, és maximálisan hozták a várakozásaimat. Fantasztikusak voltak, nagyon tetszik a zenéjük, és nagy élmény volt konkrétan Thor-t és Nils-et egy fellépésen élőben munka közben látni. Hasonlóan szívet-lelket melengető és magávalragadó volt a Belphegor koncertje – tulajdonképpen Salzburg nincs olyan hihetetlenül messze Budapesttől, és én sokkal sűrűbben is el tudnék viselni egy-egy Belphegor-fellépést. Nagy öröm volt a Kill with Hate-et a színpadon látni; hallgatom a zenéjüket, de élőben most láttam először ezt a társaságot, és Ákos gitárjátéka teljes mértékben ámulatba ejtett. A God Dethroned, a DarkRise és a Suffocation pedig ‘csak’ annyit tettek, hogy lenyomtak egy-egy baromira jó koncertet. Nem kell sokat gondolkozzak azon, hogy melyik lesz az év koncertje – pedig idénre elég erős mezőny körvonalazódik.

 

Írta: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/