fbpx

Slayer búcsúkoncert

Végülis elérkezett a Slayer utolsó magyarországi fellépése. Hosszú-hosszú éveken keresztül láthattuk őket sok fesztiválon, meglehetősen gyakori vendégek voltak nálunk. Egy jó darabig nem volt teljesen biztos, hogy a búcsú turnéval Budapestre is eljönnek, úgyhogy – biztos ami biztos – szerkesztőségünk kiutazott Bécsbe, és ott búcsúztatta el őket tavaly ősszel. Aztán – minő meglepetés – pár nappal később kiderült, hogy júniusban Pesten is játszani fognak. Ez a hihetetlenül messzi, távolba vesző időpont volt tegnap.  A tegnapi fotókat a linkre kattintva tudod megnézni!

A búcsúztatásnál végig lehet venni a zenekar történetét, az életműveket – ezt nagyon sok portál megteszi és megtette. Mi ehelyett egy picit másra koncentrálnánk: arra a megválaszolhatatlan kérdésre, hogy tulajdonképpen mit is jelent a Slayer mint intézmény, és miért az övék az egyik soha nem halványuló csillag a metal fekete egén.

A metal azon speciális – és egyben szerencsés – műfajok egyike, ahol a pénz általában nem játszik kiemelkedő szerepet. Az underground és az extrém metal kéz a kézben járnak; persze szorosan összefonódnak, és igazából közös jellemzőjük, hogy az egyéni motivációk, a kitartás, és a zenei ötletek viszik előre ezeket a műfajokat, az anyagiak csak másodlagosak. A Slayer egyszerre showbiznisz, mozgócirkusz – és egyben egy műfajteremtő zenekar, és ezt a két vetületet célszerű egy kicsit alaposabban megnézni.

Egy új zenei ötlet nélkül, egy vagy több jó album nélkül meglehetősen nehéz bármire is jutni, hiába is reklámoznák a botcsinálta zenészt vagy a harmatgyenge albumát – az a kutyát nem fogja érdekelni. Ahhoz, hogy több tízezres közönség előtt lehessen fellépni, igenis le kell tenni valamit az asztalra, teljesen függetlenül attól, hogy ez a szánk íze szerint való-e vagy sem. A Slayer esetén ez a valami egy meglehetősen egyszerűnek tűnő, ám brilliáns zene ötlet volt: a zenekar remekül kombinálta a punk erőszakosságát a heavy metal technikájával és dallamosságával. A faék egyszerűségű, de pörgős és lüktető riffek, a viszonylag bonyolult, dallamos, vijjogó, egymásnak felelgető szólók pont annyira voltak kemények, hogy a metal műfajában kiemelkedhessenek, és pont annyira voltak könnyen emészthetőek, hogy népszerűséget hozzanak. Persze kitartóan kell csinálni: nem lehet egy dallal vagy egy albummal hihetetlen eredményeket elérni (bár ellenpéldát erre is lehetne mondani). Szóval megvolt az ötlet, megvolt a megvalósítás, és ezzel megvolt az a táptalaj ahhoz, hogy a kis amerikai zenekar egy iparággá, egy saját műfajjá, a rossz nyelvek szerint mozgócirkusszá tudjon fejlődni.

Nehéz egy helyzet lehet ez: tízezer fős igény van valamire, az emberek hosszú tömött sorban állnak a bejáratnál, hogy hallgassák a Slayer-t – mi más ez, ha nem siker? A közérthetőségnek, a sikernek – és az ezzel járó stabil anyagi háttérnek – meg persze megvan az a mellékhatása, hogy a dolog egyre populárisabb lesz, egyre kommerciálisabb, beindul a média- és pénzgyártógép. Fanyalogva lehet azt mondani, hogy ha valami kommerciális, akkor az már nem hordoz magában értéket, de igazából erre számos ellenpéldát lehet mondani, hiszen a Slayer hallgatóságának több tízszeresével rendelkező zenekarokat – legyen mondjuk példánk a Beatles vagy a Genesis – azért nem minősíthetünk értéktelen gagyit játszó fiúzenekaroknak. Persze egy ilyen műfajban, tucatnyi album után, 35 éven keresztül lehetetlen állandóan ugyanazokat az ötleteket hozni, ugyanolyan fantáziával mindig valami innovatív zenei dolgot összerakni úgy, hogy a zenekar alapkaraktere is megmaradjon, meg persze új is legyen, meg természetesen jobb, mint az előző albumok. Sok jelentős, innovatív zenekarnak kábé a második album után nem sikerül ez a mutatvány, de a Slayer még a Repentless-szel is tudott domborítani.

Figyelembe kell venni, hogy ez nem egy négyfős zenekar csak azért, mert négyen állnak kint a színpadon és négyen zenélnek. Igazából egy nagy gépezet áll mögötte, amit működtetni kell, ráadásul ott vannak az újságírók (akik levakarhatatlanul folyamatosan ugyanazt a húsz kérdést teszik fel minden sarkon) meg a rajongók (akik a legszívesebben apró darabokra szedve vinnék haza az egész zenekart), és ezeket az igényeket valamilyen szinten ki is kell szolgálni a kötelezően elvált kreativitás, az új albumok, a stúdiózás és a fellépések mellett. És azzal együtt, hogy Kerry King nem a saját kezével kell hogy felépítse a színpadot, így is hihetetlen áldozatokat kellett hozni azért, hogy a Slayer mehessen – a mi örömünkre, meg természetesen az ő örömükre is.

A vége felé nagyon nehéz lehetett. Hanneman halála egy univerzális érv lehetett volna, hogy miért fejeződik be ott és azonnal a Slayer működése – de nem ez történt, még azért futott egy kicsit a szekér. És gondolom hosszas, idegőrlő beszélgetések után sikerült belátni, hogy ha már valaki nem akarja, hogy menjen a szekér, akkor rajongói elvárások ide, lemezeladások oda, be kell fejezni ott és akkor, amikor ezt méltósággal és felemelt a fejjel meg lehet tenni. Tegnap este volt az utolsó dobásunk, a klasszikus Slayer-t most láttuk vélhetően utoljára. Én nem szeretném, ha lenne ennek az egésznek folytatása, ötvenedik búcsúalbum, otthon a sublótban talált felvételek átkeverése-kiadása… Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, és van olyan, amikor nem is érdemes. Őrizzük meg őket olyanoknak, amilyenek a kedvenc koncerten voltak – legyen az a mostani, a hegyaljai, a Volt fesztivál, vagy a PeCsa szabadtér a szakadó esővel –, és örüljünk neki, hogy egy kis ideig egy levegőt szívhatunk azokkal az emberekkel, akik a metal történetét írták-írják, és akiknek a munkásságából egy-egy pici darabot mindannyian magunkkal viszünk.

Vissza fogok jönni ide” – mondta Kerry King valamikor ma hajnalban e sorok írójának a Papp László Sportaréna hátsó bejáratánál, így, egyes számban. De a “Melyik zenekar tagjaként?” kérdésre nem érkezett válasz…

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/