Robbantott az ausztrál Rock’n’Roll-Supersuckers, Airbourne beszámoló

Nem kell hozzá komolyabb földrajztudás, hogy belássuk, Ausztrália éppen nem kényelmes, szomszédolós távolságban van Európától, ám olyan, mintha ez az Airbourne legénységének fel sem tűnne, hiszen persze ha nem is éves szinten, de rendszeresen veszik vállukra hangszereiket indulásra készen, és szedik atomjaira a tengerentúli színpadokat. Talán azt is mondhatnánk, hogy ezzel kompenzálják a némileg hosszabbra nyújtott stúdiómunkálatokat, hiszen ezen a téren nem számítanak nagyiparnak, ha megnézzük, hogy nem egy, vagy kétévente, hanem három esztendő elteltével szórják a mannát stúdiólemez formában. Velük kapcsolatban, mióta szépen lassan felvettem a fonalat a munkásságukkal, és gyűjtöttem be a diszkográfiát, mindig az az érzés dolgozott erősen bennem, hogy ezek a srácok bizony sok újat nem tudnak letenni a rogyásig telt zenei piac asztalára, viszont olyan motor hajtja őket, mentalitásuk pedig annyira magával ragadó, és hiteles, hogy ugyan ki foglalkozik azzal akár csak két szám után is, hogy “ezt meg ezt már sokszor és sokaktól hallottam”. Senki, mondjuk ki nyíltan.

Nagyon óvatosan írom azt, hogy Magyarország kezd a megkerülhetetlen országok listájába bekerülni, ami a turnékat illeti, így legyen szó akár undergroundról, akár a legnagyobb nevekről, a “Budapest” cím rendszerint ott virít az állomások között, de ami igaz, az igaz… A kenguruk földjéről érkező fiúkra pedig hatványozottan, hiszen most – előre is bocsánat – nem kezdek gyors matekba sem, hányszor jártak nálunk, viszont az utóbbi években bőségesen kijutott belőlük az itthoni füleknek. Idén ráadásul duplikáltak is, hiszen júliusban már a székesfehérvári Fezen-színpadot is megdörgették. Ki gondolta volna akkor, hogy az év vége felé ráhúznak még egy lapáttal, és a hűvösebb idő beköszöntével is fordulnak egyet errefelé, egyenesen a Barba Negráig.

A bejutást fél nyolc körül sikeresen abszolválva, majd a kötelező kört a merch-pultnál letudva, kikérve az első, szinte kötelező jellegű “megérkezős” sört, nem volt sok idő elmerengni a dolgok mikéntjéről, hiszen felvonult a színpadra az előzenekart jelentő Supersuckers, és ezzel hivatalosan is megnyitottnak vehettük az estét. Mondják sokan, mi is tudjuk, előzenekarnak lenni nem kevéssé hálátlan, egyben nehéz feladat, hiszen szerényebb számú, korai kezdés esetén ürességtől kongó terem előtt kell megmutatni a tutit, és hangulatot teremteni, de szerencsére ezen az estén erről szó sem volt, már a kezdésre szépen meggyűlt a nézőtér, az első néhány sorban pedig egészen feltorlódtak a zenére éhes fülek. Őszintén szólva megtippelni sem tudom, a nevük mennyire csengett ismerősen a magyar hallgatóság számára, de a totál ismeretlen jelzőt elengedem, mert szép számmal láttam olyanokat, akik teli torokból énekelték velük együtt a nótákat, és már-már régi ismerősként köszöntötték az amerikai triót. Az arizonai hármas nem a tegnap szülötte, még engem is meglepett, hogy 1988 óta tolják a szekeret. Hiába a kevés tagot számláló alakulat, meglehetősen átjáróház-elven működtek, ami a zenészeket illeti, ám a mostani, négyesből hármasra redukálódott felállás egy ideje stabilnak tűnik.

Látványban nem gondolták túl a történetet, hátul szerény dobszerkó, mikrofonállványok, és már játszották is a hamisítatlan amerikai bluesos rock and rollt, amolyan laza, örömzenélés jelleggel. Komolyabb színpadkép nélkül szinte elvesztek a nagy térben, így a szólógitáros Marty Schandler kiélhette magát, és kellően belakhatta a színpad jobb oldalát, mindeközben folyamatos kontaktust tartott az első sorokkal, pózolt a fotósoknak. Az Eddie Spaghetti művésznére hallgató frontember ellenben stabilan lecövekelt a bal oldali mikrofonállványnál, és maradt is ott, néha jött csak előre pár közös pengetés erejéig. Abszolút látszik rajtuk a profizmus, és a kisujjból kirázott temperamentum, ami egyáltalán nem csapott át hányaveti mentalitásba, nincs jobb szó, vagy példa rájuk, örülnek hogy zenélhetnek, és szeretik a közönséget. Utóbbi a koncertjük vége felé már majdnem ütötte a teltházat, érezték a bővülést ők is, így az utolsó nótákban tényleg végképp odarúgtak a hangszereknek. Nem tudom, mekkora létszámú közönséghez vannak, avagy nincsenek szokva, én gondolatban simán egy füstös, faajtós amerikai kocsmába helyezném őket, a mondat jó értelmében, persze tudom, hogy mind hazájukban, mind világszinten komoly ázsiójuk van. Mi sem jelzi jobban, minthogy jövő évben szinte végig turnén lesznek, és abból a szórásból most kimaradunk, de az idei alkalmával egy jóízű találkozást könyvelhettünk el.

Levonulás után félórásra nyúlt átszerelés előzte meg az ausztrál bombarobbanást, ami nem feltétlenül értendő a szó átvitt értelmében, ugyanis ha pár perc késéssel is, de tényleg bombamód robbant be az Airbourne hadosztálya a füsttel, és vagy tucatnyi Marshall ládával megtámogatott színpadképbe. Az O’Keeffe fivérek az első akkordok alatt egy hatalmas sprint-futamban ugrottak fel a színpadra, nem is győztem oda-vissza kapkodni a fejem a látványukon, de a vizuális élmény még elenyésző volt a hangrobbanás mellett, amit az első perctől kezdve produkáltak.

Megszállott “metalheadként” bírom a hangerőt, volt ideje a füleimnek a koncerteken alaposan megedződni, de még én is azon kaptam magam, hogy az eszeveszett soundra gyakran hunyorognom kellett. Nem fedeztem fel a hangosításban átütő hibát, hogy egész konkrét legyek, kábé semmit, azontúl, hogy a kezdeti etapban talán a basszus bántotta apránként a fülem, de talán a második szám után már ez is elkerülte a figyelmem. Fenntartom, hogy ez az apró momentum is csak az én vájtfülűségemnek tudható be, mivel a koncert után az ismerősökkel folytatott eszmecserében egyedüliként voltam ezzel a véleménnyel, így ezt talán el is engedhetjük.

Nem úgy, mint azt az energiaáramlást, ami ebből a csapatból sugárzik, netán csak a fémzene istene tudja milyen fából, vagy acélból faragták őket, de az mégsem mindennapi teljesítmény, amit egy közel kétórás koncert alatt művelnek, ráadásul minden turnéállomáson, minden este. Mi sem az első állomások között szerepeltünk, és egészen februárig még úton is lesznek, mégis, minimális fáradtság sem látszódott senkin a feszes, odatett játék mellett.

Egyértelmű, hogy a két fivér a főkolompos a bandában, a színpad elején átszellemülten tolták az arcunkba a metált, míg a ritmusszekció, alias basszus-, és dobfronton letisztultabb, nyugodtabb játékot kaptunk az ausztráloktól. Az est egyértelmű főattrakciójának számított Joel O’Keffe frontember kirohanása a nézőtér közepéig a harmadik szám közben, majd gyors visszasprintelése, amely igazán interaktívvá tette a műsort, a közönség nem kis örömére. Szárazon persze nem úszta meg senki az első sorokban sem, hiszen a koncert közepe-vége felé vagy fél tucat sört dobált be frontemberünk a közönségbe, feltéve a koronát az est amúgy is  felhőtlen hangulatára. Ha a setlista összetételét nézem, akkor nagy meglepetés nem volt, gerincet adtak az új lemez nótáig, megtoldva minden éra egy-egy klasszikusával, és az örökérvényű slágerekkel. Egész este azt hittem, itt a tizenkilencre már hova lehet lapot húzni, ám a vége felé mindig megtették, többször is visszatapsolták őket, ők meg folyamatosan húzták elő a maradék talpalávalót a tarsolyból, fáradhatatlan lendülettel…

Nehéz lenne bármibe is belekötnöm az este kapcsán, és nem is akarok szőrszálhasogató lenni, nem is igazán tudnék. Még egy este, ami arról tett tanúbizonyságot az Airbourne-nel kapcsolatban: mindegy, mit játszol, lehet olyat, amit előtted sokszor és sokan elsütöttek már, de ha kellő tökösséggel, beleéléssel csinálod s formálod a saját zenei jellemvonásodra, szájízedre, emellett észrevétlenül mégis újat csempészve bele, akkor az akárhogy is nézzük, nem marad megkoronázatlan. Visszavárjuk őket, ki tudja, lehet, hogy ismét megint belátható időn belül erre vetődnek…

Írta: TM

Köszönjük a lehetőséget a Phoenix Music Hungarynak!