November 22-én és 23-án teltházas duplakoncertet adott a Dürer-kert nagytermében a Thy Catafalque. Beszámolónk természetesen erre az eseményre van kihegyezve, azonban még mielőtt nekifutnánk a dupla este dokumentálásának és kritikájának, nem teljesen célszerűtlen végigtekintenünk és végiggondolnunk, hogy hogyan is sikerült idáig eljutni a hosszú évek során – és itt nem az események kronológiai jellegű felidézésére gondolnék, hanem a mögöttük lévő okok kifejtésére.
Ami számomra elképesztő meglepetés, az a zenekar iránti érdeklődés mértéke. Persze minden ilyen folyamatban van egyfajta öngerjesztés, de ehhez azért le is kell tenni valamit az asztalra – akikkel beszélgettem, azok esetében a „jó bornak nem kell cégér” logikája jött le. Nem érzem úgy, hogy Tamás vagy Zéró folyamatosan nyomulva marketingelnék a zenekart, sőt – ezzel együtt is a Düreres duplakoncert meghirdetése táján elképesztő dolgokat lehetett tapasztalni. Az egyik napra 10 perc alatt fogytak el a jegyek, a másik napra talán egy óra alatt, miközben ebben a periódusban a 40. születésnapját ünneplő Mayhem-re – akik azért elég vastag tollal írták be magukat a black metal történelemkönyvébe – csak meglehetősen fékezett habzással fogytak a hasonló árkategóriájú belépők. Növekedést láthatunk a hallgatóság számában, most már a dupla Dürer is kicsi volt – és én személyesen is több olyan ismerősről tudok, aki hosszú kihagyás után tért vissza az extrém metal világába zenét hallgatni, és ennek apropója valahogy pont a Thy Catafalque koncertje volt. De miért jönnek egyre többen?
„A black metal az, ami megérint” – mondta Ihsahn, és mint számos esetben, úgy most is célszerű az ősök gondolatait figyelembe vennünk a megszakértés során. A metal annak idején az újdonság varázsával hatott, pusztán hangzásvilága, dalszerkezete és színpadképe okán – gondolok itt alapvetően a 80-as évekre. Nem kevés túlzással, de azt is mondhatjuk, hogy aki annak idején képes volt épeszű tempóban ötnél több kvintet lefogni és azt üzembiztosan eljátszani, már volt létjogosultsága a műfajban – ehhez képest pedig a malaclopó bőrkabátban pózoló, enyhén benzin- és vérszagú black metal-osok világa pedig soha nem látott revelációt hozott. Mostanra nagyot változott a világ: a kezdeti ősök közül azok, akik ezen túl is hozzá tudtak tenni a zenéhez, fennmaradtak – a többiek meg így-úgy eltűntek a süllyesztőben. Ezzel összhangban ma már elképesztő dömpinggel állunk szemben: még az egészen kiváló zenét játszó és profi szakmai tudással rendelkező zenekarok esetén is számos esetben nincsen idő elmélyedni egy bonyolultabb anyagban – mert csak aznap kijött öt további érdekes és értékes album. Most már tulajdonképpen az egész ökoszisztéma be van lakva, nehéz forradalmian új zenét csinálni és valljuk be: szinte bármilyen új ikszedik album leírható régebbi k darab forrás megfelelően arányban vett kombinációjaként. De hogyan tud ebben ez elképesztő dömpingben nemcsak talpon maradni, de felszálló pályán ívelni a Thy Catafalque?
Tehát adott egy mennyiségi paraméter (ez a növekedés), és egy teljesen szubjektív másik, a zenei élmény paramétere: ebben a koordinátarendszerben kell elhelyezniünk a Thy Catafalque-ot. Egy átlagos black metal koncertre nem őrjöngeni járunk meg pogózni – bár az se baj, ha ilyesmi is előfordul –, ide érzelmeket megélni gyűlünk össze. Nagyon hétköznapi példával élve: ha a sima metal a sarki pizzázóban belapátolt kicsit hideg, kicsit égett, kicsit nyers ananászos pizza, akkor a black metal maga a nagybetűs fine dining, ahol a kalóriákon kívül még valami extra is jár – és a hosszas bevezetés igazából ennek az extrának a kifejtését célozza, ugyanis ahhoz két dologra van szükség: mondanivalóra és az elmondás képességére.
Mondanivaló pedig bőven akad, pusztán a különböző kulturális hatások kevercse miatt. Kátai Tamás az az ember, aki fiatalkora óta nyakig benne van a (black) metal világában, tehát tökéletesen beszéli ezt a nyelvet. Világot járt ember, aki tudatosan gondolkodva, a külvilágra és saját magára odafigyelve éli életét – szervezetten, és legkevésbé sem az árral sodródva; elsőre ez nem hangzik nagy truvájnak, eredménye „csak” annyiban van, hogy amit kitalál és tetszik neki, azt meg is csinálja, nem „á, majd holnap”. Egy további vetület pedig az érdeklődési köréből származó műveltség: a nyugatos költők műveivel együtt élő ember kultúrája-háttere kellő gazdagságot szolgáltat egy izgalmas zenei világ megfogalmazásához, de nem ez az egyetlen forrás. A szövegek szerkesztésében, a képek megfogalmazásában Tamás egy csomó népzenei elemet használ teljesen ösztönösen – annyira ösztönösen, hogy fel sem tűnik neki (nem én mondom, hanem ő). A mondanivalónak van még egy nagyon érdekes aspektusa is: a Gaerea mögötti agy, Guilherme Henriques szerint például a Gaerea black metalja az urbánus, épített környezetben gyökeredzik, szemben a természettel szorosan összelinkelt skandináv black metallal. Tamás esetében nem nagyon kell ilyen elkülönítést tenni, hiszen dalaiban a természeti elemek – ne menjünk messzire: Szarvas – pontosan ugyanúgy megtalálhatók, mint az épített kultúra hatásai (hányszor kerül elő a Makó felé döcögő ilyen-olyan járgány képe?), és ez így újabb, meglehetősen komplex síkja lesz a mondanivalóknak. Ez a komplexitás odafigyelés és elmélyedés nélkül is érezhető, és csomószor nem is olyan egyszerű a képeit felfejteni: Tamással való interjúim visszatérő eleme, hogy egy adott és izgalmasnak tűnő metafora megértésével napok óta izzadok, majd az általa kiejtett kulcsszó hatására egy pillanat alatt a világ legtermészetesebb módján állnak össze a kép elemei – és ezek azért bonyolultabb képek, mint a napfény hiánya és az elképesztő alkoholárak miatt érzett soha nem múló világfájdalom, hogy sarkítva fogalmazzak.
Mindez kevés lenne, ha nem lenne meg Tamásban a kifejezés adottsága is. Ha alaposan meghallgatjuk a Gire és a Thy Catafalque zenéjét, megérthetjük, hogy ezekből mi az, ami Tamás, és mi az, ami Zolcsi meg Balázs járuléka – és ebből a szempontból egy nagyon izgalmas kaland volt ez a dupla koncert. Tamás – ha magára hagyjuk – talán leginkább avantgárdnak nevezhető black metal-t ír, de lényegében dobozolhatatlan a zenéje. Zolcsi és Balázs közreműködése jelentős mennyiségű death elemet tesz hozzá, de ha meghallgatjuk Gire és a Thy Catafalque zenéjét, számos nagyon hasonló részletet fedezhetünk fel a zenei megoldások terén: ezek pedig Tamás ismertetőjegyei lesznek. És hogy az eddigi hosszú bevezető most már végre elkezdjen lassan egy képpé összeállni: a sokrétű, sokvertikumú kulturális háttér és a zenei kifejezés istenadta képessége együtt eredményezte azt, hogy ebben a mai extrém metal dömpingben is teljesen egyedinek nevezhető zene jött létre; természetesen minden hasonlít valamire (csak a mértéken vitatkozunk), számos esetben még a meglehetősen egyedi black metal zenekarok is – azonban a Thy Catafalque zenéje ebből a szempontból totál kilóg mindenhonnan.
A mondanivaló és az elmondás képessége tökéletesen találkozik Vegard legelején emlegetett definíciójával, ugyanis Tamás nem szórakoztató zenét ír, hanem egy csomó esetben érzéseket kifejező-átadó eszközt, médiumot hoz létre: nem pizzát kapunk, hanem a legfinomabb fine dining helyen értő kezek minőségi munkájának eredményét. Nem újdonság, amit leírok: már a Gire esetén is megvoltak ennek a tünetei, de az idő előrehaladtával egyre finomodtak Tamás kifejezőeszközei, és igazából a 2021-es áttörés óta beindult egy olyan folyamat, ami – Magyarországon is, külföldön is – egyre nagyobb érdeklődést eredményezett. Természetesen mindez teljesen lehetetlen megbízható és profi zenésztársak nélkül – és ez a nagyjából egytucat zenész, a magyar underground krémje, tovább segíti őt a kifejezésmód finomításában és természetesen a fellépések mindenkori megvalósításában.
Szóval ezek a gondolatok jártak a fejemben a hétvégén, miközben a Saor fellépésére vártam. Andy fantasztikus zenét ír – a melankólia és a black metal érzései tökéletesen találkoznak a skót felföld zenei világával. Nem egyedi az ő megközelítése, hiszen hasonló dologban utazik az angolszász kultúra tekintetében a mesteri Winterfylleth, és hasonló szerepet játszik az ír-kelta kultúra és a metal összehangolásában a közismertebb Primordial is. A Saor az utóbbi időben nem nagyon koncertezett: mint Andy két éve említette is, kisfia megszületése miatt most egy darabig csökken az aktivitás, de nem bírva a vérével, ezen fellépéssel erejére elhagyta a családi fészke (és már melegítenek a tavaszi hárommenetes turnéra Európa-turnéra). A korábbi koncertekhez képest újdonság volt az élő fúvós és női ének – ez mint hangzásban, mind látványban sokat dobott az amúgy is fantasztikus maratoni fellépésen. Az előzenekarhoz képesti 70 perc elég fair időtartam, ki is töltötték – a játszott hat dal fele a februárban kijövő, ennyi alapján zseniálisnak mondható új albumról volt (Amidst the Ruins, Bròn, The Awakening, The Sylvan Embrace, Rebirth, Aura). Nagy élmény volt őket újra – Budapesten másodjára – látni; volt szerencsém pár mondatot váltani Andy-vel a fellépésük után, ő is nagyon lelkesnek tűnt.
Szintén a vendégek között köszönthettük Zolcsi, Balázs és Tamás régebbi formációját, a Gire-t; ők 17 éve nem álltak színpadon, és mivel egy teljesértékű fellépésre nincs elég anyaguk, jött az ötlet, hogy akkor legyen a Gire a Thy Catafalque előzenekara. Talán a hosszas bevezetőből az jöhetett le, hogy kritika nélkül elfogult vagyok Tamás és környezetének bármilyen megnyilvánulásával, de ez nem igaz. Először is fantasztikus volt élőben hallgatni az eddig csak CD-ről ismert anyagokat – valami triviális adminisztrációs hiba okán én soha nem voltam Gire-fellépésen. Ez feltétlenül egy pozitívum, sajnos a keverés viszont erősen rontott ezen a zenei élményen. A programozott dob és a basszusgitár együtt finoman szólva sem szólt tisztán – szerintem leginkább a dobsáv volt felelős a gyenge hangzásért. Közvetlenül a Gire fellépése után pár mondatot tudtam váltani Zolcsival, aki – ha jól láttam – le volt törve a koncert miatt, panaszkodott is egy pár olyan hibára, amit szerintem a közönség döntő többsége észre sem vett (például később kapcsolt be a torzító). Én azt gondolom, hogy fellépésre nem kottával a kezünkben megyünk zenét hallgatni, hiszen itt emberek valós időben alkotnak és teremtenek zenét, és ezek az emberek – különösen hosszabb kihagyás után, amatőr zenészként, stresszhelyzetben – időnként hibázhatnak, miképpen mindannyian folyamatosan tesszük ezt. Számos esetben ez lényegtelen, sőt, van, amikor még a dal fejlődéséhez is hozzájárul (átírás útján); én személyesen azt gondolom, hogy nagy sikere volt a Gire-nak (Nyártáj, Zöld zivatar, Törjön testünk!, Bábel, Az őzek futása, Eocén expressz, Aranyhajnal): amennyire csak hátraláttam a tömegben, nagyon sokan énekelték a régi dalokat és eksztázisban ugráltak – azaz, természetesen a nógatás legkisebb jele nélkül, de véleményem szerint tulajdonképpen minden adott egy Gire-emlékzenekar további működéséhez. A hosszú kihagyás utáni bemelegítő próbák megvoltak, visszaállt a rutin, felfrissültek a dalok, rendelkezésre áll a hardver, a hallgatóság felvette a fordulatszámot – így én nem lennék meglepve, ha a következő években ilyen-olyan formában hallanánk-hallhatnánk a Gire egyetlen albumát élőben. Persze, gondolom, előtte mindenki rendezi sorait, és Tamás is próbálja kiheverni a szokásává vált vasárnap hajnali buszozás élményét.
És hát akkor jöjjön a fő fellépő, a Thy Catafalque. Két nap, tulajdonképpen azonos setlist: az esemény alapvetően a Rengeteg és a XII – A gyönyörű álmok ezután jönnek albumok bemutatójára volt kihegyezve. Az új anyagnál ez evidens, a Rengeteg meg a kerek 13. évfordulóját ünnepli – de mivel az „alap” setlist jelentős átfedésben van az albummal, így adta magát az egészet eljátszani (Fekete mezők, Kel keleti szél, Trilobita, Kő koppan, Vashegyek, Holdkomp, Kék ingem lobogó, Az eső, az eső, az eső, Tar gallyak végül, Minden test fű, Babylon, Piros kocsi, fekete éj, Mindenevő, Vasgyár, Ködkirály, A gyönyörű álmok ezután jönnek, Fehérvasárnap). Vájtabb szemű olvasók kiszúrhatták, hogy a Gyönyörű álmok-ról egy pár trükkösebb dal nem került fel az élő bemutatóra (Világnak világa, Nyárfa, nyírfa, Lydiához, Vakond, Aláhullás) – tudom, hogy ezek egy része nem feltétlenül élő koncertre való, de mondjuk a Lydia-t meghallgatnám egyszer a Thy Catafalque tolmácsolásában.
Legutoljára februárban volt szerencsém a zenekart élőben látni, és azóta az eszméletlen mennyiségű próba és az európai turné meghozta hatását: annakelőtte is – talán Tamás kivételével – gyakorlott és profi zenészeket láthattunk a színpadon, mostanra viszont egy összeszokott, de mélyen emberi gépezet működését élvezhettük. A négy vokál (Ivett, Martina, Bálint és Gábor) tökéletesen kiegészítette egymást, Ivett is megcsillantotta a női hörgést mint új vetületet, és a két gitáros (Krisztián és Zoli) is teljesen profi módon, a zenére, a technikai részletekre és a zenésztársakra odafigyelve tette a dolgát. A hagyományos koreográfiákhoz képest változások történtek: Mici nem csak pár rövid részlet erejéig lépett a színpadra, hanem egészen komoly időt töltött el ott, és lett egy új vonósunk is Bokodi Bálint személyében, aki még duettet is játszott Micivel. Szenti Árpi egy gép pontosságával tette a dolgát – tekintve, hogy hány zenekarban játszik, meglepne, ha el tudna úgy múlni napja, hogy nem ül be a cájg mögé. Persze pici malőrök itt is akadtak, de azért gondoljunk bele: a járás nem egy bonyolult folyamat, mégis megbotlunk időnként. Tamás is hozta a szokásos felkonferálásait – és ebben a műfajban sok gyöngyszem van. Az új kedvencem az volt, amikor pénteken már sokadjára próbáltuk visszacsalogatni őket – valamit csak csinálni kellett, mert már ötödik perce zúgott a vastaps, amikor Tamás jobb ötlet híján kijött, és nagyjából ezzel búcsúztatta a közönséget: „Nem, sajnos ennyi volt mára, véget ért, siessetek haza, mert elmegy az utolsó busz”… hát már csak az ilyen jelenetek miatt is érdemes Thy Catafalque-koncertre járni.
A hangzásról: a keverés hátul tulajdonképpen megfelelő volt, elől a basszusgitár egy leheletnyivel hangosabb volt a kelleténél, a lábdobok szintén, mindenesetre az összhatás frenetikus volt. A szombati második körben már tudtam, hogy pontosan mire is számítsak, ezzel együtt is ez a nagyjából 100 perc olyan 20-30-nak érződött, úgy, hogy az ember időnként becsukott szemmel áll, és hagyja, hogy a zene által definiált és a fellépők által átadott érzések át- és átjárják testét-lelkét. Adott dalok – talán leginkább a Ködkirály – csak átáramlottak rajtam; ez az idő elveszett, és csak egy mély érzelem maradt a nyomában. Mások pedig elképesztően realisztikusak voltak, amikor az ember tágra nyílt szemmel, a dalszöveget ordítva rázza a rácsot az első sorban.
Fantasztikus a távolból szemlélni a Thy Catafalque pályájának ívét, csodálatos megélni ezeket a pillanatokat, és már csak egy a kérdés marad: milyen új ötlettel rukkolnak ki Tamásék a következő alkalommal?
A csodálatos fotókat a Bands Through The Lens-nek köszönhetjük!
Írta: Á
