Nocte Obducta – nagyinterjú

A német black metal szcéna talán legismertebb zenekara a Nocte Obducta. A zenekar frontembere, Marcel Breuer a Dark Easter Metal Meeting fesztiválon válaszolt kérdéseinkre.

Van a Nocte Obducta névnek története?

Nem, különösebb története nincs. A név meglehetősen spontán módon jött. Az eredetileg 1993-tól ’95-ig használt név tiszta fantázianév volt. Hatalmas papírstócunk volt, logókat készítettem, volt benne minden, Lovecraft-ig bezárólag, ahogy ez lenni szokott, és így keletkezett többé-kevésbé egy viccesen a régi név, a Desihra. Nos, ez egy fantázianév, és 1995-ben azt gondoltam, hogy ez vicces név… igazából persze nem vicces, de szükségem volt egy több tartalommal rendelkező névre, és világos volt, hogy egy kicsit klisészerűnek is kell lennie; valami éjszakás vagy valami atmoszférikus, de fogalmam se volt, mi. Az volt, hogy ne legyen benne semmi “fekete” vagy ilyesmi, ne legyen a Necronomiconból, sem pedig a Gyűrűk Urából. Fogalmam se volt, mi legyen, és akkor latinórán a Hannibált olvastam. Van egy mondat… azt hiszem, hogy amikor Hannibál megtámad valami tábort, a bikákkal, amiknek fáklya van a szarván. Úgy kezdődik, “Nocte innuente”, amely többé-kevésbé ugyanazt jelenti mint a Nocte Obducta, de a Nocte Innuente egyszerűen nem hangzott jól. És, azt hiszem, néhány hónappal később történt, hogy olvastam egy másik szövegben a “Nocte Obducta”-t, az nagyjából ugyanazt jelenti, de jobban hangzik. És jó, mert ablativus absolutus, “miután az éj leszállt”, vessző, de úgy is olvasható, hogy “bár az éj leszállt”, vagy “mialatt az éj leszállt”. Ez úgyszólván egy mondat felütése, és amit az emberek aztán hozzáképzelnek, az befolyásolja, hogyan fordítják le. Valami köze van a leszálló éjhez, hogy aztán “miután”, “habár” vagy “mialatt” – ezt már a hallgató dönti el. Számunkra “miután”… úgy általában.

Hallottam, hogy elég elcseszett egy éjszakátok volt. Hogy érzitek magatokat?

Igen… mit is szabad most elmondanom? Úgy mondom, belső ügyeinket is tekintve, most éppen minden egy kicsit kaotikus nálunk, a zenekar tekintetében is. Fáradtak vagyunk. Még éjjel a szervezőnk talált végül egy szállodát, egy hostelt, de heten egy szobában, úgy hogy 700 futballistagyerek van az alattad lévő szinten… és ugye mi gyakran igencsak megszomjazunk, hát tegnap szomorúságunkban ittunk, és akkor csak ülsz ott és vársz, aztán ma reggel nem volt reggeli…

Tegnap láttalak benneteket a közönségben a Ruins of Beveraston. Ez még azelőtt volt?

Nem, délután 2-3-kor érkeztünk meg, és be akartunk menni a szállodai szobába, megvolt a foglalás, a foglalási szám, aztán kiderült: a szobát törölték. És a másik szoba: törölve. És amaz a szoba: szintén törölve. “A szálloda tele van” – mondták. “De mi reggel 10 óta úton vagyunk, mit csináljunk?” – kérdeztük. “Fogalmunk sincs” – hangzott a válasz, és ez nem volt túl jó. Talán néha nem vagyunk eléggé professzionálisak, hogy ilyenkor azt mondjuk: “Oké, maradjunk józanok ma este, menjünk el valahova megszállni”. Mára megvolt a szállodánk… már december előtt eldöntöttük, hogy szeretnénk egy nappal többet itt lenni, kifizetni saját zsebből a plusz egy éjszakát, megnézni a zenekarokat, jól érezni magunkat egy kicsit, aztán egy kellemes és nyugodt este, át a szállodába… hát, nem jött össze.

A színpadon azt mondtad – és nem tudom, hogy az egész albumra vagy csak a dalra vonatkozott-e –, hogy a múlt hétvégén a dobozban kellett volna lennie. Tehát a kérdés: mi a helyzet az új albummal?

Van néhány szervezési dolog, amiről most nem beszélhetünk, de a dalok tulajdonképpen készen vannak már régen, és játszani is lehetne őket. Ma nem játszottunk valami jól, de elméletileg képesek vagyunk néhány dalt játszani az új albumról is; és most várjuk a további fejleményeket. De a következő album készülőben van; meg van írva, a próbatermi felvételek meg a nyers felvételek el is készültek nálam otthon, Matze-val, e-dobon. Ez az anyag megint egy kicsit sötétebb lesz, egy tudatos visszalépés. Két héttel ezelőtt Mainz-ban volt egy koncertünk egy régi mainzi zenekarral, amelyik a nyolcvanas évek eleje óta működik; ismertük őket, ismertük a közönséget; ez inkább egy ’80-as évek stílusú heavy metal party volt, kiegészülve a Nocte Obducta-val. Eredetileg azt akartuk, hogy vegyük fel az album egy részét, majd nyomjuk le a koncertet, majd a DEMM-et, és aztán befejezzük be az albumot. De most úgy voltunk vele – mivel mindannyian dolgozunk is mellette –, hogyha a mostani helyzetben elkezdjük aztán szünet, az megint olyan lesz, mint a Sequenzen. És ezért azt mondtuk, hogy inkább lenyomjuk ezt a két koncertet, aztán meglátjuk.

Van valami céldátum, hogy mikor jelenik meg?

Nincs. Illetve mégis, a terv eredetileg az volt, hogy legjobb lenne ősszel. El akartunk jutni oda, hogy jövő év elején azt mondhassuk, tudunk játszani fesztiválokon, mert új albumunk van; ez még mindig összejöhet. De a többi az szervezés, titok és üzlet (nevet). Meglátjuk… szóval, nem mondhatok semmi biztosat.

De a dalok már készen vannak, ahogy mondtad.

Igen, igen, réges-régen… jó, hát mit jelent, hogy réges-régen? Koncepciójában befejeztem tavaly február-márciusban, és azóta áll az egész. Tehát a sorrend, a dalszövegek, minden hangsáv készen áll – és várakozik.

Ez átvezet a következő ponthoz. A korábbi interjúk során többször is elmondtad, hogy néha nagyon hosszú ideig, akár tizenöt évig is hordod magadban a dallamokat, amíg kész dal nem lesz belőlük. Ugyanez áll az új album esetében is?

Igen, az a dal, amit ma játszottunk, alapstruktúrájában 1999-es, vagy valami ilyesmi. Sok minden van az új anyagon, ami nagyjából ebből az időszakból származik, és mindig úgy voltam velük, hogy ez most éppen nem passzol valahogy. Tehát ez konkrétan egy nagyon-nagyon negatív dal volt, és fél évvel ezelőtt annyira szarul voltam, hogy azt mondtam: most egyelőre semmit nem csinálok. De amikor aztán újra elkezdtem zenélni, azt mondtam magamnak, hogy most működik ez az egész szarság… most már minden olyan szar, hogy nyugodtan befejezhetjük a dalokat – a töredékek megvoltak, és három héten belül elkészült az album. De persze új dolgok is kerültek bele. Ebben az értelemben ez nem a maradványok újrahasznosítás, hanem tényleg egy új album, többnyire új dolgokkal, de volt néhány dallam, ami mindig várakozott… és most itt vannak. És egy viszonylag pozitív dalunk is van, mert úgy voltam vele hogy “most már csak egy Tulus Cold-szerű black metal-úthenger kell, ami jókedvet áraszt, ilyen is legyen rajta” – a toplisták kedvéért, nyilván.

Amit mindig meg akartam kérdezni tőled: hogyan keletkezik nálad egy dallam, akár most, akár tíz évvel ezelőtt? Akkor és úgy jön, amikor és ahogy akar, vagy egyszerűen leülsz, és tudatosan komponálsz?

Mindkettő. Volt egy idő, mikor a legtöbb dallam a biciklin, munkába menet keletkezett, és az összerakás aztán tényleg a feladatra, a dallamra fókuszálva történt. És néha van, hogy leülsz, és azt mondod, hogy ehhez és ehhez a hangulathoz ehhez erre és erre dallamra van szükségem, vagy ez és ez a jelenet van előttem. Tehát ha az ember elképzeli a szöveget filmként, akkor milyen lenne a filmzene – majd próbálja megírni azt a zenét. De a nagyja valóban akkor történik meg, amikor nincs a kezemben a hangszer. A múltban ez persze másképp volt, de – legalábbis az elmúlt tíz évben – a zene alapstruktúrája nem a hangszerrel a kezemben keletkezett, hanem amikor ki volt szellőztetve a fejem, és valahol máshol voltam. És aztán reméltem, hogy amikor megint van hangszerem a kezemben, akkor emlékezni is fogok arra, hogy mit is akartam csinálni; így persze sok minden el is vész. De cetliket is használok, amire aztán leírja az ember, hogy “a tempó kb. olyan, mint a We’re not gonna take it”, vagy “az első három hang a Suspicious Minds-é, a keyboard hangszíne meg a Last Christmas-é” – így lehet megpróbálni megjegyezni valahogy.

Hogyan jegyzed meg ezeket a töredékeket, leírod őket, vagy megragad a fejedben és éveken keresztül dolgozol rajtuk?

Általában a fejemben marad. Természetesen ezeket azért játszogatom, amikor a kezemben gitár van, vagy a zongorán-szintetizátoron, de a zöme a fejemben marad, ezért sok minden el is vész… az öregedéssel, idézőjelben, egyre több minden vész el. Nagyon sokszor van, hogy elkezdem játszani, hogy “á, ez volt az a fél évvel ezelőtti csodálatos ötlet”, játszom, “igen, és most…” – és nem jön semmi, pedig tudom, hogy volt ott valami, de már nincs meg. Fel is írok dolgokat, de nincs fix eljárásom; néha így esik, néha úgy. Szóval vagy leírom, vagy megjegyzem, vagy elfelejtem, vagy sajtcetliket írok – és sok minden elvész. És sok marad a fiókban is. Az ember meghallgatja öt évvel később, tíz évvel később, “hmmm, egész jó”, emlékszel egy fájlra, megkeresed a számítógépen, meghallgatod, majd azt mondod, “hmmm, nem is rossz, úgy tűnik, itt valaki részeg volt”… De nincs meghatározott eljárás, és a szöveg és a zene sorrendje sincs kőbe vésve. Van egy durva kapcsolódása a zenének és a szövegnek, de nincs fix sorrend.

Részesültél formális zenei képzésben?

Nem. Három gitárórám volt. Az egyetlen hangszer, amit tanultam – egy évig és kilenc hónapig –, az a dob volt. De már nem dobolok, régóta nem, mert a doboláshoz nagyon sok fegyelem és hely kell. És aztán, tinédzserként a próbateremben… ha van egy gitárod, akkor meg tudod mutatni, hogy milyen az (reszelést imitál), amikor az ember Metallica-t játszik, meg bármi egyebet. A dob melós. De nagyon sokat segített, mert így a dobosnak legalább meg tudom mondani, hogy nem-nem-nem, inkább ezt a dolgot szeretnénk, lábdob itt meg itt, satöbbi. De egyébként egyikünk sem igazán tanult hangszeren. Az egyik billentyűsünk, Steffen Emanon, neki ténylegesen volt zongora háttere, de rajta kívül egyikünk sem tanult hangszeren játszani.

Ezt elég nehéz elképzelni.

Amikor játszol vagy gyakorolsz, az is egyfajta zenei képzés.

Régebben említetted, hogy a dalszerzés oroszlánrésze rád hárul, viszonylag kevés dolog jön kívülről. Ugyanez áll az új albumra is?

Igen, és talán méginkább, mint az elmúlt években. Az album teljes egészében – néhány részlet kivételével – tőlem származik. Elképzeltem, hogy itt kábé ezt játszom, a másik gitár meg azt vagy talán mégis inkább amazt, de igazából ennyi az egész. Minden a fejemben született meg.

Hány album van még a fejedben?

Nagyon nehéz megbecsülni. Most olyan projektekben is elkezdtem komolyabban zenélni és a stúdiózni, amiről eddig csak álmodoztam. De azt hiszem, ha egymás mögé rakom a dalokat, amelyek egyértelműen Nocte Obducta-nak mondhatók, biztosan van három-négy. De persze ezeket így soha nem fogjuk elkészíteni, mert három-négy év múlva már nem akarnám ezeket ebben a formában megcsinálni.

Az utóbbi időben elég gyorsan adjátok ki az albumokat egymás után – fenntartható ez a ritmus?

Igen is és nem is. Ha nem jött volna annyi minden közbe, akkor most lényegében már készen lennénk. A Totholz-ot nagyon gyorsan, azt hiszem 11 hónap alatt raktuk össze, és sokan azt mondták, hogy az album túl rövid – van ez a hosszabb bevezető rész, amivel mi úgymond megpróbáltuk mesterségesen hosszabbá tenni az albumot. Ami nem igaz, az album valójában hosszabb, mert nagyon szerettem volna kétszer 21 percet lemezre venni, egy másodperccel se többet, vagy egy perccel se többet. Tehát ez egy rövidített album, már ami a dalszerzést illeti. De a Mogontiacum előtt annyira hosszú ideig nem adtunk ki semmit, hogy ennek ki kellett jönnie. És most mindannyian úgy vagyunk vele, hogy talán egy-két évenként… De aztán sok minden közbejött, magánjellegű is, szakmai is – az együttes felállásával kapcsolatos dolgok, a lemezkiadó, satöbbi, úgyhogy jelenleg eléggé ki vagyunk nyúlva.

Amin gondolkodtam a Totholz hallgatása közben, de igazából a többi albummal kapcsolatban is: én szeretem a ’70-es évek progresszív rockját is hallgatni, és egyfajta rokonságot vélek felfedezni a dalstruktúrákat tekintve, meg egyáltalán, hogy milyen sokoldalú az egész zenétek. Egyetértesz ezzel?

Igen, mindenképp. Többé-kevésbé ez az a zene, amin felnőttem, együtt hallgattam a szüleimmel, különösen apámmal. Mindenféle cuccot hallgatok, de úgy gondolom, hogy a legnagyobb része a ’80-as évek végi a black / death metal a ’90-es évek közepéig, vagy a rock / psychedelic dolgok a ’70-es évek közepéig, és ezek azok a régi lemezek, amiket a szüleimtől ismerek. Éppen most voltam a szüleimnél, kölcsön is kértem egy lemezt. Én ezeken nőttem fel, és ez egy olyan dolog, ami mindig megy az ember fejében. A szüleim annak idején másokkal közösen laktak egy lakásban, ott volt a sok hosszúhajú, szóval azt hiszem, ebben a közegben eléggé benne vagyok. Matze, a dobos esetében – már ami az ő szocializációját illeti – ez nem egészen áll, de ezeket ő is állandóan hallgatja, hallani is a játékán; ettől az ember – szerencsére – már nem is képes megszabadulni. Tehát ez mindenképpen egy fontos elem. Szóval, nem próbálunk meg úgy hangzani mint a mondott zenekarok, mert a mi munkamódszerünk ehhez túl fegyelmezetlen, túl punkos. De ez az, amit a magánéletben a legtöbbet hallgatok… különösen télen – minél melegebb lesz az idő, annál agresszívabb és rondább lesz a zene, és amikor hideg és sötét lesz, akkor a zene egyre jólfésültebbé és kényelmesebbé válik. Vannak olyan zenekarok, amiket csak nyáron hallgatok, mert télen képtelen vagyok meghallgatni őket.

Azt hiszem, Bruce Dickinson mondta egyszer, hogy a ’70-es évek elejének progresszív rockját egészen meghatározónak tarja, és azt hiszem, még a Genesist is említette.

Igen, nagyszerű, Genesis, a régi Genesis… igen, Peter Gabriel is mint popzenész nagyszerű, még akkor is, ha száz éve nem csinált semmit. 2002 vagy 2003 óta semmi tisztességeset nem produkált egyedül. Szólóprojekteket csinált, de nem szép albumokat… de hát nagyon pontosan tudja, mit csinál.

Említetted a black / death metal-t. Van-e valami más a metal mellett, amit szeretsz hallgatni?

Ahogy mondtam, a klasszikusok közül sok mindent, ami a Sergeant Pepper és az Animals között van. Tehát a ’67-68-69-es időszak, ’77 körülig… mindig ’77-et szerettem mondani, mert ez az én születésem éve. A klasszikus, ’80-as évekbeli heavy metal elég konzervatív zene. Tehát a death metal-ban először is az első két Entombed és a korai Morbid Angel, és így tovább – kevéssé meglepő –, majd a black metal-ban az olyan dolgok, mint a korai In The Woods meg ilyenek, vagy ahol kicsit kísérletezőbbé vált a dolog, és aztán ’96-97 környékén valahogy többé-kevésbé ez is abbamarad. Szóval, van még jó néhány király dolog, ami később jött, például a Tulus Cold vagy… elfelejtettem. Mindig vannak jó zenekarok, de az érdeklődés valahogy már nincs meg annyira. Az elektronikus zene is nagyon jó, és sok minden van itt: Black Hearts Possession, aztán a Black Angel, minden, ami a feketével kezdődik és nem metal, az gyakran igen jó, azt kell mondanom. Vagy az úgynevezett világzene, mint Rabih Abou-Khalil, az is van bőséggel, de ez is a szülőktől. Nem tudom mióta – azt hiszem Rabih Abou-Khalil a 80-as években kezdte –, és az orientális jazz is nagyon kellemes. És az olyan klasszikusok is, mint a Prodigy; az első három Prodigy-albumot még mindig jó meghallgatni. Igaz, sohasem alacsony hangerővel, lehetőleg többedmagaddal, jó időben, és lehetőleg egy itallal többel a kelleténél… természetesen tánc nélkül. Egyszerűen jó zene.

Korábban, tíz évvel ezelőtt egy interjúban említetted, hogy csak hétvégén és esténként, vagy nyaralás alatt tudtál a zenével foglalkozni, mert egyébként dolgoztál.

Igen, ezzel mindannyian így vagyunk.

Ez egy kicsit meglepett, különösen ahhoz képest hogy a zenekar milyen elismert… és ha a kérdés nem nagyon indiszkrét: nagyon távoli volt, vagy talán csak kevés hiányzott ahhoz, hogy azt mondjátok, oké, most már csak a Nocte-val foglalkozom, ebből élek?

Hát, azt hiszem, a nagy kiugrással elkéstünk – ami jó. Volt egy pont, ahol más zenekarok talán azt mondták volna: most profibb szintre emeljük az egészet. Amikor a Taverne 2000-ben megjelent, és a Legacy-nél az első helyre került – mögötte a Therion és Dismember, meg ilyenek –, akkor azt gondoltuk, hogy oké, egy hét alatt vettük fel az albumot, kevés pénzből, és rövidítettünk is rajta, kivettünk egy számot, mert annyira rosszul játszottuk, és azt gondoltuk, majd máskor. És akkor az album hirtelen első a Legacy-nél. Mi akkor nagyon dacosak voltunk, és úgy voltunk vele, hogy ilyen interjú, meg úgy kell viselkedni, meg ezt meg azt most már nem lehet mondani – és ezt szarnak találtuk. De én örülök, hogy mindent annyira nem-profin csináltunk, mert ha belegondolok, hogy akkor, annyi évesen – azt hiszem 22 éves voltam, amikor az albumot felvettük – mindent otthagytam volna, akkor azért még mindig kicsi zenekarként onnantól azt kellett volna csinálnom, amit az emberek hallgatni akarnak, amit a lemezcég akar, amit a piac akar. És akkor már nem zenélhetnék, akkor már muszáj volna zenélnem. És persze, ha bejön az embernek, akkor nem is vészes. Nem akarom elítélni a professzionális zenészeket, mert persze, ha tényleg nagyon szerencsés vagy, akkor ezt kell csinálnod. De azért munka mellett is csinálhatsz valami kurvajót. De nagy a kockázat, ha hatan van az ember. Mi mindig egy együttes voltunk, és még akkor is, ha nem passzolt minden, világos volt, hogy mindannyiunk számára működnie kell a dolognak. És persze mindenkinek más és más dolgai vannak a munkában, a családban, a személyes életében. Más területen persze ezzel együtt is szarul alakultak a dolgok, a magánéletben, de ezt nem lehet előre tudni. És ezért is örülök az akkori döntésnek. Nem tudom, hogy ma itt ülnék-e a Nocte Obducta-val, ha 20 évvel ezelőtt úgy döntöttünk volna, hogy a pénzre hajtunk. Talán felívelt volna, és aztán talán vége is lett volna.

A szabadság annyira elvész, hogy már nem vagy a magad ura?

Talán… de ez elég ijesztő, ha. A zene először a fejemben van meg, a lakásomban, aztán kinn az erdőben, egy sétán vagy a városban, majd a próbateremben van, és végül az albumon – de nem először a piacon, aztán a fejemben, és aztán a próbateremben.

Már az is éppen elég, ha önmagadat cenzúrázod, és azon tipródsz, mit szólnak az emberek, és mit lehet eladni.

És ez amúgy is létezik, sokszor van egy ötleted, ahol azt mondod, hogy “ez azért már egy kicsit túlzás”. A Mogontiacum szélsőséges eset volt, mert a Mogontiacum egy olyan album volt, ami sokáig körözött a fejünkben. A Mogontiacum végeredményben egy Nektar 3 lett, és aztán rájöttünk, hogy bajok vannak az akkori lemezcéggel – semmi drámai, de nagyon bizonytalanok voltunk. Aztán volt pár belső problémánk is, amikor elkészítettük a Sequenzen-t, majd a Sequenzen elsüllyedt, telefonon és interneten kevertük egy fél év alatt… vagy valami ilyesmi. És ezután készítettük el a Mogontiacum-ot 2015-ben, kvázi a Nektar plusz Dinner auf Uranos hangzásvilágában. És akkor ültünk a stúdióban, és azt mondtuk, most akkor csinálunk valami extrémet… próbálkozzunk meg ezzel, kontárkodjunk bele itt meg ott, és végül az egész albumnak nagyon jó lett a hangzása, különösen, ha az ember akusztikával foglalkozik. Ez a bakelit lemez – a CD-nek nem túl jó a hangzása szerintem, azt nem tudom hallgatni. A bakelit jól hangzik, de nemrég újra bekapcsoltam a CD-t, és hát ilyet nem szabad mondani, hogy hallgathatatlan, de a CD hallgathatatlan. De annyi mindent ügyeskedtünk a stúdióban, meg tekergettünk, meg mindenféle extrém szarság… olyan dolgok, amikről most már azt mondom, hogy hát ezt nem csinálnám újra ugyanígy. Ha az én elképzelésesem szerint mentek volna a dolgok, akkor ebből egy másik album lett volna, de ezzel együtt fontos, hogy ezt így csináltuk meg, mert nagyon jó tapasztalat volt. Én csak ültem a stúdióban, és azt gondoltam: “igen, most minden a 10-esre van tekerve, hmmm, már nem hallani semmit, akkor ez így jó lesz. A következő dal: hangos keyboard és elektronika, majd ismét ‘kkkkkhhhhhhh’ és túl hangos lábdob: igen, igen, nagyon szép”. Ez egy kaland volt, és nagyon jó volt, miután annyi évig a studióban mindig túlgondolkodtuk a dolgot, és nem akart működni. Igen, nagyon vicces.

Végül még két-három dolog; soha nem titkoltátok, hogy leginkább a punk szcénából meg a baloldalról jöttök. Marad a munka, a pénzkeresés meg a zenélés mellett még idő és energia ezen a téren bármire is?

Nem. De azt hiszem, ez főleg a lustaság miatt van, mert tulajdonképpen azért lenne rá idő. De ez az idézet, hogy “mi igazából a punk szcénából meg a baloldalról jövünk”, azért az nem áll. Nem igaz, hogy a zenekart politikai okokból alapítottuk volna, és nem vagyunk klasszikus punkok vagy baloldaliak, hanem inkább a mainz-i zenei élet, amiből kinőttünk, az sorolható inkább balra. Régebben egy elég aktív zenei szcéna volt Mainz-ban, ami egyébként visszajövőben van vicces módon – és ezek még mindig ugyanazok az emberek, mint a 90-es évek elején. Időközben már mind a negyvenes éveik eleje és az ötvenes éveik vége között járnak, de még mindig lehet az embereket látni. Ez inkább arról szólt, hogy a black metal nagyon átpolitizálódott, mind a benne lévők által, mind pedig kívülről – és hirtelen szabadkozni kellett. És mi nem azt mondtuk, hogy “nyugi, mi baloldaliak vagyunk, nem jobbosok”, hanem egy idő után el kellett magyarázni, hogy “nem-nem, mi valójában a mainz-i balos zenei szcénából indultunk, és egyre extrémebbek lettünk, ami a zenei kifejező eszközöket illeti”. De mi soha nem foglalkoztunk azzal, hogy mi most akkor black metal-t játszunk. Nekünk nem az a lényeg, hogy azt mondjuk, mi egy balos punkbanda vagyunk aki black metal-t játszik. A legelső dalunkat úgy hívták, hogy Dark Days, és az valahol a nagyon-nagyon rossz heavy metal, a doom és a doom / death között volt. Négy akkord, E-moll természetesen, és a következő meg punk volt, mert a dobosunk punk volt és punkot akart játszani – így aztán punk dalokat írtam. Akkor néha punkokkal lógtunk, de nem volt különösebb koncepció mögötte. De ez a felépítmény, ez az ideológiai jelleg csak az én sajátom, és biztosan vannak olyan nézeteim, amik nem tetszenének a punkoknak. De a Nocte Obducta nem egy olyan valami, ami bármit is tanítani akarna a világnak. Emberek vagyunk, megvannak a nézeteink, néha ilyenek, néha olyanok, tendenciájában azért mégis inkább a bal spektrumba vagyunk sorolhatóak. De a helyzet az, hogy nem vagyunk olyan zenekar, amely azért alakult, hogy gonosz black metal-t játsszon. Mi vagyunk az egyik legrégebbi vagy legaktívabb, leghosszabban futó a mainz-i zenekarok közül, amelyek mindegyike valahogy ebből az ifjúsági központ stílusú alternatív zenei közegből nőtt ki, és mi azóta is nyomjuk. És mindannyian ismerjük egymást. És az emberek… igen, 40-50 évesek, és 20 emberből áll a közönségük, de megint és megint új zenekart alapítottak – ez még mindig suli-zene; szép, egyszerű, és még mindig elmegy rá az ember. Még mindig ugyanazok a helyek vannak, és természetesen ugyanazok az emberek.

Apropó koncertek: vannak terveitek koncertre vagy turnéra az új lemezt promózni?

Igen, reméltük, hogy a lemezt ennek megfelelően készítjük el. Mi általában ősszel vagy tavasszal szoktunk turnézni; az őszből már nem lesz semmi, mert még ha az albummal hirtelen készen is lennénk, egy turnét ilyen hirtelen megszervezni túl kockázatos lenne. Van még egy koncertünk Ausztriában júliusban, de egyébként nem vállaltunk semmit, mert azt hittük, hogy mostanra az album kész lesz, és talán tudunk turnézni. Ez egy kicsit ilyen lelki dolog, de a mainz-i koncert fontos volt. Bár nagyon kicsi volt a hely – talán 250 ember, több nem is fér be –, de ez otthon volt, hazai pályán. Az emberek figyeltek a szövegelésre is, közbekiabálnak… szép volt, olyan, mint egy családi ünnep, ahova eljönnek a testvérek is, meg mittudomén. És most itt van ugye a Dark Easter Metal Meeting, ahol bejelentettük nagy arccal előre, hogy stúdióban vagyunk, és aztán azt kellett mondanunk, hogy mégsem vagyunk a stúdióban… mint oly gyakran. Ezt most lenyomtuk, aztán meglátjuk. Egy hétig most nem csinálunk semmit, aztán találkozunk majd egy hét múlva, és beszélünk a tervekről.

Valahol olvastam, hogy ókori és kora újkori történelmet tanultál. Igaz ez?

Igen.

És mit lehet erről tudni?

Hát, hogy ókori és kora újkori történelmet tanultam.

Ezen a területen is dolgozol?

Nem… ókori és kora újkori történelemből diplomáztam, majd a germán-római határvidék – Türingia és Dánia –, valamint a helyi germán elit és a rómaiak közötti kölcsönhatásokat vizsgáltam, például a római import termékeken keresztül. Aztán elkezdtem dolgozni a doktori értekezésemen, hasonló témán, ami még inkább érinti a mi régiónkat, Mainzot és Rheinhessent. Azt vizsgáltam, hogy mennyiben lehet a kevert kultúrákat valóban kultúrának nevezni, tehát az immergencia kérdését, illetve azt, hogy hol van az a pont, ahol még azt mondjuk, hogy itt két kultúra van, ami keveredik, és mikortól beszélhetünk önálló, független kultúráról. Aztán kaptam egy állandó pozíciót a cégnél ahol melóztam, és úgy voltam vele, hogy akkor már inkább a versenyszférában dolgozom. A régi billentyűsünk, Flange megint kiszállt, hivatalosan egy jó évvel ezelőtt; ő megmaradt a munkahelyén, még mindig dolgozik a doktoriján. Talán örökre… ez most gonosz volt… az a srác totál megszállott, teljes őrület, amit tud a maga szakterületen. De a munkalehetőségek a régészetben… nincs kedvem a kétéves szerződésekhez, meg ahhoz, hogy hol itt, hol ott van az ember. Én hetente szeretnék próbálni, és szeretnék koncerteket lefixálni, amelyek egy év vagy fél év múlva vannak. És nem akarom, hogy azt kelljen mondanom: “Nem tudom, addigra talán Berlinben élek, vagy Bacharachban élek, vagy talán már nincs is állásom”. Eljön a pont, amikor a hajó elment, 40 éves korában már az embernek azt kell tudnia mondani: kár, nagyon kár. Megvan az összes jegyzet és könyv otthon, és néha kicsit bánkódok, ha végignézek rajta, de nincs értelme.

Hosszú ideig hordozod magaddal a dallamokat is – talán egyszer eljön az idő, hogy eldöntöd, és befejezed?

Igen, gondolkodtam, hogy a disszertációmat, ahogy megvan, összegezzem és publikáljam. De… már sok mindent elhatároztam, nagyon sok mindent.

Az utolsó kérdés: ha mondhatnál egy-két-három zenészt, élőt vagy sem, akivel szívesen lennél egy színpadon, ki lenne az?

Senki. Azt hiszem, ha gondolkodnék rajta, talán eszembe jutna valaki, de mellette elsüllyednék. Akkor már nem akarnék mellette állni és elcseszni. Más zenész csináljon más zenét, és én akkor a közönségben szeretnék állni, innivalóval a kezemben, és nézni.

Az utolsó szó?

Vécéznem kell.

Írta: P

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/